Elengedni - ebben még mindig nem vagyok jó. Sosem voltam. Azt mondják, a Bikák ilyenek. Nem tudom, nem hiszek az asztrológiában. Én mindenesetre ilyen vagyok, és Bikának számítok azok szerint, akik hisznek benne. Na nem úgy, persze, már az elengedés, nem úgy nem vagyok jó benne, úgy tulajdonképp mindig is jó voltam benne, szerettek is velem szakítani mindig, én voltam a nő, akire rá lehet bízni a titkokat, mert nem él vissza velük, ezt ösztönösen megérzi mindenki, és én voltam a nő, aki fegyelmezett, diszkrét, nem hisztériázik, nem csinál jelenetet, nem áll bosszút. Sokáig büszke voltam erre, a tartásra, a gerincre, aztán kezdtem azt hinni, kiborulni sokkal célravezetőbb, tulajdonképpen, akkor nem te leszel az, akit kettő közül otthagynak, mert mindig azt könnyebb elhagyni, aki nem fenyeget semmivel, én nem fenyegettem soha, megértő voltam, mert úgy gondoltam, ha az egyik, aki nem én vagyok, nem akarja a kapcsolatot, akkor a másik, aki én vagyok, hiába akarja azt, az a kapcsolat nincs, tulajdonképp akkor sincs, ha az egyik vagyok én, pedig ezek nagyon is vannak, megadásban és talán boldogtalanul, de vannak, boldogak kevesen akarnak lenni, fontosabb a jelenet elkerülése gyakorta, mint a boldogság. Vagy csak nem lehet hosszabb távon boldognak lenni valakivel, akinek folyton jár az agya vagy a szíve, vagy mindkettő, aki nem tud kikapcsolni, folyamatosan reflektál és elemez, ez volnék én, a Bikák állítólag nem ilyenek, vagy nem feltétlenül, szeretnek enni és birtokolni, szeretik a földet és az anyagiakat.

Én nem szeretem. A földet igen, Laura egy hete a tengernél van, én minden nap locsolok, igaz, kevesebbet beszélgetek a növényekkel, amióta vendégjárás van nálam, ma este egyedül voltam ugyan, de nem volt kedvem beszélgetni, tulajdonképp semmihez nem volt, ez már az elengedés, és ha kifelé problémamentes is, belül azért minden alkalommal belehalok.

Anyáék elmentek reggel, elvitték az életem magukkal, az anyagiakat és a bazsalikomot, a cseréppel, és abban egy ölelésnyi sienai földdel, az a kicsi darab kert már Magyarországon van mostanra. A lakás itt üres, csak néhány ruha és piperecikk maradt velem, meg ez a kurva fájdalom, a torokban és a szívben, a torok tényleg is fáj, nem csak elszorul, Anya elkapott valami nyavalyát itt, náthás, torokfájós, köhögős, és én úgy hasonlítok rá, hogy rám is átragadt, noha nem tudom, ő hogyan tud elengedni, én mindenesetre nehezen, holott nem vagyok boldog épp, életem legboldogabb félévének a vége szomorúra sikeredett. Holnap még erőt vehetek magamon, és kijavíthatom.

Egy hétig elkerültek az őzek. Egy napon sírva fakadtam, hogy nem hallom a libuskákat, megijedtem, hogy elvitték és levágták őket, őket, akiknek a hangja idetartozik a kertemhez, itt kísértek azon a sok hónapon át, amikor szünet nélküli napok sorát ültem itt a samedlin, párna nélkül, hol tanulva, hol dolgozva egy fordításon, reggeltől estig, és amikor befejeztem, és hirtelen szabad voltam, bementem a városba újból, vettem egy fagyit, az egyik pisztácia, mint mindig, mondtam a fagyis lánynak, immáron olaszul, és most először beszélgettünk el, mert nem volt senki az üzletben, hogy honnan jöttem és miért, hogy neki is a pisztácia a kedvence, és hogy nem élénkzöld, mert természetesen kissé barnás a pisztácia, színezőanyag nélkül, és hogy jövök még, jövök még sokat. Amennyit csak lehet. Belenyaltam abba a fagylaltba, abba az álomszerű, érzékeket kényeztető pisztáciába, és elmosolyodtam, aztán kacagni kezdtem, sétálva a turisták között, akik közé nem tartozom, és a sienaiak között, akik közé megint nem, és a falak között, akik közé nagyon is, és a kacagás zokogásba váltott, boldog zokogásba, félrehúzódtam egy mellékutcán, mert nem akart szűnni, az elmúlt hónapok feszültsége mind kiáramlott azokon a vékony, nedves csatornákon a szemzugban, és csak nyaltam a fagyit, és az arcom a kedves falaimnak támasztottam, néztem a San Domenico tornyát és robusztus falát, a fügéket és a leandereket, a babérbokrokat, és mosolyra húzódó szájjal zokogva hálát adtam a kisbetűs istenemnek mindezért.

