Az elmúlt napok csendesen teltek. Jobbára itthon voltam, a teraszon tanultam, vagy odabenn a szobában nyomkodtam tanulás helyett a szókeresőt, mondhatnám, hogy azért húzódtam be olyankor, hogy mert idekinn túlontúl meleg volt, odabenn pedig hűvös, de tanulni mindig idekinn tanultam, oda be pedig azért húzódtam talán, hogy ne lásson meg az isten. Kis i-vel, naggyal modoros lenne, és félig hazugság is.
Olykor elkirándultam a boltba, a nagy, vázas hátizsákkal, hogy vegyek némi élelmiszert, elsősorban azért, mert megkívántam a krumplifőzeléket fasírttal, és a kertben friss majoranna nő, és én életemben először főzni akartam ilyet magamnak, meg sütni, ami a fasírtot illeti, mert nem mondhatom anyának, hogy csináljon hétvégén, mert az övé lenne kedvem szerint való, csináltam hát én, és remek lett, három napi élelem, persze, mert a recept családra szólt, de legalább egyszeri főzéssel három napra levolt a gond, lehetett helyette tanulni, vagy elbújva szavakat keresni.
Jó dolog magadnak főzni. Ezt is itt tanultam, korábban sohasem szerettem, és mindig csodáltam Pétert, hogy örömét leli ebben, nekem mindig az volt az öröm, ha mások ették, amit főztem, sohasem az, ha magam. Talán ehhez is kell valami belső béke, valami magadra találás és némi önszeretet, ami itt meglepett. Ezért jöttem, tulajdonképpen, de nagyon féltem, hogy elkerül, és a szorongásból és magányból épülnek majd a napok, nem a magamra főzés ízéből. Ami azt illeti, rendet is tartok. Kétnaponta letörlöm a tűzhelyet is, minden reggel azzal kezdek, hogy a helyére teszem az este esetleg szertehagyott tárgyakat, amíg lefő a kávé. Mert annyi idő jobbára elég. A bugyborékoló pöfögés jelez, mint egy stopper. A reggeli kávé is a rend mögé kényszerült.
Egyik este, inkább késő délután Laura üzent, hogy pár perc múlva itthon van, kérek-e egy kávét. Miért is ne, gondoltam, Laura a háziasszonyom, övé a kuckó, ahol lakom, övé a kert is, itt lakik felettem a másodikon. Mire megérkezett, csináltam egy kis desszertet kettőnknek a kávé mellé, joghurtos mascarponehabot eperrel és pisztáciával, üvegpoharakba porcióztam, és örültem, hogy megvendégelhetek valakit. Magamra főzés ide vagy oda, a mascarpone egy hete várta, hogy beteljesüljön a sorsa, és eddig nem vitt rá a lélek. Az édesség még mindig elsősorban másoké.
Mindenesetre ez a szeánsz szokássá vált, de mivel mostanság tanulok, újabban nem én készítem a desszertet, hanem Laura hoz vaníliafagyit az asztalomhoz, én pihenésképpen segítek neki a kertben, gazolunk, átültetünk, figyeljük, hogyan fejlődnek a rózsák, mióta nem veszi el más a tápanyagot, hallgatjuk az őzek bőgését. Vagy szarvasokét, nem tudom, nekem ezek őzek, akkor is, ha szarvasok, olyanok, mint a kisbetűs isten, az enyém, és csak én tudom, nekem miért az, ami, ez meg egészen olyan, mint a városom - mert már az enyém -; nekem Sienina, nekem ölelendő falak, nekem szerelmem, másnak város csupán.
Néha hangyákat is irtunk, ebből igyekszem kimaradni, nem szeretem látni, ahogy kétségbeesetten viszik el a tojásaikat, miközben már tulajdonképpen halottak, menteni próbálják, ami menthetetlen, ettől mindig szomorú leszek, néha nézem őket, néha elfordítom e fejem, megígérem Laurának, hogy ha meglátok egy bolyt, fogom az irtót és lecsapok kíméletlenül, de aztán inkább igyekszem nem nézni a földre, ha nem látok hangyákat, nem szegem meg a betartani nem tervezett ígéretem.
