Új lendületre ébredtem reggel. Úgy keltem fel, illetve úgy aludtam el előző este, hogy ha a sors - vagy valaki - becsuk egy ajtót, majd kimászom az ablakon. Hogy ez mit jelent, korán megtanultam. Azt hiszem, 6 éves voltam, Apa halálának évében lehetett, vagy a következőben inkább, hogy Anya táborba küldött. Nemigen tehetett mást, ketten voltunk, inkább a világban, semmint ellene, Mamáék segítettek, amiben tudtak, később sokszor szinte a teljes nyári szünetet náluk töltöttem, de ebben az évben máshogy alakult. 1987-et írtunk, a Belügyminisztérium hirdette meg a tábort, ha nem tévedek, Béren. Anya a népesség-nyilvántartónál dolgozott, gyakori vendég voltam az épületben, boldogítottam a kolléganőket olykor, de kedvesen foglalkoztak velem, rajzolgattam, vagy megtanítottak gemkapcsokból láncot fűzni. Mártira és Gombos Andira emlékszem a leginkább, sohasem éreztették, sohasem éreztem, hogy zavartam őket, noha bizonyára így volt.

A táborba két kolléganő lánya is jött, ismertem őket, ez bátorítólag hatott rám, hogy ott merjek maradni egy idegen helyen egyedül. Több épület állt az üdülőhely területén, mi egy hátsó, kisebben kaptunk szobát, a két ismerős kolléganő két ismerős lánya és én. A gyerekek közt én voltam a legkisebb, az egyetlen, aki még nem volt iskolás. Reggelente tornával kezdtünk, emlékeim szerint inkább kiképzés volt az, mintsem torna. Hajtottak bennünket, négyütemű gyakorlat, guggolások, körök futása a tábor területe körül. Nemigen bírtam, de ezzel senki nem törődött. Túl kell élni ezeket a reggeleket, úgy voltam vele akkor. Hogy sohasem lettem nagy barátja a sportoknak és a testedzésnek, talán ettől sem teljesen független. A táborvezetők és kiképzőtisztek nemigen törődtek vele, hogy én voltam a legkisebb, nem úgy a két lány. Egy vagy két évvel lehettek idősebbek nálam, de ez a korkülönbség egységbe kovácsolta őket - ellenem.

A szálláshelyünk egy nagy és egy picike szobából állt, ők ketten, a nagylányok frakciója elfoglalta a nagyot, engem a kicsibe utasítottak. Az épület, amelyben laktunk, földszintes volt, a kis szobában egy ágy állt, egy szekrény és egy szék, azt hiszem, ez volt minden, hosszúkás volt, és az ágy támlája fölött egy kis ablaka nyílt. Az éjjel bogarak jelentek meg, jó nagyok, tücskök, mondták, mikor felkeltem, csücsült egy a párnámon, a papucsomban, meg itt-ott. Sokan voltak, és nem tűntek bizalomgerjesztőnek. Tücskök - mondták a nevelőink. Tücskök, gondoltam én, és nem bántottam őket, igyekeztem kikerülni vagy óvatosan eltenni az útból fekete testüket.

Így volt ez azon a reggelen is, kezdődött a reggeli torna, sietnem kellett, retorzióra számíthatott, aki elkésett, plusz akárhány felülésre, kör futásra vagy négyütemű gyakorlatra. De az ajtó zárva volt. Próbáltam erősebben lenyomni a kilincset, ahogy a kis kezemből telt, nem ment, kopogtam, nem jött válasz, csak gonosz vihogás a szomszéd szobából, aztán már az sem, dörömbölni kezdtem, de semmi. Megijedtem, elkeseredtem, aztán vettem egy nagy levegőt, és a tücsköket kikerülve kimásztam az ablakon. A tornáról elkéstem, persze, és megkaptam a büntetést is, noha az eredeti penzumba is majd' beleszakadtam.