Rég nem jártam a városfalon belül, lementem a Fontebrandához, betértem egy kávéra a mozgólépcső aljánál, Buongiorno, nézett fel fél szemmel olvasmányából a pultos hölgy, majd egy pillanat múlva felkapta a fejét, Ciaaaaao, come stai, rég nem láttalak, mondta felderült arccal, ezúttal cappuccino vagy kávé, kérdezte, emlékezett rám, és én azt éreztem, van törzshelyem, egy sarokkal lejjebb Dantét rajzolnak a tejhabra, és ismerősként köszöntenek ott is, de nem úgy, ahogy Betti, aki néhány nappal később nem engedte kifizetni a kávémat, és amikor a családdal mentem hozzá, azt mondta, tiszta anyám vagyok, le se tagadhatnánk egymást, búcsúzáskor megölelt, és azt mondta, mielőtt elmegyek, még vissza kell jönnöm elbúcsúzni. Holnap lesz a napja. 

Egyébként kávé. Itt eszpresszót iszom, gyűszűnyi méret, otthon ristrettónak mondanánk, és nem kell bele nekem már se tej, se cukor, ez korábban elképzelhetetlen volt, de most elképzelhető, sőt, szinte törvényszerű, ahogy a napi sok liter víz is az, nekem, aki korábban napokon át elvolt azzal, hogy nappal tejeskávé, este sör, víz legfeljebb két deci naponta. Tartok tőle, hogy ahogy a szívemet, ezt is itt hagyom. 

Tudom, hogy ha tovább is itt élnék, hamar idegesítő lenne minden, ami otthon is az. Tudom, hogy unnám, hogy nincs színház, hogy utálnám a bürokrácia útvesztőit, hogy mindennapi problémákká silányulna az élet és bizonyára bosszantana hajnalban a kakas, hogy megfagynék télen, és bezárva érezném magam, amikor az idő már nem engedi, hogy a kert legyen a nappalim, szentségelnék a jegesedő lejtőn felfelé és lefelé is, és talán észre se venném az ezer csillagot a tiszta éggel áldott estéken. De most még idekinn ülök, új és új indákat ereszt a százszor megnyírt, makacs vadszőlő, a fejem felett, a négy ruhacsipesszel rögzített gumis lepedőn, amely még akkor került fel árnyékoló gyanánt, amikor ritkás volt a lugas felettem, katicák és poloskák unatkoznak, a tücskök messze zenélnek és néma ma éjjel a kuvik, az őzek sem jönnek át a szomszéd telekre, mert túl nagy a forgalom, nyert ma az Erdő contrada, a La Selva a Palio dell'Assuntán, Mária mennybevételének tiszteletére, a fantino nélkül futott be a lova, az utolsó méteren orrhosszal beelőzve, Remorex a ló neve, tavaly októberben a rendkívüli palión, amelyet az első világháborúban elmaradt futam századik évfordulója okán rendeztek, ugyanez a ló nyert, ugyanígy zsoké nélkül, csak akkor a Teknős, a Tartuca contrada színeiben. Amikor megérkeztem Sienába, egyedül a Teknős volt fellobogózva, Remorex győzelmei keretezik az ittlétemet, a neve, akár egy gyógyszeré. Háromszor futott palión, ebből kétszer győzött, mindkétszer lovas nélkül. Legközelebb a lovas talán szándékosan leveti magát, ez a ló egymaga győz, szabadon. 

Érzek vele némi rokonságot, erőltetettet ugyan, én is levetek magamról mindenkit, vagy rólam vetik le magukat, no nem azért, hogy nyerjek, hülyeség az egész, tulajdonképp csak egyedül futok a sok páros között, ennyi csupán, és a győzelem se biztos, mert mi a győzelem, mennyivel egyszerűbb a palio, mint az élet, ugye, lózungokba fordul ez az elmélkedés.

