Eljön a megszokás pillanata, amikor elveszted a mosolyod az utcákon. A múlt hetem ilyen volt, nem is igen ragadtam billentyűzetet, hogy beszámoljak mindarról, ami történik velem. Egyrészt, mert ismét elkeserített és lehetetlen csalódások sorozatának tett ki ez a lakáskeresés nevű mizéria. Egy hetet vártam az álmomra, a belvárosi, saját kis kerttel bíró kislakásra, amikor is egyhetes üzengetés és telefonálgatás után végre elérkezett az idő, hogy talán megnézhetem, beleszerethetek, és megragadhatom azt, amire mindennél jobban vágytam az elmúlt időben, a saját kis kertes csendes zugomat, ám időpont helyett a hírt kaptam, mi dispiace, már kiadtam másnak.

(Ez volt az álmom)

Nem tudom, hogy a csalódottságom volt nagyobb, vagy a dühöm, a kettő együtt elkeseredettségbe váltott át, abba a mélységes fajtába. Délután találkozóm volt Professor M-mel, hogy megbeszéljük a dolgozattémámat. Ahogy általában, most is csak hatalmas, tág kérdések jutottak eszembe, melyek kifejtése nemhogy egy szemináriumi dolgozatba, egy disszertációba is bajosan férne bele, nem beszélve a szükséges kutatómunka lehetetlen mennyiségéről. Így aztán találkozót kértem a professzortól, hogy segítsen szűkíteni a témákat, és hogy ne üres fejjel menjek oda, a bedobott nagy kérdéseimmel, miszerint hogyan lehetséges, ha lehetséges egyáltalán megkülönböztetni az iszlámot mint vallást az iszlámtól mint politikai mozgalomtól, különösen, amikor emberi jogokra, vallásszabadságara és a diszkriminációra terelődik a szó, vagy hogy milyen a vallásszabadság helyzete az egyes muszlim országokban, szóval, hogy ne ilyesmivel állítsak be csupán, azzal töltöttem a napok jó részét, hogy az EJEB kapcsolódó döntéseit olvasgattam. Volt közöttük egy, amely kifejezetten érdekesnek bizonyult, és ráadásul Professor M-nek is újat mondtam vele. Egy 2016-os ügy, az F.G. v. Sweden volt az.

Professor M azt mondta, van egy fél órája rám a délután során, én persze repültem, illetve repültem volna, ha nem épp egy órával azelőtt ér a hír a hír a kakukkokról, akik szemtelenül beköltöznek az én fészkembe, abba, amit én néztem ki magamnak, amire én jelentkeztem először. Professor M ezúttal nem öltönyben volt, egy zöld pulóver volt rajta, és a bőrcipő helyett egy kényelmesebb, sportosabb fazon. A kávézóba invitált, és kiültünk a napra, a kis, nem különösebben hangulatos udvarra, majd beszélgetni kezdtünk. Elmeséltem a talált bírósági döntést, és arról is meséltem, hogy kíváncsiságból elolvastam jópár cikket a Salman Rushdie Sátáni versek című könyve által keltett hullámokról, és hogy hogyan értékelik mindezt 30 év távlatából. Tulajdonképpen olyasmit kerestem, egy interjút, vagy bármit, amiből kiderül, hogy Rushdie hogyan áll a dologhoz. Konkrétan a megbánás szót írtam be a keresőbe, mert roppant visszás, hogy az intuíció, melyből a regény született, hogyan fordult éppen a visszájára a valóságban, hogyan lett a fundamentalizmus vagy a fanatizmus kritikája éppen azok előmozdítójává, hogyan talált a regény által okozott sértettségben a Nagy-Britanniában élő, addig magát pakisztáninak, iráninak, satöbbinek gondoló sokaság önmagára az elsősorban muszlim vagyok-identitásban, és hogyan kovácsolt ez a frissen született felismerés tömeget belőlük.

Professor M mosolyogva mondta, miután meghallgatott: "szerintem megtaláltuk a témát". Aztán mesélni kezdett, a tanítványairól, a karrierjéről, az egyetemi munkáról, olyan okosan és szerethetően, egészen belefeledkeztem a hallgatásába, ahogy ott ült velem szemben, levetve a hivatalos öltözetet, ezúttal a kissé kinyúlt zöld pulóverben, szokása szerint beletúrt néha a hajába, most erre figyeltem, nem az f-ekre és r-ekre, mindenből, amit mondott, megbékélés és nyugalom sugárzott, egy mély megértés a világ és az ellenfelek iránt is, olyasfajta megértés, amely nem enged haragot. A régi önmagamra ismertem ebben a megértésben, és megértettem egyúttal, hogy lehet ezt bölcsen is csinálni, valahogy úgy, ahogyan ő, önfeladás nélkül, szerényen, de magabiztosan, az elveinkbe és önmagunkba vetett hittel. Talán egyszer képes leszek rá valahogy úgy, ahogyan ő. 

