Megtaláltak a "régiek". Maggie, akivel egy rövid ideig együtt laktam, pénteken kora délután üzent, hogy rég látott, este a villabeliekkel találkozik egy aperitivóra, van-e esetleg kedvem velük tartani. Volt, ritkán megyek bárhová is, és örültem, hogy egy kis esti városozás vár rám. Jn, P és Ac jöttek még el a villabeliek közül, azaz Jn már maga is csak ex-villallakó, elköltözött május elején, akárcsak én. A Selvában lakik, épp a kedves Fontebrandámhoz vivő lépcsők felett. Igaz, fogalma sem volt, mi van ott lent a völgyben, az ablaka alatt, ahogy arról sem, hogy melyik contradában is lakik. Nekem ez roppant fura, elvégre jóval régebben van itt nálam, egy szemeszterrel korábban kezdett, és itt csinálja a mesterképzést. Hogy miért nincs igénye rá, hogy megismerje a várost, nem tudom.
Jó kis este volt, bár bizonyos ítéleteimben megerősödtem, és meglehetősen örülök, hogy immáron egyedül lakom. Maggie egyik új lakótársa is velünk tartott, olasz lány, keverve beszéltünk olaszul és angolul. Az este végén elvetődtünk egy contradapartyba, ezekből annyi van itt, hogy csak na, aznap este három is volt egyszerre, a Bruco, a Leocorno és a Pantera is ünnepelt. Mi épp ezek között voltunk, a Campo mellett, nekem a Pantera lett volna a legközelebb, ami a hazautat illeti, de a Leocornóba mentem volna legszívesebben, ám a villában maradt P diktált, ő márpedig a Brucóba akar menni, mert ott vannak a többiek is. Így hát oda mentünk, nem nekem valók ezek az ünnepségek, estére valójában egyszerű bulik csupán, de mégis szeretek el-elnézni rájuk, mert megtudható, mi is van a falak mögött, hogyan is néz ki egy-egy contrada Societàja.
Ac, Jn és P azonnal eltűnt a tömegben, mi, többiek kisvártatva hazaindultunk. Az olasz lány autóval jött, és ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen. Amilyen kerülőutakon kell idekeveredni, azt érzem, hogy gyalog közelebb lakom.
Szombat délután nagyon furcsa dolog történt, sörfesztiválra mentem a borvidékre. Mindezt az tette lehetővé, hogy egyfelől persze rendeztek ilyet, másfelől Maggie és az új lakótársa is azt gondolták, hogy szívesen látnak az autóban. Így hát délelőtt dolgoztam egy keveset, továbbá kimostam a fehér ruháim és az ágyneműm, és éppen végeztem a teregetéssel, mire Maggie jelzett, hogy megérkeztek értem a ház elé. Hosszú, mustársárga szoknyát viseltem és sötétkék pólót sárgás virágokkal, végre szép idő volt, végre hasznát vettem a napszemüvegemnek is. (Annak a napszemüvegnek, amelyet házilag megbuheráltam, hogy ne csússzon le az orromról. Puszi Mamának.)
Amikor odaértünk Castelnuovo Berardengába, kiderült, hogy a sörfesztivál, ahol ebédelni is szerettünk volna, csak délután ötkor kezdődik. Komoly erőfeszítésembe került meggyőzni a többieket, hogy lassan fél 3 lévén ne menjünk vissza a városba, hanem keressünk valami ebédet a környéken, és ha már itt vagyunk, jöjjünk vissza kezdésre, de sikerült. Remek hidegtálon osztoztunk egy étteremben, amely csak nekünk nyitott ki, az olasz lány kapcsolatainak köszönhetően. Majd kisvártatva visszatértünk a sörfesztiválra, és mindenféle kézműves finomságot kóstoltunk.
Engem amellett, hogy egy IPA-t mindenképp szerettem volna, három sör foglalkoztatott különösen. Az egyik a sangiovese szőlőből készült, abból a szőlőből, amely a chianti alapját képezi. És hát a Chianti-vidéken ezt muszáj kipróbálni, ha már a szőlőtőkék közt sörözünk. Kissé túl savanyú volt nekem, de határozottan érezni lehetett benne mind a szőlőt, mind a sörséget. A második a gesztenyesör volt, a gesztenyemézes kalandom után nagyon kíváncsi voltam rá. Maradok a méznél, azt hiszem. Az utolsó, bizonyos értelemben a legfontosabb a La Pia volt, a Dante Piájáról, a Purgatórium Piájáról elnevezett sör, amelyhez sohasem jutottam hozzá az azóta már örökre bezárt kedvenc kocsmámban. És itt bizony rajta volt a sörlapon, és én alig vártam, hogy belekortyoljak.