Mielőtt Laura elutazott, megnyírtuk a jázminlugast a ház oldalában. Junus és én. Junus a gambiai srác, aki három éve itt él, egy benzinkúton dolgozik meg egy élelmiszerboltban, és a szabadidejében vállal mindent, amit rábíznak, én meg a bérlő vagyok, aki végzett a fordítással, a túlkoros magyar erasmusos. Junus sokat dolgozott itt az elmúlt hetekben, de csak ekkor voltunk ketten, beszélgetni kezdtünk, olaszul, mert ha olaszul beszél, azt nagyjából megértem, az angolját egy cseppet sem tudom kibogozni, kitámasztottam a létráját csempedarabokkal, hogy stabilan álljon, egy fűrészfogú halra emlékeztető szerkezettel nyírta a sövényt, felülről, én alatta álltam, hullottak le a jázminlevelek, mint egy konfettieső, táncolva peregtek a fejem felett, és egy lélek sem látta, ahogy alattuk forgok kiárt karokkal, ahogy a napszemüvegemben a gambiai benzinkutas-árufeltöltő-segédmunkás fentről nyírja a motoros fűrésszel a jázmint, és a magyar diák-szerkesztő-fordító alatta forog halkan nevetve, és csupa-csupa levélforgács a haja és a melle köze.

Sohasem voltam még annyira tartósan boldog, mint itt. Sohasem mosolyogtam annyit, sohasem élveztem annyira az egyedüllétet sem. És sosem szerettem falakat. Itt, a kövek között, kivirágzott a szívem. Beágyazódott a palazzo Pubblico fényesre koptatott padlója alá, be a Fontebranda hűs vize alá, a házak köveibe, a Porta Giustizia mögötti kertek földjébe a pávák lábnyomaiba, a békés, csendes esti hazasétálások illatába, a kert alatti mandulafenyők kérgébe. Tulajdonképp azt hiszem, mindig is itt volt. Idejöttem a szívemért. Cor magis tibi Sena pandit. Siena nagyobb szívet nyit neked. Hogy az övét vagy az enyémet, egyre megy. A mi szívünk egy, apró erek kötik össze őket, a lüktetés át- meg átadódik, a sok erecske finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját. Hiszek benne, hogy egy vagyok vele, hogy mindig is egy voltam. Hogy Dante vagyok, Tolomei Pia vagyok, Szent Katalin vagyok, hogy emberek és angyalok hangján szólok egyszerre, és szeretet van bennem, és minden vagyok. Ott lüktetek a kicsi gyíkban, ahogy ő is bennem, az őzek távoli árnyékában, a lépteik bokorzajában, a templomajtóban elnyúló macskák bajsza hegyének remegésében, és a kövek más által nem ismert rezgéseiben. Ide tartozom. A dimbekbe és a dombokba, a csalókán tengerillatú, meleg szélbe, a kertbe a Porta San Marcón túl.

Sohasem leszek a mai értelemben vett sienai, mert sienaibb vagyok a sienaiaknál. És sosem találom meg újra ugyanezt, akárhányszor jövök is vissza. Mert visszajövök, Sienina, és mert egy részem, ahogy mindig is itt volt, itt marad veled. Nem vagyok jó elengedésben. Nem csinálok jelenetet, csak te tudod majd, meg én, mennyire fáj. Mint minden elválás idő előtt. De örökre ott leszel velem, ahol épp vagyok, ahogy én örökre itt leszek veled, ahol mindig megtalállak. Másképp, de ez a szerelmek sorsa. Nélküled változom majd, de sohasem tagadlak meg, akárcsak az elmúlt szerelmeimet. Örök maradsz bennem, és én tebenned maradok örök. Amit a kisbetűs istenem összekötött, abba évszázadok múltán is hazatalálok. Csak állj itt, lelkem, még évszázadokig, ha lesz világ, én benned lelek otthonra.

Ülsz a teraszodon, dolgozol, azon töprengsz, hogy újra elhallgattak a kabócák, kevesen lehetnek, nincs az a folyamatos reszelés, mint a horvát tengerparton, nem is horvát, nem is tenger, ami itt van, és már nem is az, ami volt, már nem az áldással teli mindennapjaid színhelye, már csak a mindennapjaidé, a fogyatkozó mindennapjaidé, mindent beleng valami hiábavaló szomorúság.