(Anya és én, nagyjából akkoriban, egy óvodai anyák napján)

Anya még otthon előre megcímzett levelezőlapokat adott nekem, melyeket rendre meg is írtam neki, nagy, kacska, csupa nyomtatott betűvel. Máshogy még nem tudtam írni, de így már igen, nagyon érdekeltek  betűk mindig, Anya pedig tanítgatott rájuk: cica betű, anya betű, apa betű, és így tovább. Így alakult, hogy már óvodásan tudtam valamelyest olvasni, kibetűzni inkább, és a kacska, ormótlan betűimmel írni is - az s-et és az y-t persze fordítva, továbbá a szóközzel sem igen voltam még tisztában. Azt hiszem, a táborban cenzúrázták a leveleket, legalábbis ez a hír járta a gyerekek között, de a kis fejemmel azt is érteni véltem, hogy Anya jót akart azzal, hogy ide küldött, de legalábbis nem volt más választása. És hogy nem szeretném szomorítani semmivel. Így én, a szobájába bezárt, kiközösített, megírtam Anyának a levelezőlapot:

SZIA ANYÁCSKA!
NAGYONJÓLÉRZEMMAGAM
NAGYONSOKATJÁTSZÚNK
CSAKSOKITTATÜCSÖK 

Jó tíz évvel később tudtam meg, hogy azok csótányok voltak.

De a tapasztalat az ajtóval és az ablakokkal belém égett, a héten rámtört fásultság után úgy döntöttem, új alapokra helyezem akkor a keresést, és ha a kertecskés zugok megfizethető áron messzebb vannak, a dombokat pedig nem tudom biciklivel leküzdeni, megtanulok robogózni. Használt robogót egész olcsón lehet kapni, és azt már 14 évesek is vezethetik, úgyhogy én is képes leszek rá. A szép tervem egészen kora délutánig virágzott, mi több, indákat szőtt bennem a szépséges jövőről, láttam magam a kis piros robogón, olyan menőnek, mint még soha, láttam magam a barátságos kertben, aztán délben jött a felismerés: 14 év ide vagy oda, ha egyszerűsített is, de bizony jogosítvány kell az 50 köbcentinél kisebb motoros járműre is. Az pedig nekem nincsen. Nem volt ilyen könnyű megtörni, elmentem egy autósiskolába, megérdeklődni a jogosítványszerzés feltételeit. Hogy a vizsga olaszul lesz, még nem tántorított el, de a borsos ár, amibe kerül, ismételt újragondolásra kényszerített.

Elsétáltam egy városnegyedbe, a falakon kívül, szobát hirdettek ott, de volt kert is és terasz is, egymással átellenben, ha az egyiken mulatnak, a másikon dolgozom majd, gondoltam, rátaláltam a házra, gyönyörű volt a környezet, néhányan kijöttek a kertből, kérdeztem, ők hirdetik-e a szobát, nemmel válaszoltak, így hát időt vesztegetni nem akarván felhívtam a srácot, hátha épp itt van, hátha bemehetek megnézni, hátha mindjárt nyélbe is ütjük az üzletet. Diáklányok laknak a többi szobában, mondta, akik tartósan vannak itt, és azt szeretnék, ha valaki hosszú távra venné ki a szobát, sajnálom - mondta. Én megköszöntem, Újratervezés, mondta a fejemben az életútkereső, és én újraterveztem megint.

A város túlsó végébe mentem, ahol egy hirdetésben csodálatos kis lakásra akadtam, picit messzebb van az ideálisnál, de csak éppenhogy, ráadásul biciklizhető terepen, remek, csodálatos, ez lesz az, ez elsz az én helyem, gondoltam, és elzarándokoltam az ügynökséghez, amely a kiadásával megbízatott. Zárva találtam, éppen elmentek egy lakást megmutatni, jöjjön vissza az érdeklődő később, hirdette a felirat. Visszajövök később, ezen ne múljon, és úgy is lett, és nem is múlt ezen. Nem is ezen múlt. Sajnálom, egyévesnél rövidebb kiadással nem foglalkozunk - mondta a hölgy. Három terv mínusz. 

De a fásultság elmúlt, és a nap nagyszerűen telt. A reggeli előadásról ugyan elkéstem, mert amikor nagy magabiztosan besétáltam az egyetem épületébe éppen időben, hirtelen belém nyilallt, hogy ez a mai alkalom a kurzustól független, és mint ilyen, a Rektorátus épületében lesz. Illetve van. Nyakamba kaptam a lábam és átsétáltam, és a késés ellenére éppen a kezdésre érkeztem meg. Az alkalom a Brexitről szólt, az európai integráció történetét tanító professzor hirdette meg és moderálta, egyik előadó pedig az a férfi volt, aki a vizsgára szükséges könyvet írta. Zseniális figura, brit, de itt tanít Olaszországban, vagy itt is, ezt nem tudom pontosan, remek humora van és noha tökéletesen tud olaszul, olyan britesen rágcsálva ejti ki az r-eket és mondja, hogy dire, meg integrare, hogy az önmagban élmény volt. A professzor pedig ezúttal nem lazackorall, hanem almazöld, vagy talán kivizöld pulóvert viselt, és ez az élénk szín is határozottan jót tett a komoly, szikár kis ember vonásainak.

