Nekem nem nagyon van típusom. Már ami a férfiakat illeti. Külsőleg, legalábbis. Régen gyakran előfordult, hogy azt mondtam, nincs ugyan kifejezett típus, amelyért odavagyok, de biztosan nem tudnék szerelmes lenni olyan fiúba, akinek vastag a térde, vagy akinek vörös a haja, vagy éppen nincs haja, aki alacsonyabb nálam, vagy ez és ez a neve, mert hát hogy lehet szerelemmel gondolni valakire, akit Zolinak vagy Tibinek hívnak. Fogalmam sem volt akkor még sem magamról, sem a szerelemről. Ám ahogy egy-egy ilyet megfogalmaztam, jött egy vastag térdű, egy kopasz, egy vörös, egy alacsonyabb, egy Zoli, egy Tibi. És én beleszerettem. Gyakran volt az első benyomás az, hogy jó fej, csak nagyon nem tetszik, hogy kacsajárású, furcsa formájú, nagyképű fickó, hogy hú, de furcsa fogai vannak, hogy olyan, mint egy szélesszájú béka. Aztán beleszerettem sorra mindegyikbe. Mert a lényeg mégiscsak az volt, hogy humoros legyen és intelligens, és ha ezekkel levett a lábamról, az illető lett a világ legszebbje. A legtöbbjük még most is az, a szerelem elmúlt, de megszépültek örökre.

(Kicsinek is ilyesmi lehettem, de ez tegnapelőtti kép)

Siena. Olyan idegenül hangzik. Vajon bele tudok-e szeretni majd ilyen idegen névvel? Mert ott van például Arezzo - tök jó név, egyértelműen férfi, ő a rizzó. Simán szerelem. Vagy a Monte...picsánók. Tök jó nevük van azoknak is. Firenze - olyan, mint egy nyíló virág. Puglia - egyszerre van benne lágyság és valami vadság, vadóc és különc. Padova - ez is jó, bár ha nagyon elemezni kezdem, olyan lesz, mintha szlávok viccelnének magyarul a parkbeli ülőbútorokkal. Na de Siena, nagyon nem tudom hová tenni. Eleve, egyszerre hangzik női és férfi névnek. Ha nő, akkor roppant gőgös talán, fent hordja az orrát. Ha férfi, akkor tüzes és kissé kegyetlen. De azt sem tudom, ember-e egyáltalán; inkább nem, mint igen. Kutya. Egy kígyó és egy hiéna van benne, mintha Kipling Kája mondaná ki a hiéna nevét. Csupa kellemetlen képzettársítás. És itt van a sok-sok szobor az ikreket szoptató nőstényfarkassal. La lupa - az igen, az nőstényfarkas. Na de Siena... valami befogadhatatlan volt számomra ez a név. És volt idő, amikor azt éreztem, én is befogadhatatlan vagyok a város számára.

Aztán becézni kezdtem. Azt biztos utálja, hogy magunk közt Sieninának hívom. Csakhogy közben beleszerettem, és az ember olykor jobban szereti titkos néven hívni azt, akit szeret. És a nem tetsző nevet is megbocsátom annak, aki szeretetből hív úgy. Valahogy így van velem Sienina is, bizonyára.

Ma sétáltam, és minden gyönyörű volt. Semmi sem tudta a kedvemet szegni, a város tele van édes bácsikákkal, akik olykor bizonytalanul bicegnek, banyatankot húzó nénikkel, de egyik sem morózus, gyerekcsoportokkal, akik teleharsogják az utcákat, tömegével leszállva az iskolabuszról, láttam hirtelen megnyúlt tagjait kezelni nem tudó, szétesett mozgású kamaszlányt elgondolkodva, bamba arccal fagyit nyalni, láttam egy nőt, aki egy kaput simogatott, érezni akarta az ujjbegyeivel a faragott címer redőit, felnevettem, nem vagyok egyedül a falaimmal, jó volt megfigyelni ezt az intim pillanatot, tudom, mennyire az, ha nem tisztelem annyira, talán odaszaladok, és vele tapogatok, vagy megölelem. A Santuario di Santa Caterinába tartottam koraeste, vettem valamit ott az én drága nagymamámnak, hazafelé a Via dei Pittorin egy szépen öregedő apáca jött szembe, rámosolyogtam, ahogy mindenre ma, ő visszamosolygott, és egy fejbólintással üdvözölt. Ezúttal nem akartam követni, megvan a kis elvonulásom, megvan a fennmaradó három hónapom helyszíne is.