Pia és én talán már soha nem ismerkedünk meg. A La Diana főzde standjánál ugyanis egyetlen sör nem volt kapható, hiába szerepelt az itallapon. Talán jobb is, talán túlontúl közösséget vállaltam ezzel a bizonyos Piával, és kissé féltem is beülni az olasz lány autójába, mert ő maremmai, és, mint tudjuk, Piát is Maremma ölte meg. És Siena szülte, akárcsak bizonyos értelemben engem. Ráadásul előző nap hosszasan beszéltünk a defenesztrációról, az olasz lány mesélte el a valaha nagyon jelentős sienai bank, a Monte dei Paschi egyik alkalmazottjának, jobban mondva vezetőjének történetét, akit a bank háta mögötti forgalmas utcán találtak holtan, kamerák rögzítették a halálát, és az ugyan nem látszik a felvételeken, hogy lökték-e, vagy ugrott, az azonban tisztán, hogy a karórája mintegy 20 perccel később repült ki ugyanazon az ablakon utána. A hatóságok mégis ragaszkodnak hozzá, hogy öngyilkosság történt, idegenkezűség kizárva. Persze nem csak Pia van nekem, el ne felejtsem Szent Katalint és az ördögűzős rémálmot.
Az este aztán G-nél folytatódott, kisebb összejövetelt szervezett a nyelvtanfolyamos csoportunkkal. Minekutána az ebédhez ittam egy kis vörösbort, majd digestif gyanánt egy keserűt, aztán megkóstoltam a négyféle sört (igaz, mindből csak 1,5-1,5 deci járt), és G-nél tovább söröztem, majd az este végén a város legolcsóbb helyén ittam egy pohár (vagy két pohár? ki számolja) toszkán rettenetest (mindenhol másutt 5 euró egy pohár bor, itt megkapni 1-ért, ennyi elég is hozzá), kezdett kevés türelmem lenni a társasághoz, és hazaindultam.
Hazaindultam, és olyan boldog lettem, boldog és ittasan szerelmes, ilyenkor az ember kívánja a szerelmese közelségét, ahogy én is kívántam. És nem is tartóztattam meg magam. Ránevettem a városra, a se-nem-férfi-se-nem-nő Sieninámra, nevetve megpördültem az utcán, odaléptem a házfalakhoz, először csak a tenyerem tapasztottam rájuk, később az ajkam is, beszéltem hozzájuk és pusziltam őket, a legjobb ölelés a sarkokon esett, remek ölelőpozíciót adott a derékszög. Szerencsére jobbára néptelen volt az utca, de ha megláttam is valakit, hadd jöjjön, gondoltam, szerelmes vagyok és vállalom, utcákat szeretek és házakat, fákat és gyíkokat, földszagot, szőlőtőkéket, ezt az egészet így, ahogy van nekem, és tudom, hogy ő is szeret, hogy angyalokat küld az üdvözlésemre, hogy beavat a titkaiba, és mi összetartozunk, ez a város és én, ha lappangva is, de ott vagyunk egymás történelmében. Esetemben talán történet lesz az inkább. És különben is, Don Giovanni, a Molière-é kőszoborral vacsorált, az én szívem pedig egyáltalán nincs kőből, még ha a szerelmem abból van is.
Hazaértem, nevetve és csókolózva, és a kertben felborulva fogadott a fehér mosás, csatakosan az esőtől, bevinni nem lehetett, behúztam hát az eresz alá, sienai eső illata lesz öblítő helyett, gondoltam nevetve, és mit bántam én, hogy felborult, hogy piszkos lett, amikor itt lett piszkos, itt, a kis lakom előtt, ezen a dombvidéken.
A boldogság első hulláma egészen a másnapig tartott, de a reggeli kávé mellett, miután kicsit fogtam a fejem, inkább felnevettem, hogy mit is műveltem tegnap. És hát igen, ha őszinte vagyok magammal, akkor így vagyok boldog itt, a török lány azt mondta Budapesten, inkább az emberek fogták meg, mint a város, nekem inkább a város az igazi. A nyakamba is vettem, mihelyst képes lettem rá. De ez már egy másik történet.