Szóval esténként a kertben dolgozgatunk tanulás helyett, ez is szókeresés, jobbára olaszul társalgunk, a társalkodótársam tanárnő, és ezért türelemmel kivárja, amíg megtalálom azokat a szavakat, kijavít, vagy segít, ha elakadok, és olykor azt mondja, most ő mesél, cseréljünk, angolul szeretne most, ha hibázik, javítsam ki én. Megosztottuk egymással az életünk tragédiáit, az örömöket is, beszéltünk filmekről, férfiakról, és persze mindarról, ami körülvesz bennünket. Amikor olaszul taglaltam az Olaszországban megköthető házasságok fajtáit és azok jellemzőit, akkor azért büszke voltam magamra. Orgoglioso, mondta Laura. Kérdezte, szeretem-e a tengert, szeretem, feleltem, akkor egyszer elmegyünk a tengerhez, mondta, és ebben egyszerre volt jelen a kimondatlan, hogy szívesen tölti velem az időt, nem csak itt, a kertben, ahol valamelyest muszáj, és benne volt minden végül meghiúsuló terv ígérete is, de ez benne a szép, egyszer majd elmegyünk a tengerhez, örömmel, válaszoltam én.
A vizsgától tartottam kicsit. Vagy annál valamivel jobban. Akit nagyra tartok, annál igyekszem minél jobb lenni. És azt éreztem, hogy a közelében sem vagyok annak, amit elvárnék magamtól. Hogy Professor M mit vár el, arról fogalmam sem volt. Abban biztos voltam, hogy semmiképp sem ad majd maximumot. Mert azt olyanoknak tartogatja, akik aztán tényleg mindent tudnak, én pedig nem tudok mindent. Arra is nagyobb összeget mertem volna feltenni, hogy belemenőseket kérdezd majd. Hogy alaposan megizzaszt, hogy tudjam, hol a helyem.
Amikor átadtam neki azt a levelet, az üvegcse szörpöt kísérve, biztos voltam benne, hogy ő is tudja, hogy ennek semmi köze semmiféle vizsgán való teljesítéshez, hogy nincs szükségem rá, hogy hízelegjek neki, és hogy ez a gesztus nem több, mint ami: őszinte pozitív visszajelzés a tisztelet hangján, vagy majdnem azon, informálisabb és csöpögősebb annál, és mint ilyen, mégiscsak több bizony, és egyáltalán, semmi helye nem volt ennek mégsem ott és akkor, bizonyára kellemetlenül érintette, nem is akartam odaadni akkor igazán, de hittem annak, aki erre sarkallt, és aztán már hittem benne én is, hogy ez jó így, ahogy a kisbetűs istenben, aztán átadtam a nagybetűsnek, és később megült valami üresség, valami bizonytalanság, hogy nincs visszajelzés, talán rosszul tettem, és most itt állok a vizsga előtt, és tessék, semmit sem tudok, és ez így több mint rettenetes.
Ezerszer lejátszottam magamban a vizsgát, ezerszer vesztem össze Professor M-mel, ezerszer kértem ki magamnak a kikérhetetlent, és úgy ötszázszor maradtam alul, valójában mind az ezerszer, mert minden fejben lejátszott párbeszéd mögött ott lapult az érzés, hogy nincsen igazam. És hogy neki van. És hogy a fejemben lehetett volna finomabb, elegánsabb vagy elnézőbb, de ez részletkérdés. Részletkérdés, amelybe kapaszkodhatok, hogy ne legyen olyan végtelenül kellemetlen. Hogy hibázik ő is, pontosabban nem tökéletes. Nos, a vitáink erre talán jók voltak, a saját hibámon keresztül megtanultam őt nem tökéletesnek látni.