(Itt nincs zöld pulóver)

Amit a tanítványaival való viszonyról mondott, abban azok a mondatok csengtek vissza, amelyeket Anya szokott megfogalmazni, és amiért mindig rettentően büszke voltam rá. Hogy meg kell nekik adni a lehetőséget, hogy kipróbálják magukat, lehetőséget kell nekik teremteni, hogy szárnyra kapjanak, de a szárnyukat nekik maguknak kell kibontani. Hogy a következő generáció indulását elősegíteni nem pozícióból, nekik kijárt egyetemi helyekkel kell, de rettentő fontos segíteni a fiatalokat, átadni a tudást, és tisztelettel figyelni azt, hogy mennyire másképp közelítenek a világhoz, a problémákat hogyan ragadják meg, és hogyan alakul körülöttünk minden, a világ, a gondolatok, a fókuszok változása, a fiatal lendület és érdeklődés milyen irányokat vesz. És hogy számára milyen roppantul inspiráló a velük való közös munka.

Azt mondta, fél órája van rám, mégis egy órán át beszélgettünk a napon ülve, amikor felálltunk az asztaltól, akkor vettem észre, hogy hallgatótársaim ülnek a másik asztalnál. Kicsit elszégyelltem magam, annyira belefeledkeztem a diskurzusunkba, aztán a hallgatásába, hogy nem gondoltam a környezettel, tulajdonképp semmivel sem gondoltam, és bizonyára kiült az arcomra az a csodálat, és a szemembe beült az a ragyogás, amit a Professor M-ből áradó finom, nyugodt hullámzás ültetett oda. Elfelejtettem minden dühöt, kimosott belőlem ez az egy óra minden csalódottságot is, újult erővel vetettem magam bele mindenbe, hogy aztán újabb csúnya pofon legyen a vége estére.

Bemegyek az ügynökséghez, megmondom nekik, hogy azonnal mutassák meg azt a két lakást, amelyeket kinéztem, és még aznap este döntök, és az egyiket kiveszem - így szólt a tervem, az új lendülettől ihletett, számoltam előtte, rendben, ez belefér, ha szűkösen is, de ki tudom gazdálkodni a nyugalmamat. A török lány mellém szegődött, és nagyon örültem neki, hogy velem van, együtt örült velem a lendületnek, a megoldásnak, a döntésnek, és kíváncsian vártuk, nyílnak-e majd az ajtók, bebocsáttatunk-e a majdaninak szánt tereimbe. Bebocsáttattunk. Széles mosoly ült az arcomon már a ház kapuján belépve, gyönyörű volt a belső tere, nyitott udvar, kusza lépcsők és boltívek kavalkádja benne, hátul egy kis ajtó, mögötte a lakás. "Ez annyira te vagy!" Mondta a török lány, és ezt éreztem én is, ez annyira én vagyok! Megnéztük a másikat is, a belső terek ott nem ragadtak magukkal, de a tetőre egy kis falépcsőn kimászva pici kis terasz nyújtózott a sienai ég alatt, a háztetőkre lehetett látni onnan, kicsi sienai Párizsom.

"Adjatok egy órát, hogy döntsek, melyiket szeretném végül" - kértem az ingatlanos srácokat, rendben, persze, visszajöhetek holnap reggel is, mondták, legyen nálam egyhavi kaució, az első havi bérleti díj, továbbá újabb egyhavi díjnak megfelelő összeg, az ügynökségi jutalék. A micsoda? - kérdeztem meglepődve. Az ügynökség egy teljes havi bérleti díjat kér. Beleszédültem ebbe az arculcsapásba, mindez azt jelentené, hogy a hátralevő 4 hónapban öthavi díjat kell kifizetnem, amivel egyhavi lakhatásom elosztva 800 euróra jönne ki, összesen tehát egymilliónál is többe kerülne négyhavi nyugalmam. Van az az összeg, amit még nyugalomra költeni is döbbenetes felelőtlenségnek tűnik.

Szomorú voltam. Nem értettem, mire fel ez a túra, mire fel ez a sok palánkról visszapattanás. Talán maradnom kellene, talán mennem, nem értem, és nem is tudom, mi volna a jó döntés, a sorsra bíznám magam, de a sors minduntalan kijátszik, és nem látom, merre terel, csak azt látom, hogy messze el a mindennapi mosolyoktól.
Miközben így ragyog fenn a Hold.