Tegnap átvittem mindent, ami itt marad, ameddig hazautazom. Először léptem be a ház kapuján, mely házról kiderült, hogy nem pontosan az, amelyet kívülről oly sokszor szemügyre vettem már. GJ felajánlotta, hogy elkísér, aminek nagyon örültem, és titkon számítottam rá. Taxit kellett hívnom, hogy a számomra is meglepően sok csomagot elszállítsuk az új helyre, a taxi a várost elkerülő, evidens útvonal helyett a falon belül kanyargó utcákon vitt, nem értem miért, szerzetesek rebbentek szét nevetve az autó előtt, turisták nyalták a fagylaltot a házfalak mellé húzódva, ahogy én szoktam, csak ezúttal én ültem az autóban, végeláthatatlannak tűnt a kacskaringózás és az út hossza, bennem az összes félelemmel, hogy mi van, ha mégsem tetszik. A város gyönyörű arcát mutatta, és én ismét hálás voltam, hogy itt lehetek, de csak fél szemmel figyeltem, szerencsére GJ beszéltetett vagy szóval tartott, így képes voltam túlzott aggodalom nélkül venni, hogy a lehető leglassabb úton visz az autó, engem és az itteni életem kellékeit, a pillanatnyilag inkább félelmetes, mint várt új felé. Ugyanakkor valahol nagyon akartam már, hogy az átmenetiségnek vége szakadjon.

Gyönyörű ötvenes nő várt a kapuban, mosolygott, a fogai, akár a gyöngysor a nyakában, fehér bubifrizura keretezte a képet, amely az arca volt. Körbevezetett, megmutatott mindent, inkább olaszul, mint angolul, én voltam az, aki nem akart váltani, csak ha nagyon muszáj, megpróbáltam olaszul elmondani és megérteni mindent. Nem sikerült maradéktalanul, de meglepődtem, milyen jól ment mégis, és GJ is meglepődött, hogy egész sokat tudok. 

"Ezek a kedvenc fáim!" - mutattam rá lelkendezve a terebélyes koronájú, karcsú törzsű mandulafenyőkre, melyekbe tényleg beleszerettem, már nagyjából érkezéskor, de a T-vel telekirándult napok alkalmával végleg. "Melyik?" - kérdezi a hölgy. "Hát ezek", mondom újra csillogó szemekkel, mutatva a fákra. "Mi, a fenyő?" - néz rám hitetlenkedve. "Nos, igen, a... fenyő." "Ühüm" - bólogat, és érzem, hogy hülyének néz közben. "Elég jellemző errefelé" - teszi hozzá, és a hangsúlyból már biztos, hogy teljesen hülyének.  

A hely olyan csodaszép, hogy nem is tudok róla beszélni. A vágyam, hogy a sienai dombokat lássam a kertből, teljesült. Nem hittem már benne. "Ott azon a domboldalon szoktak (valamik) lenni" - mondta a hölgy, visszakérdeztem, hogy micsodák is, lépjünk arrébb, mondta, hátha, és arrébbléptünk, és abban a pillanatban szökellve megjelent az első, majd a második, és végül a harmadik, fejhangon, angolul csodálkoztam rájuk, ahogy a környezetemben lévők szoktak, őzek, ezek őzek, nahát, nahát és hűha, aztamindenit! Sajnos, angolul mindez csak oh wooow, wooow, just wooow, but wooow. Nem csak káromkodni, csodálkozni sem lehet rendesen, és minden, ami fúdemarhárakib.ttul állati jó, az super-super-supergood. 

Nos, a kilátás, a hely ilyen. Csodálatosabb, mint vártam. Remélem, a hölgy kedvessége is megmarad, és tényleg olyan, amilyennek az első találkozáskor mutatkozott, bár már táplálok némi gyanút a túlontúl kedves emberek irányába. Felettem fog lakni, illetve én lakom majd az alatt a lakás alatt, ahol ő, a ház tulajdonosa lakik.

Ma sétáltam át utoljára a nagyobb szívet nyit neked kapun úgy, hogy hazafelé lépek át rajta. Miután szétosztottam az örökséget, vagyis a romlandó kajákat a hűtőből, lemostam a polcaimat és összekészítettem a holnapi induláshoz a csomagom zömét, a kolumbiai lányok meghívtak a felső konyhába vacsorázni. Jól esett, a vacsora és a társaság, no meg a gesztus is. Úgy éreztem, hogy kissé idegenként éltem itt, most kiderült, hogy talán mégsem voltam idegen.

Fent apró bárányfelhők csipkéitől körülvéve mosolyog teli szájjal a hasonlóan teli Hold. Jó éjt, kicsi cellám, jó éjt, kabócaillatú ablaktáblák, reggel végleg búcsút veszünk. Kedves kapum, terajtad ebbe az irányba többet nem megyek haza, de sokszor jövök még haza rajtad keresztül, bele a városba, amely nagyobb szívet nyit, bennem és nekem egyaránt. Például talán erre jövök majd húsvét után vissza, május elsején - éjjel érkezik a busz, mire átléplek majd, az is lehet, hogy már másodika lesz, és terajtad keresztül lépek a harmincnyolcba.