Búcsúzni kezdtél. Mindentől és mindenkitől. A török lány már nincs itt, volt pár elhajlós éjszaka, búcsúk hosszú sora, ez az egy fájt közülük, sörben oldott bánat, értelmetlen másnapok, több elhajlás nem lesz, ígéred meg magadnak, némileg kétségbeesve keresed a boldogságot, ami valahogy kicsúszott a kezeid közül, mindenkinek vége van, de te még maradsz, dolgozni a teraszon, dolgozni kell, kívül a városon, de közel hozzá, őzek és gyíkok között. A múltkor sikerült inni adnom egy gyíknak. Egyik éjjel, hazafelé, az úton leereszkedve a telefonomba merültem épp, a térképen kerestem valamit, nem a hazautat, az a lábamban van, az bennem van mélyen és ott marad örökre, egy másik utca érdekelt, nem az, ahol vagyok, ilyen ez a kíváncsiság, az élet is ilyen, újra, itt sokáig a jelen volt csak, csak a jelen volt érdekes, a folyamatos jelen, eltettem a telefont, és ahogy a szemem hozzászokott az utca halvány fényeihez, és felemeltem a fejem, ott állt egy őz, az úton, szemben velem, nagyon közel, abban a pillanatban vett észre ő is engem, megriadt, elkapta a fejét, a teste követte a mozdulatot, arrébb szökkent, én a szemközti fal felé tértem ki, hogy ne érezzen fenyegetőnek, lassan közeledtem, szerettem volna kapcsolatba kerülni vele, a félelmen túl, hogy engedje, hogy megérintsem őt, átölelni a nyakát, érezni, ahogy lassan megnyugszik a szívverése. Nem sikerült, bármily lassan közeledtem, felszökellt a dombra és eltűnt a bokrok között.

A teraszomon ültem, az őz előtt vagy után-e, nem tudom, dolgozni kell, miért hallgatnak a kabócák, és egyszer csak, hirtelen és váratlanul kipattant elém egy üvegcserép, a múltam egy darabja, emlékszem apádra, mondta valaki, és beszélgetni kezdtünk. Volt néhány szilánkom korábban is, és az újak egyre csak estek, elém, egyre több lett belőlük, megvágtam magam velük, elég, most elég, ne tovább, nem bírom el, megvágtam magam velük, mint a múltkor, amikor felrobbant egy üveg víz a mélyhűtőben, kiemeltem volna az odafagyott szilánkokat, de azok odafagytak, és a vékony jégréteg megolvadt az ujjam melege alatt, fájdalom nélkül hatolt a húsba mélyen és hosszan az üveg éle, előbb volt vér, mint fájdalom, tele a mélyhűtő odafagyott vérrel, rácsuktam az ajtót, majd máskor kitisztítom, majd amikor elmegyek, leengedem a hűtőt és felolvad, ami odafagyott. 

Reggelente későn ébredek. Amióta beköszöntött a meleg, éjjel jobban megy a munka, mindig is jobban ment, persze, de ebben a melegben fokozottan érzem, ahogy az elmém kinyílik, a pórusaim fellélegeznek, amint a bőröm megszárad és nem verejtékezik tovább.

Nagyjából délben ülök neki a munkának, hogy aztán fel se álljak jobbára éjjel kettőig. Öt körül kezdődik az enyhülés, addig csak kúszik csak egyre feljebb a hőmérő higanyszála, és vele együtt, vagy talán fordítva, a hőmérséklet is, hiába nem emelkedik már a nap, hiába veszi az útját lefelé, a hőmérséklet ezzel mit sem törődik. Öt körül aztán kezd jó lenni. De nem sokáig, mert a nap hamar kibújik a felettem elterülő vadszőlő takarásából, és belesüt éppen az arcomba, én pedig ide vagyok szögezve, arra a pontra, ahova a laptop kábele az asztalnál még éppen elér. Hosszabbítón csüng így is, igaz, rövidkén, de már nem veszek másikat, a napjaim meg vannak számlálva itt, a teraszon, az idő rohan, kérlelhetetlenül, vagy épp komótosan gyűlik, mint a verejtékcsepp a homlokon a tűző napon egy rossz mondat fölött, de gyűlik feltartóztathatatlanul a homokóra karcsúja alatt, és ott megáll stabilan, egyre nagyobb tömegben, és ott marad, amíg meg nem fordítom.

(A terasz, ahol dolgozom, és a száradó ruhák a szélben)

Ahogy akkor, amikor Sienába értem. Akkor megfordult a homokóra, én fiatalodni és kisimulni kezdtem, másfajta terheket venni fel a korábbiak helyett, de ezek a terhek egész mások voltak, mint a korábbiak, hatalmasak és habkönnyűek, felrúgtam őket magamról, mint ágyon fekve a könnyű takarót, vagy feldobtam, mint egy vattacukorgömböt, és lenyalogattam az ujjaimról az édes ragacsot. Olyan könnyű és édes sohasem volt az élet, mint amilyen itt. 

