Elengedni - ebben még mindig nem vagyok jó. Sosem voltam. Azt mondják, a Bikák ilyenek. Nem tudom, nem hiszek az asztrológiában. Én mindenesetre ilyen vagyok, és Bikának számítok azok szerint, akik hisznek benne. Na nem úgy, persze, már az elengedés, nem úgy nem vagyok jó benne, úgy tulajdonképp mindig is jó voltam benne, szerettek is velem szakítani mindig, én voltam a nő, akire rá lehet bízni a titkokat, mert nem él vissza velük, ezt ösztönösen megérzi mindenki, és én voltam a nő, aki fegyelmezett, diszkrét, nem hisztériázik, nem csinál jelenetet, nem áll bosszút. Sokáig büszke voltam erre, a tartásra, a gerincre, aztán kezdtem azt hinni, kiborulni sokkal célravezetőbb, tulajdonképpen, akkor nem te leszel az, akit kettő közül otthagynak, mert mindig azt könnyebb elhagyni, aki nem fenyeget semmivel, én nem fenyegettem soha, megértő voltam, mert úgy gondoltam, ha az egyik, aki nem én vagyok, nem akarja a kapcsolatot, akkor a másik, aki én vagyok, hiába akarja azt, az a kapcsolat nincs, tulajdonképp akkor sincs, ha az egyik vagyok én, pedig ezek nagyon is vannak, megadásban és talán boldogtalanul, de vannak, boldogak kevesen akarnak lenni, fontosabb a jelenet elkerülése gyakorta, mint a boldogság. Vagy csak nem lehet hosszabb távon boldognak lenni valakivel, akinek folyton jár az agya vagy a szíve, vagy mindkettő, aki nem tud kikapcsolni, folyamatosan reflektál és elemez, ez volnék én, a Bikák állítólag nem ilyenek, vagy nem feltétlenül, szeretnek enni és birtokolni, szeretik a földet és az anyagiakat.

Én nem szeretem. A földet igen, Laura egy hete a tengernél van, én minden nap locsolok, igaz, kevesebbet beszélgetek a növényekkel, amióta vendégjárás van nálam, ma este egyedül voltam ugyan, de nem volt kedvem beszélgetni, tulajdonképp semmihez nem volt, ez már az elengedés, és ha kifelé problémamentes is, belül azért minden alkalommal belehalok.

Anyáék elmentek reggel, elvitték az életem magukkal, az anyagiakat és a bazsalikomot, a cseréppel, és abban egy ölelésnyi sienai földdel, az a kicsi darab kert már Magyarországon van mostanra. A lakás itt üres, csak néhány ruha és piperecikk maradt velem, meg ez a kurva fájdalom, a torokban és a szívben, a torok tényleg is fáj, nem csak elszorul, Anya elkapott valami nyavalyát itt, náthás, torokfájós, köhögős, és én úgy hasonlítok rá, hogy rám is átragadt, noha nem tudom, ő hogyan tud elengedni, én mindenesetre nehezen, holott nem vagyok boldog épp, életem legboldogabb félévének a vége szomorúra sikeredett. Holnap még erőt vehetek magamon, és kijavíthatom.

Egy hétig elkerültek az őzek. Egy napon sírva fakadtam, hogy nem hallom a libuskákat, megijedtem, hogy elvitték és levágták őket, őket, akiknek a hangja idetartozik a kertemhez, itt kísértek azon a sok hónapon át, amikor szünet nélküli napok sorát ültem itt a samedlin, párna nélkül, hol tanulva, hol dolgozva egy fordításon, reggeltől estig, és amikor befejeztem, és hirtelen szabad voltam, bementem a városba újból, vettem egy fagyit, az egyik pisztácia, mint mindig, mondtam a fagyis lánynak, immáron olaszul, és most először beszélgettünk el, mert nem volt senki az üzletben, hogy honnan jöttem és miért, hogy neki is a pisztácia a kedvence, és hogy nem élénkzöld, mert természetesen kissé barnás a pisztácia, színezőanyag nélkül, és hogy jövök még, jövök még sokat. Amennyit csak lehet. Belenyaltam abba a fagylaltba, abba az álomszerű, érzékeket kényeztető pisztáciába, és elmosolyodtam, aztán kacagni kezdtem, sétálva a turisták között, akik közé nem tartozom, és a sienaiak között, akik közé megint nem, és a falak között, akik közé nagyon is, és a kacagás zokogásba váltott, boldog zokogásba, félrehúzódtam egy mellékutcán, mert nem akart szűnni, az elmúlt hónapok feszültsége mind kiáramlott azokon a vékony, nedves csatornákon a szemzugban, és csak nyaltam a fagyit, és az arcom a kedves falaimnak támasztottam, néztem a San Domenico tornyát és robusztus falát, a fügéket és a leandereket, a babérbokrokat, és mosolyra húzódó szájjal zokogva hálát adtam a kisbetűs istenemnek mindezért.