A zaklatott éjszaka után hamar reggel lett, újabban zúg a bal fülem, napok óta ez van, és felkelek éjjelente, aztán nem tudok visszaaludni jó ideig. Feltettem a kávét, ma csak részben tettem rá várva rendet, folytattam a tanulást, és úgy tizenegy körül készülődni kezdtem, van ez a pillanat a jelenések előtt, amikor még órák lehetnek, délben ráértem volna készülődni, de indulni akartam, helyben lenni, inkább az egyetemen várni ki a délután kettőt. Felkerült a makulátlan, hosszú ujjú fehér blúz, a sötétkék, vékony fehér csíkokkal díszített, térdig érő kosztümszoknya, a halványbarna szandál félmagas sarokkal, karádys hullámba szelídült az arc körül a haj, a fejtetőre csatolt, a szemhéjra gyöngyházfehér és törtarany réteg lopódott, nyakba a lánc, Róth Miksával elöl, Mama keresztjével és Szent Katalinnal hátul, fülbe az apró köves ezüstök, a test köré a szőlőillatú felhő. Minden készülődés egyforma, csak a kellékei mások, és a cél, amely meghatározza a kellékeket. Komoly akartam lenni, üde és okos.
- Kótá! - hallottam Laura hangját a kertből, kis tálcán két friss kávé a kezében, azt hittem, a kertben akadt dolga, de csak kávézni jött, és hogy gondoskodjon rólam kicsit. Dio mio, trenta con lode! - mondta, amikor meglátott, ezúttal először nem itthoni öltözetben. Micsoda okos, komoly szemek! - tette hozzá, és biztosított róla, hogy ránézésre azonnal dicséretes harmincast érdemelnék. Á, ez a professzor nem olyan, mondtam, dehogynem, mondta ő, aztán útnak indított, in bocca al lupo, mondta, ez a szerencsekívánás, a farkas szájában leszek jó helyen, de a lelkemre kötötte, hogy busszal menjek, ne izzadjak le a dombon kaptatva, ne tegyem tönkre ezt a megjelenést, ezek szerint nem kinézni kell úgy, mint akit a farkas.
A vizsga nagyon furcsa itt. Először is, senki sincs kiöltözve, csak én. Másodszor, mindenki bent ül a teremben, vagy szabadon járkál, akit szólítanak, kiül a vizsgáztatóval szembe, és felel. Egy tanársegéd érkezett, nála kezdek, a tanársegédnél, mármint, mondta Professor M, ketten is vizsgáztatnak, de nem bizottságban, hanem külön-külön. A tanársegéd mosolygós volt és kedves, kezdjük talán azzal, hogy vázolja, melyek az állam és egyház kapcsolatát szabályozó normák, mondta, és én kezdtem, nem csak felsorolva azokat, hanem az összefüggéseikre is kitérve, három-négy mondatonként közbeszúrt egy wow-t, majd azt mondta, elég lesz, ráírta a megvitatott témákat és a harmincast a papírra, amellyel visszaküldött a helyemre, hogy ott várjam, amíg Professor M szólít. Majd visszakérte a papírt, és ráírta még: kitűnő ismerete az olasz jognak. Kezdtem megnyugodni, de hátra volt még a felelet másik fele.
Professor M elkerekedett szemmel nézett a papíromra, elolvasta az egész könyvet? - kérdezte, el, feleltem. És a forrásokat? Azokat is, legalábbis ami az angolul hozzáférhetőket illeti, a Lateráni szerződés három dokumentumát, az Accordo di Villa Madama anyagait, a legge sui culti ammessit és egy alkotmánybírósági döntést. Rendben, mondta, és kérdezett. Én pedig feleltem, magabiztosan és jól, Professor M felvonta a szemöldökét, majd felvonta újra, kérdezett mást, good, I must say, very good, mondta végül, és elém tette a vizsgalapot, hogy magam is írjam alá. Trenta con lode, dicséteres harmincas - állt a lapon.
Megköszöntem és kimentem. Amióta betettem a lábam az egyetem kapuján, egyszer sem gondoltam a levelemre, semmire sem azon kívül, hogy hogyan épül fel az olasz szabályozás, hányféle házasság köthető, miben marasztalta el Strasbourg Olaszországot a Lombardi Vallauri ügyben, és hasonlók. Professor M maximumot adott. És most itt állok az épület előtt, és nem tudom, mit kezdjek ezzel. Elindultam az utcákon, kellene inni egy spritzet, gondoltam, de hol, írtam a török lánynak, hátha van kedve velem tartani, de nem jött válasz, én pedig csak lépkedtem, vállamon a vadiúj, vizsgázni vett, dögnehéz táskával és ezzel a kótyagos fejjel, jól lepd meg magad valamivel, mondta anya az imént a telefonban, és bármily nehéz is ez, én megleptem magam, magam is meglepődtem, amikor beléptem a Dóm melletti édességboltba, leemeltem a polcról egy üveget, és a kasszához léptem.