Harminc, semmi dicséret. Ez lett a verdikt az európai integráció története vizsgám végeztével. Professor P, aki minden órát szigorúan ingben tartott, élénkzöld galléros pólóban jelent meg reggel. Én nem tudok elbúcsúzni a fehér blúztól, vagy legalább az ünnepélyesnek mondható ruháról, ha vizsgáról van szó. Tőle ugyanakkor kedves volt ez a gesztus, az arca, a szeme is jobban mosolygott ilyen lezserül, mint máskor. Mi kiöltözünk a számadás ünnepére, felöltözünk a tanárainkhoz. Ő most leöltözött hozzánk, mintha az ünnep nem a számonkérés volna, hanem a tanítás maga. Akkor az övé a színpad, akkor átadja nekünk, amit tud, most csak beszélgetünk. Bátorító volt ez a lazaság, igazán.

Engem, azt hiszem, leginkább a taktika segített a vizsgán. Van-e kedvenc témánk a félév anyagából, ami valamiért érdekesebb a többinél - ez volt az első kérdése mindenkihez. Amíg gondolkodom, megnézi, hogy állnak az írásban vizsgázók az első sorokban, mondta, mert a csoport nagyjából fele ezt a lehetőséget választotta. Talán a közös agrárpolitika - válaszoltam, amikor visszaült hozzám. Milyen specifikus kérdés - mondta ő. Gondolja, hogy specifikus? - kérdeztem, abban a modorban, hogyan ő kérdezett az előadásokon. Nahát, csak nem szakértő az európai integrációból? - vágott vissza azzal az enyhe gúnnyal, ami egész félévben jellemezte. Félreért - folytattam. Minden, amit elmondok, azon alapul, amit a félév során tőle hallottam. Ezek alapján nem gondolnám, hogy specifikus kérdést választottam. Sőt, azt gondolom, hogy majdnem minden érinthető ezen keresztül, ami fontos. A britek meghiúsult csatlakozási kísérletein, majd a költségvetési hozzájárulásuk örökös problémája, a francia dominancia és érdekérvényesítés, a német hajlandóság e téren engedményeket tenni és mindaz, aminek érdekében ezen engedményeket megtették, a francia-német tengely, a vétó és a többségi döntés évtizedes egymásnak feszülése, az üres székek politikája és a Luxemburgban megszületett kompromisszumos megoldás, a görög csatlakozás és a mediterrán bővítés... 

Így aztán úgy tudtam átfogó tudásról számot adni, hogy a gyengeségeim jótékony homályban maradtak. Ha sorrendben, vagy értelmes rendszerben hivatkoztam ezeket, csak egy-két nevet és évszámot beleszőve, nem volt érdekes, hogy tudom-e a többi évszámot és nevet. "Nos" - mondta Professor P -, "helyesbítek: a kollégáinak specifikus kérdés. Magának átfogó tudása van." Kérdezett még hármat, majd megköszönte. "Thirty out of thirty", mondta, "itt írja alá". Aláírtam. Délutánra ott volt a teljesített vizsgák közt a tantárgy, a Professor M-től kapott kis kokárdás kerek szám mellett ez a másik ugyanolyan, csak kokárda nélkül. Meztelen harmincas. 

A vizsga előtti napon levágtam a hajam. Régóta el kellett volna mennem fodrászhoz, tulajdonképpen még januárban, az ideérkezésem előtt szerettem volna, de nem jött össze, azóta halogatom. A legtöbb fodrászat zárva van itt hétfőnként, és előjegyzés szükséges. Otthon ez nem okozna gondot, de itt nehezemre esik. Meg aztán, azt se tudnám, hova forduljak. Signora B ajánlott egyet még a tanfolyam alatt, de elégedetlenek voltak, akik megfordultak ott. Már túlontúl hosszú volt, feltűzni is egyre nehezebben ment, tört nagyon a vége, és bár szinte soha nem hordom a hajam kibontva, úgy elnehezült a saját súlyától az egész. Nincs valami sok hajam. Tulajdonképpen kevés van. Az is vékonyszálú, és törik. A színe kapcsán nincs közmegegyezés, van, aki szerint szőke, van,a ki szerint barna. Anya szerint egérszürke, akárcsak az övé. Huszonéves voltam, amikor egy pécsi kocsmában töltött este panaszkodtam, hogy kevés, színtelen, egyenes, én pedig határozott színűt, sokat, vastagot és lehetőleg göndört szeretnék. Megőrülnél tőle, mondta ekkor Titusz. Neked minden nap más az arcod. A hajad is körülötte. Ha nem lehetnél egyik nap egyenes, másik nap hullámos, vagy egy sima színezővel bármikor szőke, vörös vagy barna, megbolondulnál, hogy nem lehetsz olyan, amilyen épp a hangulatod. Akkor ezek a mondatok segítettek belátni, hogy talán jobb nekem így. Segítettek jobban elfogadni magam.