Rég nem jártam a városfalon belül, lementem a Fontebrandához, betértem egy kávéra a mozgólépcső aljánál, Buongiorno, nézett fel fél szemmel olvasmányából a pultos hölgy, majd egy pillanat múlva felkapta a fejét, Ciaaaaao, come stai, rég nem láttalak, mondta felderült arccal, ezúttal cappuccino vagy kávé, kérdezte, emlékezett rám, és én azt éreztem, van törzshelyem, egy sarokkal lejjebb Dantét rajzolnak a tejhabra, és ismerősként köszöntenek ott is, de nem úgy, ahogy Betti, aki néhány nappal később nem engedte kifizetni a kávémat, és amikor a családdal mentem hozzá, azt mondta, tiszta anyám vagyok, le se tagadhatnánk egymást, búcsúzáskor megölelt, és azt mondta, mielőtt elmegyek, még vissza kell jönnöm elbúcsúzni. Holnap lesz a napja. 

Egyébként kávé. Itt eszpresszót iszom, gyűszűnyi méret, otthon ristrettónak mondanánk, és nem kell bele nekem már se tej, se cukor, ez korábban elképzelhetetlen volt, de most elképzelhető, sőt, szinte törvényszerű, ahogy a napi sok liter víz is az, nekem, aki korábban napokon át elvolt azzal, hogy nappal tejeskávé, este sör, víz legfeljebb két deci naponta. Tartok tőle, hogy ahogy a szívemet, ezt is itt hagyom. 

Tudom, hogy ha tovább is itt élnék, hamar idegesítő lenne minden, ami otthon is az. Tudom, hogy unnám, hogy nincs színház, hogy utálnám a bürokrácia útvesztőit, hogy mindennapi problémákká silányulna az élet és bizonyára bosszantana hajnalban a kakas, hogy megfagynék télen, és bezárva érezném magam, amikor az idő már nem engedi, hogy a kert legyen a nappalim, szentségelnék a jegesedő lejtőn felfelé és lefelé is, és talán észre se venném az ezer csillagot a tiszta éggel áldott estéken. De most még idekinn ülök, új és új indákat ereszt a százszor megnyírt, makacs vadszőlő, a fejem felett, a négy ruhacsipesszel rögzített gumis lepedőn, amely még akkor került fel árnyékoló gyanánt, amikor ritkás volt a lugas felettem, katicák és poloskák unatkoznak, a tücskök messze zenélnek és néma ma éjjel a kuvik, az őzek sem jönnek át a szomszéd telekre, mert túl nagy a forgalom, nyert ma az Erdő contrada, a La Selva a Palio dell'Assuntán, Mária mennybevételének tiszteletére, a fantino nélkül futott be a lova, az utolsó méteren orrhosszal beelőzve, Remorex a ló neve, tavaly októberben a rendkívüli palión, amelyet az első világháborúban elmaradt futam századik évfordulója okán rendeztek, ugyanez a ló nyert, ugyanígy zsoké nélkül, csak akkor a Teknős, a Tartuca contrada színeiben. Amikor megérkeztem Sienába, egyedül a Teknős volt fellobogózva, Remorex győzelmei keretezik az ittlétemet, a neve, akár egy gyógyszeré. Háromszor futott palión, ebből kétszer győzött, mindkétszer lovas nélkül. Legközelebb a lovas talán szándékosan leveti magát, ez a ló egymaga győz, szabadon. 