Itt mindenből adnak kóstolót, eléd teszik, ragaszkodnak hozzá, hogy elvedd és élvezd, GJ hozott el ide egyszer, van egy sárgadinnyelikőrük, meloncello, ez a neve, sehol máshol nem láttam még, és mondhatom, mennyei, pedig nem szeretem az édes piákat, most megleptem magam azzal, amivel az ízlésem meglepett, és elindultam a San Domenico felé. Onnan az egyik legszebb a kilátás, megérdemlek ott egy spritzet. A Domenico oldalában, ahol Szent Katalin fejét őrzik, a legbizarrabb ereklyét, amit valaha láttam, ott áll Katalin kőszobra, odaléptem hozzá, a vállára hajtottam a fejem, és lefényképeztem kettőnket.
A spritz jól esett, és jól esett csinosan ülni ott, de valahogy elég is volt ebből, körülöttem mindenki ebédelt, én gondolni sem tudtam az evésre, még az ital mellé kapott rágcsálnivalóhoz sem nyúltam. A török lány nem válaszolt, és nekem indulni támadt kedvem, talán haza, vagy nem is tudom, kiléptem a helyről, és egy táblába botlottam, Szent Katalin szülőháza és szentélye erre, mutatta az utat, elmosolyodtam, és engedelmeskedtem.
A szentély templomában nem volt senki, épp távozott egy turistacsoport, én elültem az első padba, ahogy az egyetemen is. Megszokásból összekulcsoltam a kezem, de nem imádkoztam, csak a hely nyugalmát kerestem, ha csak pár percre is Fehérbe öltözött apáca lépett be, rendet tett az oltár körül, olajos üvegcséket vitt a sekrestyébe, becsukta és eltette a szertartáskönyveket, lopva rám pillantott és megpróbált gyors lenni és észrevétlen, hogy ne zavarjon abban, amit csinálok, legyen az áhítat, vagy szemlélődés csupán. Nem tűntem turistának, és nem is éreztem annak magamat. Kifelé menet szembetalálkoztam vele, szélesen rám mosolygott, én pedig őrá. Szót nem váltottunk, csak tekintetet.
Tűzött a nap, immáron megnyugodva kihúztam magam a mázsás táska súlya alatt is, és feltettem a napszemüvegem, amelyben olyan vagyok, mint bármelyik olasz színésznő, mint Sophia Loren, mondjuk, pontosabban olyan vagyok, mint én egy Sophia Loren stílusú napszemüvegben, fillérekért vettem valamelyik kínainál, és a belsejére szilikonpapucsokat ragasztottam, mert a műanyagkeret mindig lecsúszik az orrnyergemen. Sophia Loren egészen biztosan nem csinál ilyesmit. Szilikonpapucsok ide vagy oda, ebben e melegben a fejem úgy látszik, tanulás mellett sem tágult, aki a körfogatát illeti, a szemüveg azonban igen, és a nap melegétől finom, olajos pöttyöktől síkos orrnyergemen ötlépésenként csúszni kezdett, de nem bántam, vidáman igazgattam vissza, igyekezve nem középső ujjal tolni fel, ahogy gyerekkoromban szokásom volt.
Most itt ülök a kertben, az amerikai vadszőlő virágzuhatagának bódító illatában, immáron otthoni ruhába vedletten, a szőlőillat elszállt, csak a smink és a haj őrzi az emlékét a napnak. Nem várom már, hogy Professor M reagáljon, elengedtem abban a sok vitatkozásban, nem bánom már a levelet sem, a becsületem, elsősorban önmagam előtt, a helyére került. A többi pedig kevesebbet számít annak, aki magára főz.
Laura estére ígérte magát, és mielőtt kertészkedni kezdünk, gyomlálni a gazt és kicsit mindazt, ami körülvesz, koccintunk majd a meloncellóval. Behűtöttem.