Az elmúlt napok csendesen teltek. Jobbára itthon voltam, a teraszon tanultam, vagy odabenn a szobában nyomkodtam tanulás helyett a szókeresőt, mondhatnám, hogy azért húzódtam be olyankor, hogy mert idekinn túlontúl meleg volt, odabenn pedig hűvös, de tanulni mindig idekinn tanultam, oda be pedig azért húzódtam talán, hogy ne lásson meg az isten. Kis i-vel, naggyal modoros lenne, és félig hazugság is.

Olykor elkirándultam a boltba, a nagy, vázas hátizsákkal, hogy vegyek némi élelmiszert, elsősorban azért, mert megkívántam a krumplifőzeléket fasírttal, és a kertben friss majoranna nő, és én életemben először főzni akartam ilyet magamnak, meg sütni, ami a fasírtot illeti, mert nem mondhatom anyának, hogy csináljon hétvégén, mert az övé lenne kedvem szerint való, csináltam hát én, és remek lett, három napi élelem, persze, mert a recept családra szólt, de legalább egyszeri főzéssel három napra levolt a gond, lehetett helyette tanulni, vagy elbújva szavakat keresni.

Jó dolog magadnak főzni. Ezt is itt tanultam, korábban sohasem szerettem, és mindig csodáltam Pétert, hogy örömét leli ebben, nekem mindig az volt az öröm, ha mások ették, amit főztem, sohasem az, ha magam. Talán ehhez is kell valami belső béke, valami magadra találás és némi önszeretet, ami itt meglepett. Ezért jöttem, tulajdonképpen, de nagyon féltem, hogy elkerül, és a szorongásból és magányból épülnek majd a napok, nem a magamra főzés ízéből. Ami azt illeti, rendet is tartok. Kétnaponta letörlöm a tűzhelyet is, minden reggel azzal kezdek, hogy a helyére teszem az este esetleg szertehagyott tárgyakat, amíg lefő a kávé. Mert annyi idő jobbára elég. A bugyborékoló pöfögés jelez, mint egy stopper. A reggeli kávé is a rend mögé kényszerült.

Nem gyakran veri fel magassarkú cipők kopogása a sienai éjszakát. Idegen volt a hang, ahogy mentem hazafelé, a saját, határozott lépteim hangja e város falai között. Ez az új szuperképességem: magassarkúban venni be az emelkedőket és a lejtőket, magassarkúban járni a macskaköves utcákat. A macskakő persze, az is más, mint otthon; nem a makadámút megszokott 10x10-es, domború bazaltkockái, hanem jóval nagyobb, ám változó méretű kövek alkotják itt az utca felületét. Hogy miből, nem tudom. Sok közülük betonnal helyettesített, ám a beton, hogy ne csússzon, ha nedves az idő, apró bordákkal barázdált.

Ma felvettem a magassarkúmat. Felvettem hozzá egy lábszárközépig érő, drapp kartonszoknyát, harang, azt hiszem, a dereka szűk és magas, az alja bő, és zsebe van, ami fontos - legalábbis nekem. Mélyen, ám szűk csíkban dekoltált, szűk derekú fekete blúzt húztam fel hozzá, hosszú, egyenes hajamat csigákba rendezte a néhány, éjjelre benne hagyott hullámcsat, decensen, ám kócosan tűztem kontyba, így többnek látszik. Többnek akartam látszani nem csak hajastul, mindenestül - az utolsó találkozóm volt Professor M-mel ma délután. Három vaskos és nehéz kötetet szántam neki, otthonról, ezeket végigsétáltattam Bolognán, az ottani egyetemen és a glosszátorok sírjai mellett, abban a reményben, hogy a professzorom hasznukat veszi. 