Amíg a külvárosokban sétáltam, gyönyörű helyeket fedeztem fel. Széles, mély, zöldellő völgyeket, melyeket helyenként kiskertek tagolnak, és amelyek túloldalán a város terül el, a Duomo fekete-fehér tornya magasodik. Fürge, zöld gyíkok jöttek ki a napra, és hagyták, hogy én, aki szintén fürdőztem a sugarakban, óvatosan fényképezzem őket. Út közben, ahogy az mostanában gyakran lenni szokott, megkívántam a fagylaltot. Bementem egy cukrászdába, és bár mindig hosszasan tanakodom, milyen ízre is vágyom éppen, és hosszasan fürkészem a hideg, színes halmokat, miközben megpróbálom elképzelni, melyik kettő volna jó együtt, ezúttal nem volt kérdés, milyen ízt választok az újabban kötelező pisztácia mellé.

Évek óta nem ettem zöldalmafagyit. Gyerekkorom kedvenc íze volt, azazhogy nem csak az én gyerekkoromé, a gyerekkorunké. És a kamaszkorunké is. Lucával mindig de mindig zöldalmafagyit ettünk. Röviddel azután lett a barátom, hogy a soktücskös táborral együtt mögöttünk maradt a nyár, és én iskolás lettem. Hatalmas gesztenyebarna haja volt, és valahogy közel éreztem magamhoz ismeretlenül is. De szép hajad van, leszünk barátnők? - kérdeztem, és ő azt felelte: leszünk. És lettünk, nemcsak barátnők, de szinte testvérek. Farsangon Két Lottinak öltöztünk, mert mi voltunk a Két Lotti, el ugyan nem szakítottak egymástól bennünket, de egymásra találtunk, egy éve halott apáinkkal, bennünket egyedülállóként nevelő anyáinkkal, akik bár nagyon különbözőek voltak, az alapvető értékekben osztoztak, és mondhatni, kicsit barátnők lettek ők is. Ő volt az, aki mindig megérezte, ha valami nem stimmel, ő volt az, aki azt mondta, mikor zokogtam a telefonban végtelen szerelmi bánatomban, hogy ma nem tudok menni, de holnap nálad leszek. És eljött megvigasztalni engem, Budapestről Pécsre, olyannak szeretett, amilyen voltam, és én is olyannak őt, de ez utóbbi nem volt nehéz, őt mindenki szerette. Huszonkét évesek voltunk, amikor egy autóbalesetben elveszítettük őt. Az út végén én vártam, annak az útnak a végén, amelyre elindult. És most ő vár ott engem, ahova egyszer majd megérkezem én is. 

"Köteg", mondaná most, gyakorta hívott így, "Köteg, vagány csaj vagy, okos, tehetséges, nincs az a dolog, amiből ne vágnád ki magad. Bízz magadban, Köteg-Möteg, én nemcsak hiszek és bízom benned, de tudom is, hogy képes vagy bármire." Ezt mondaná, ha itt lenne.

Tulajdonképpen itt van. A fényképét, egy gyerekkorit, magammal hoztam, arról figyel az asztalom fölül. És itt van a zöldalmafagyi ízében, a napsütésben és a talpraállásaimban is. És gondoskodik arról, hogy ha őt nem hallanám meg valahonnan a magasból, vagy a szívemből, legyen, aki mondja, hogy "Katyusám", "Drágám", "Kicsikém", vagy bármelyik valaki által adott nevem, "jó vagy, és képes vagy bármire". És én néha nem hiszek nekik, de hálás vagyok érte, hogy vannak nekem.

Anya fontos dolgokban sosem ferdített, sosem hazudott nekem. De a kisebbeken olykor átsegít a kegyes hazugság. Amitől félek, az tücsök, és képes lehetek bármire. Az ablakok, az ablakok pedig nyithatók. Valamelyik biztosan.