Gyönyörű reggelre ébredtem másodikán, ráadásul szorgosra is. Szélesre tártam a kislakás ajtaját, amennyire csak lehetett, és elkezdtem felszámolni a padlón sorakozó csomaghalmokat, szépen, szisztematikusan kipakoltam, keresve a helyét mindennek, így sorban megismerkedtem a tárolási lehetőségekkel is. Nincs sok belőlük, de van éppen annyi, hogy elnyelje azt a temérdek mindent, amivel ideköltöztem.

Pizsamában tevékenykedtem, pizsamában is vonultam ki a kávémmal a teraszra, abból a megfontolásból, hogy a pizsama úgyis mosásra vár, ahogy én is, és a pakolást inkább elvégzem még őbenne, aztán lezuhanyzom szépen, és ünnepi ruhát veszek. A nap ragyog, a szülinap szülinap, és Marta, az olasz kolléganőm énértem látogatott el Sienába. Csupa ünneplőt érdemlő körülmény.

Mivel a pakolás sokáig tartott, és a szállásadó asszony is úgy látta jónak, ha a pakolás közepén, még pizsamás mivoltomban igazoltat, írja az adataim a bejelentőre, továbbá mutatja végig, mely kapcsolót hol találom, és mit hogyan volna jó kezelnem, Marta bejárta a fél várost, mire elkeveredtem én is a Campóig, hogy ott megtaláljuk egymást. A megtalálást, nagy séta követte, egy obligát kávéval a Fontebrandánál, aztán a San Domenicóhoz tett kitérő után a villa kapujában megvártuk GJ-t, aki már reggel üzent, hogy csak mondjam meg, mit szeretnék csinálni a születésnapomon.

Tulajdonképp semmi különöset, de tekintve, hogy GJ nagyon szeret enni - nem is értem, hogyan lehet ilyen vékonyka babszemjanka ennek ellenére -, és Martával egyébként is vacsorázni terveztünk, ezt jelöltem meg program gyanánt. A tervem, hogy végre megkóstolom a város legjobb pizzáját a gyönyörű kilátással rendelkező étteremben, mindketten megvétózták, így aztán a már kipróbált Permalicóba mentünk, ahol is úgy gondoltam, az adekvát szülinapi menü a trippa Senese, azaz a sienai pacal lesz. A vacsora remek volt, a lányok jól kijöttek egymással, csak egy pohár borral ittam volna szívesen többet, mert hárman osztoztunk mindössze fél liter chiantin. Ők inkább esznek, mint boroznak, én meg fordítva vagyok ezzel. De sebaj, jó volt így is, tulajdonképpen megvoltam a plusz pohár bor nélkül.

Másnap Marta jelentkezését vártam, hogy elkezdhessek főzni. Egyszerű tonhalas tésztát készítettem, meghívtam őt magamhoz ebédre. Ő volt tehát az első vendégem. Vacsorázni is együtt vacsoráztunk, az étkezések közti időt ő a Dóm múzeumkomplexumában töltötte, én pedig itthon. Ahogy a hétvége nagy részét is, esőre állt, noha nem esett, és én olvastam, és próbáltam elkezdeni írni a dolgozatot, amelyet Professor M kurzusára kell elkészítenem. Meglepően könnyen ment, ami a nyelvi részét illeti, bizonyára nem remek, de több szenvedést vártam. A szerkesztés már nehezebb, megtalálni az ütős mondanivalót úgy, hogy az dolgozatnak megfeleljen, és beleférjen mindössze 7000 leütésbe. És Professor M szigorú, ami a terjedelmet illeti - tudja, hogy ez benne a nehéz, de ezzel késztet a gondolatok lepárlására. Ami, mint tudjuk, nem az erősségem. 

Vasárnap kora délután kisütött a nap, és én kipörögtem a világára, nincsen fűtés, és itt a város szélén, a földszinti kis lakásban nagyon hideg tud lenni. Pokrócba burkolózva ülök nappal, három zokniban, könnyű vatelinkabátka rajtam, éjjel a paplanra kerül a három takaró, és pizsama helyett melegítő, meleg pulcsi a hálógönc, a zoknikból is marad egy legalább. Ma éjjel sütök, a sütő legalább ad némi meleget, és betölti a kis helyiséget az eper és a vanília illata. Holnap pedig örülnek majd az osztálytársacskáim, ha különösebb rongálódás nélkül be tudom egyensúlyozni a pitét az egyetemig.

Vasárnap kora délután elindultam tehát, hogy beszerezzem, amire szükség mutatkozott: plusz egy párna, plusz egy izzó a fürdőszobai lámpába, egy kisebb szőnyeg és egy egész állólámpa, mert olyan ez a hely, akár egy nyaraló; a padlója csupa kő, a szoba plafonján pedig nem túl barátságos neoncső szolgáltat némi fehér fényt, ami által, főleg ebben a hidegben, túlontúl ridegnek látszik minden. Majd ide-oda teszem azt a lámpát, gondoltam, az ágyhoz este, hogy olvasni tudjak a fényénél, az asztalhoz máskor, hogy írni. 

Leereszkedtem a domboldalon, hogy felfedezzem a környékbeli vásárlóövezetet, napsütés volt, a San Carlo utca olyan, akár egy falu, az ablakok közt, a szárítóköteleken életek száradnak, az utca végén egy miniatűr Fontebranda csobog, ide járok majd olvasni, ha szűkös a kert, vagy ha csobogásra vágyom. Egy öregúr a magas fal menti kertben három macskát etet. Az utcákon egy lélek sem, olykor elhalad egy autó. Vasárnap van, kora délután. Talán már buona sera.

A bevásárlócentrum, nem pláza, csak a főút melletti épületekben különféle üzletek, mozzanatlan. Minden zárva. Megfeledkeztem a sziesztáról. Amint erre ráeszmélek, konstatálom, hogy két óra még, míg kinyitnak a boltok; az ég csatornái korábban pihentek, először csak apró cseppek jelennek meg az aszfalton, azután szakadni kezd. Behúzódom egy elhagyatott kerthelyiség ponyvái alá, szerencsére valamiféle műanyag a ponyva, nem kezdi ki a szövetét az égszakadás. Éppen kezdek átfagyni, mire a vasárnap déli pihenő véget ér.

A túrahátizsák megpakolva, egy nagy táska az oldalamon, az esernyő a kezemben, és beveszem a domboldalt. Félig eredményesen. Állólámpát ugyanis Sienában nem kapni. A kínai csak asztalit árul, a nagy boltok is, vagy még azt sem, az elektronikai üzletekben meg egyenesen nem kapható ilyesmi. Lámpa, mármint, mint olyan. Egy lakberendezési boltban álldogál ugyan két némileg különböző fajta, hatalmas búrával, formatervezettségük teljes tudatában, és büszkén lifeg a törzsükön az árcédula. Inkább elfordulok. Marad a neon, és hiányzik az ikea. 

A hatalmas, új bazsalikomot kiállítom a teraszra, büszkén terpeszkedik a cserépben. Együtt várjuk, hogy elmúljon a hideg. Neki a felhős ég, nekem a neon szórt fénye jut. Ma este legalább befűtött a sütő. Édes álmokat.