És persze a szörpöt. A délelőtt egy része azzal telt, hogy levelet fogalmazzak neki, levelet, amelyben leírom mindazt, amit itt már leírtam, de itt csak róla, ezúttal azonban neki. Hogy csodálom, hogy elképesztőnek találom a munkáját, a tudását, és hogy itt ez a sienai tavasz, a közös munkánk idején termett virágok illata és íze egy üvegcsébe zárva, és tudja mindenkor, hogy amit és ahogyan tesz, az nagyszerű. A levél éppoly túlontúl mézédes lett, amilyennek tűnik; csak abban bízhattam, hogy idegen nyelven minden hordoz valami súlytalanságot, és hogy a közös nyelvünk, e mindkettőnknek idegen talán elveszi az élét mindannak, amit leírtam. Mert a dicséretnek is lehet éle, lehetnek felhangjai. És én nem akartam, hogy ezek a dicsérő szavak élüket nekünk szegezve közénk álljanak, de azt sem akartam, hogy kimondatlanok maradjanak, leírtam hát őket, sokszor írtam le, míg végül hibátlannak tetszettek és egyúttal olvashatónak, összegöngyöltem tekercsformába, és egy kis kék szalaggal kötöttem át, majd becsúsztattam a táskámba az üvegcse akácszörp mellé.

Voltam otthon, nem is akárhogyan. Ugyanis, ahogy az a rottenmamiknál lenni szokott, közelgett a 20 éves érettségi találkozónk. És majd' elolvadtam, amikor Anikó és Tamás azt mondta, az nem lehet, hogy nélkülem tartsák meg, autóba pattannak, eljönnek értem és hazavisznek. Majdnem így is lett, Tamás aztán mégsem tudott jönni, jött helyette Attila. Már nagyon vártam őket, aznap, amikor jöttek, hétágra sütött végre a nap, és nekem tanulom kellett volna, de nem akaródzott, bevásároltam a vacsorának és reggelinek valót, meg persze pár üveg bort, idén először harisnya nélkül, csak úgy, mezítlábszár, szoknyácskában és balettcipőcskében, ujjatlan pólóban lehetett nekiindulni a domboldalnak a túrahátizsákkal. Nem a kirándulás miatt, ez a bevásárlókocsim.

Hazaérve kipakoltam szépen, mindent a helyére, felsöpörtem mindenütt, nekiláttam a vacsora előkészítésének. Olyasmit csináltam, amit szépen össze lehetett állítani, és csak 10 perc kell majd neki a sütőben, amíg a sajt ráolvad, hogy ne hűljön ki, menjen össze, romoljon el, mire megérkeznek, és ne is akkor kelljen nekilátni. Mindez hamar megvolt, és kint sokáig van már világos, amikor a felhők nem zárják el vagy szórják szét a fényt, és én fogtam egy üveg habzó rozébort meg egy poharat, és kiültem velük a lazacszínű ég alá, a pohárban tükröződtek a szőlőindák odafentről, énbennem meg a várakozás és az öröm, és végre felavattam a teraszt, méltóképp, estébe hajolva, borral.

Hallani a közeli monostor harangjait, alighanem eső lesz. A napjaim most már jobbára itthon telnek, dolgozom, tanulok, rendet tartok, főzök. A történelemórák tartanak még, de Professor M óráinak vége. A tavasz egy-egy napra megérkezni látszik, de aztán hallani kongani a harangokat a monostor felől. És ismét szürkeség lesz, eső, és hideg.

Egyik nap óra után nem volt kedvem egyenesen hazajönni, a hosszabb utat választottam, amelyen sohasem jártam még gyalogosan. Idő közben megszoktam az autóutak mentén csavargást, leereszkedtem hát a Strada Massetanán abban a reményben, hogy megtalálom, hol lehet bejutni a szemközti dombokra, sétálni egyet az őzek között. Egyszer láttam két embert ott, különben ezek a dombok közti völgyek, úgy tűnik, nem bejárhatók. Csalódnom is kellett: végig kerítések és bejárást megtiltó táblák szegélyezik az utat. És akácok. Virágfürtöktől roskadozó akácok. Úgy esett, hogy volt a hátizsákomban egy bevásárlótáska. A bodza még - vagy már - csak elvétve kínál nagy tányérokat az ágak végein, a füge is apró még, a szederindák sem hoznak még virágot sem, nemhogy gyümölcsöket. De ha majd beköszönt a nyár, akkor roskadásig lesznek a hazavezető utak mentén a fák és a bokrok, csak a kezem kell majd kinyújtani a friss fügéért, szederért. 