Érzek vele némi rokonságot, erőltetettet ugyan, én is levetek magamról mindenkit, vagy rólam vetik le magukat, no nem azért, hogy nyerjek, hülyeség az egész, tulajdonképp csak egyedül futok a sok páros között, ennyi csupán, és a győzelem se biztos, mert mi a győzelem, mennyivel egyszerűbb a palio, mint az élet, ugye, lózungokba fordul ez az elmélkedés.

Mielőtt Laura elutazott, megnyírtuk a jázminlugast a ház oldalában. Junus és én. Junus a gambiai srác, aki három éve itt él, egy benzinkúton dolgozik meg egy élelmiszerboltban, és a szabadidejében vállal mindent, amit rábíznak, én meg a bérlő vagyok, aki végzett a fordítással, a túlkoros magyar erasmusos. Junus sokat dolgozott itt az elmúlt hetekben, de csak ekkor voltunk ketten, beszélgetni kezdtünk, olaszul, mert ha olaszul beszél, azt nagyjából megértem, az angolját egy cseppet sem tudom kibogozni, kitámasztottam a létráját csempedarabokkal, hogy stabilan álljon, egy fűrészfogú halra emlékeztető szerkezettel nyírta a sövényt, felülről, én alatta álltam, hullottak le a jázminlevelek, mint egy konfettieső, táncolva peregtek a fejem felett, és egy lélek sem látta, ahogy alattuk forgok kiárt karokkal, ahogy a napszemüvegemben a gambiai benzinkutas-árufeltöltő-segédmunkás fentről nyírja a motoros fűrésszel a jázmint, és a magyar diák-szerkesztő-fordító alatta forog halkan nevetve, és csupa-csupa levélforgács a haja és a melle köze.

Sohasem voltam még annyira tartósan boldog, mint itt. Sohasem mosolyogtam annyit, sohasem élveztem annyira az egyedüllétet sem. És sosem szerettem falakat. Itt, a kövek között, kivirágzott a szívem. Beágyazódott a palazzo Pubblico fényesre koptatott padlója alá, be a Fontebranda hűs vize alá, a házak köveibe, a Porta Giustizia mögötti kertek földjébe a pávák lábnyomaiba, a békés, csendes esti hazasétálások illatába, a kert alatti mandulafenyők kérgébe. Tulajdonképp azt hiszem, mindig is itt volt. Idejöttem a szívemért. Cor magis tibi Sena pandit. Siena nagyobb szívet nyit neked. Hogy az övét vagy az enyémet, egyre megy. A mi szívünk egy, apró erek kötik össze őket, a lüktetés át- meg átadódik, a sok erecske finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját. Hiszek benne, hogy egy vagyok vele, hogy mindig is egy voltam. Hogy Dante vagyok, Tolomei Pia vagyok, Szent Katalin vagyok, hogy emberek és angyalok hangján szólok egyszerre, és szeretet van bennem, és minden vagyok. Ott lüktetek a kicsi gyíkban, ahogy ő is bennem, az őzek távoli árnyékában, a lépteik bokorzajában, a templomajtóban elnyúló macskák bajsza hegyének remegésében, és a kövek más által nem ismert rezgéseiben. Ide tartozom. A dimbekbe és a dombokba, a csalókán tengerillatú, meleg szélbe, a kertbe a Porta San Marcón túl.

Sohasem leszek a mai értelemben vett sienai, mert sienaibb vagyok a sienaiaknál. És sosem találom meg újra ugyanezt, akárhányszor jövök is vissza. Mert visszajövök, Sienina, és mert egy részem, ahogy mindig is itt volt, itt marad veled. Nem vagyok jó elengedésben. Nem csinálok jelenetet, csak te tudod majd, meg én, mennyire fáj. Mint minden elválás idő előtt. De örökre ott leszel velem, ahol épp vagyok, ahogy én örökre itt leszek veled, ahol mindig megtalállak. Másképp, de ez a szerelmek sorsa. Nélküled változom majd, de sohasem tagadlak meg, akárcsak az elmúlt szerelmeimet. Örök maradsz bennem, és én tebenned maradok örök. Amit a kisbetűs istenem összekötött, abba évszázadok múltán is hazatalálok. Csak állj itt, lelkem, még évszázadokig, ha lesz világ, én benned lelek otthonra.