Ülsz a teraszodon, dolgozol, azon töprengsz, hogy újra elhallgattak a kabócák, kevesen lehetnek, nincs az a folyamatos reszelés, mint a horvát tengerparton, nem is horvát, nem is tenger, ami itt van, és már nem is az, ami volt, már nem az áldással teli mindennapjaid színhelye, már csak a mindennapjaidé, a fogyatkozó mindennapjaidé, mindent beleng valami hiábavaló szomorúság.

Búcsúzni kezdtél. Mindentől és mindenkitől. A török lány már nincs itt, volt pár elhajlós éjszaka, búcsúk hosszú sora, ez az egy fájt közülük, sörben oldott bánat, értelmetlen másnapok, több elhajlás nem lesz, ígéred meg magadnak, némileg kétségbeesve keresed a boldogságot, ami valahogy kicsúszott a kezeid közül, mindenkinek vége van, de te még maradsz, dolgozni a teraszon, dolgozni kell, kívül a városon, de közel hozzá, őzek és gyíkok között. A múltkor sikerült inni adnom egy gyíknak. Egyik éjjel, hazafelé, az úton leereszkedve a telefonomba merültem épp, a térképen kerestem valamit, nem a hazautat, az a lábamban van, az bennem van mélyen és ott marad örökre, egy másik utca érdekelt, nem az, ahol vagyok, ilyen ez a kíváncsiság, az élet is ilyen, újra, itt sokáig a jelen volt csak, csak a jelen volt érdekes, a folyamatos jelen, eltettem a telefont, és ahogy a szemem hozzászokott az utca halvány fényeihez, és felemeltem a fejem, ott állt egy őz, az úton, szemben velem, nagyon közel, abban a pillanatban vett észre ő is engem, megriadt, elkapta a fejét, a teste követte a mozdulatot, arrébb szökkent, én a szemközti fal felé tértem ki, hogy ne érezzen fenyegetőnek, lassan közeledtem, szerettem volna kapcsolatba kerülni vele, a félelmen túl, hogy engedje, hogy megérintsem őt, átölelni a nyakát, érezni, ahogy lassan megnyugszik a szívverése. Nem sikerült, bármily lassan közeledtem, felszökellt a dombra és eltűnt a bokrok között.

A teraszomon ültem, az őz előtt vagy után-e, nem tudom, dolgozni kell, miért hallgatnak a kabócák, és egyszer csak, hirtelen és váratlanul kipattant elém egy üvegcserép, a múltam egy darabja, emlékszem apádra, mondta valaki, és beszélgetni kezdtünk. Volt néhány szilánkom korábban is, és az újak egyre csak estek, elém, egyre több lett belőlük, megvágtam magam velük, elég, most elég, ne tovább, nem bírom el, megvágtam magam velük, mint a múltkor, amikor felrobbant egy üveg víz a mélyhűtőben, kiemeltem volna az odafagyott szilánkokat, de azok odafagytak, és a vékony jégréteg megolvadt az ujjam melege alatt, fájdalom nélkül hatolt a húsba mélyen és hosszan az üveg éle, előbb volt vér, mint fájdalom, tele a mélyhűtő odafagyott vérrel, rácsuktam az ajtót, majd máskor kitisztítom, majd amikor elmegyek, leengedem a hűtőt és felolvad, ami odafagyott. 

Ne mondd tovább, nem vagyok készen erre, mondtam anyámnak, ne most, és elindultam az éjszakába, a horvát lány hívott, és én nem tudtam nyugodni, velük nevettem, de nekem a sörpong értelmetlen játék, csak a labdát szedtem fel időnként, ha elém esett, beszélgessünk inkább, arra is akadt valaki, a horvát lány slivovicával kínált, de nem volt sehol tenger, csak a tó bennem, a felkavart iszappal, átláthatatlanul, újabb slivovica, csak hogy legyen, aztán egy harmadik, mert koccintani kell, és én koccintottam engedelmesen, gondolkodni nem akarok, érezni sem, de ez nem ilyen egyszerű, hazaindultam egyszercsak, úgy mesélik, búcsúzni sem búcsúztam, elindultam az őzes lejtőn, és ami bent volt, kivetült, kicsúszott a lábam alól a talaj, valami falnak eshettem neki, csak az egyensúlyvesztés pillanatára emlékszem, nem is annyira erre, mint arra a kettőre ott, a teraszon, emlékszem apádra, nem voltam még öt, amikor meghalt, nem is meghalt, a meghalás megtörténik, ezt viszont ő tette önmagával, végső soron, ő állt ki az ablakba, és ugrott, és zuhant öt emeletet, de a rendszer lökte és a rendszer nem kapta el, csak az aszfalt.

Ahogy most engem is, kászálódom az egyensúlyvesztés után, a bal szemem mellett a horzsolással, feldagadt arccal, valahogy hazajutok. 

Idővel elég szilánk gyűlt, már látom, hogy a forma, amely korábban előttem állt, ugyanaz, mint ami ezekből kirakható, de legalábbis nagyon hasonló. Lassan az iszap is ülepedni kezd, talán a végére átlátszom majd megint, a tavamban a víz, talán az aljzat is elsimul lassan, ülsz itt a teraszon, ahová új életet kezdeni jöttél, és egyszercsak rád zuhan a múlt, és arcon ütnek az annyiszor ölelt falak, azt hitted, van új élet nélkülem, kérdi a múlt, de jól van ez így, eggyel több dolog kerül a helyére talán, a magam mögött hagyáshoz a feltárás is kell, eddig csak a folyamatos jelen volt, talán az angoloknak van igazuk, és ez most a present perfect, a múltbéli cselekvés, kihatással a jelenre, talán nincs is más jelen, mint ez, bizonyos értelemben ez a tökéletes, még ha nem is boldog dolog benne lenni, de legalább igaz.

Nézem a tükörben az arcom, közelről a szemem, az apám szeme néz vissza. mélyen ülő, szigorú tekintet. Elestem, apa. Ne nézz rám ilyen szigorúan. Én így estem el, én még felállok ebből. Majd a sebhely is begyógyul. A látható és a nem látható. Majd a hűtőt is leengedem. Ne nézz rám ilyen szigorúan. Mit tudok az életedről? És mit te az enyémről? Idősebb vagyok immár, mint te valaha leszel.