Egyszer jártam egy dél-alföldi városban, nyáron, július volt, az utak mentén mindenütt gyümölcsfák öregedtek, növekedtek, és rajtuk a ringló, leginkább a ringlóra emlékszem, a többi gyümölcs a feledés homályába veszett, faeper, talán faeper volt, nehéz visszaidézni. Sétáltunk az utcán, kéz a kézben, valakivel, aki akkor a világot jelentette, és csak felnyújtottuk a kezünket, és szakítottunk a gyümölcsökből, édesek voltak, mint a méz, és mint az együtt töltött pillanatok. Az árokparton reggeliztünk, zacskóból ittuk a zacskós tejet, és zacskóból ettük a friss péksüteményt. Az a város akkor és ott maga volt a Paradicsom. 

Kótyagos fejjel indult a vasárnap, a nap, amely a régi életemben gyakorta a sütés napja volt. A velem egykorúak zöme, egy időben úgy éreztem, rajtam kívül mindenki más a családdal van ilyenkor; a vasárnap volt az én karácsonyom, na nem azért, mert megszületett a Megváltó minden vasárnap, hanem mert ilyenkor éreztem magam a leginkább egyedül a világon. Segélyvonal helyett aztán ráakadtam a magam terápiájára, vasárnaponként sütni kezdtem, bevinni hétfőn a kollégáknak, nekem kellemesen telik a szomorúnapom, nekik is az övék. Csak míg nekem a hétfő volt az öröm, hogy végre hasznos vagyok, és örömmel nézhetem, hogy mások esznek abból, amit csináltam, család híján a kollégák, vasárnap helyett így hétfőn, másoknak általában a hétfő a szomorúnap, kezdődik a hét, vége a szabadnapoknak.

Szóval sütésnap van amúgy is, és hétfőn lesz az utolsó Law&Islam óránk, elhatároztam, hogy sütök valamit, búcsúzóul. Keresgéltem mindenféle receptek között, a csokoládésat már elsütöttem korábban, a gyümölcsös-vaníliásat úgyszintén. Kacérkodtam az ötlettel, hogy kipróbálom magam az olasz citromtorta készítésében, mintegy megmérettetve a helyi erőkkel, de aztán ráakadtam az arab kávétortára. Próbáltam utánanézni, hogy van-e a kávén kívül bármi arab a receptben, de vizsgálódásaim arra vezettek, hogy egy régi Váncza-recept lehet a süteményötlet alapja. És, mint ilyen, magyar, akárcsak én. A recept egy változata azt javasolta, hogy a krémben a vajat helyettesítsük mascarponéval, hogy a sütemény könnyebb legyen. Megvan tehát az olasz vonal is. És még sötétzöld műanyagtányérokat is sikerült vennem, a zöld pedig az iszlám színe. De ne szaladjunk ennyire előre.

Megtaláltak a "régiek". Maggie, akivel egy rövid ideig együtt laktam, pénteken kora délután üzent, hogy rég látott, este a villabeliekkel találkozik egy aperitivóra, van-e esetleg kedvem velük tartani. Volt, ritkán megyek bárhová is, és örültem, hogy egy kis esti városozás vár rám. Jn, P és Ac jöttek még el a villabeliek közül, azaz Jn már maga is csak ex-villallakó, elköltözött május elején, akárcsak én. A Selvában lakik, épp a kedves Fontebrandámhoz vivő lépcsők felett. Igaz, fogalma sem volt, mi van ott lent a völgyben, az ablaka alatt, ahogy arról sem, hogy melyik contradában is lakik. Nekem ez roppant fura, elvégre jóval régebben van itt nálam, egy szemeszterrel korábban kezdett, és itt csinálja a mesterképzést. Hogy miért nincs igénye rá, hogy megismerje a várost, nem tudom.

Jó kis este volt, bár bizonyos ítéleteimben megerősödtem, és meglehetősen örülök, hogy immáron egyedül lakom. Maggie egyik új lakótársa is velünk tartott, olasz lány, keverve beszéltünk olaszul és angolul. Az este végén elvetődtünk egy contradapartyba, ezekből annyi van itt, hogy csak na, aznap este három is volt egyszerre, a Bruco, a Leocorno és a Pantera is ünnepelt. Mi épp ezek között voltunk, a Campo mellett, nekem a Pantera lett volna a legközelebb, ami a hazautat illeti, de a Leocornóba mentem volna legszívesebben, ám a villában maradt P diktált, ő márpedig a Brucóba akar menni, mert ott vannak a többiek is. Így hát oda mentünk, nem nekem valók ezek az ünnepségek, estére valójában egyszerű bulik csupán, de mégis szeretek el-elnézni rájuk, mert megtudható, mi is van a falak mögött, hogyan is néz ki egy-egy contrada Societàja.