Nem gyakran veri fel magassarkú cipők kopogása a sienai éjszakát. Idegen volt a hang, ahogy mentem hazafelé, a saját, határozott lépteim hangja e város falai között. Ez az új szuperképességem: magassarkúban venni be az emelkedőket és a lejtőket, magassarkúban járni a macskaköves utcákat. A macskakő persze, az is más, mint otthon; nem a makadámút megszokott 10x10-es, domború bazaltkockái, hanem jóval nagyobb, ám változó méretű kövek alkotják itt az utca felületét. Hogy miből, nem tudom. Sok közülük betonnal helyettesített, ám a beton, hogy ne csússzon, ha nedves az idő, apró bordákkal barázdált.

Ma felvettem a magassarkúmat. Felvettem hozzá egy lábszárközépig érő, drapp kartonszoknyát, harang, azt hiszem, a dereka szűk és magas, az alja bő, és zsebe van, ami fontos - legalábbis nekem. Mélyen, ám szűk csíkban dekoltált, szűk derekú fekete blúzt húztam fel hozzá, hosszú, egyenes hajamat csigákba rendezte a néhány, éjjelre benne hagyott hullámcsat, decensen, ám kócosan tűztem kontyba, így többnek látszik. Többnek akartam látszani nem csak hajastul, mindenestül - az utolsó találkozóm volt Professor M-mel ma délután. Három vaskos és nehéz kötetet szántam neki, otthonról, ezeket végigsétáltattam Bolognán, az ottani egyetemen és a glosszátorok sírjai mellett, abban a reményben, hogy a professzorom hasznukat veszi. 

És persze a szörpöt. A délelőtt egy része azzal telt, hogy levelet fogalmazzak neki, levelet, amelyben leírom mindazt, amit itt már leírtam, de itt csak róla, ezúttal azonban neki. Hogy csodálom, hogy elképesztőnek találom a munkáját, a tudását, és hogy itt ez a sienai tavasz, a közös munkánk idején termett virágok illata és íze egy üvegcsébe zárva, és tudja mindenkor, hogy amit és ahogyan tesz, az nagyszerű. A levél éppoly túlontúl mézédes lett, amilyennek tűnik; csak abban bízhattam, hogy idegen nyelven minden hordoz valami súlytalanságot, és hogy a közös nyelvünk, e mindkettőnknek idegen talán elveszi az élét mindannak, amit leírtam. Mert a dicséretnek is lehet éle, lehetnek felhangjai. És én nem akartam, hogy ezek a dicsérő szavak élüket nekünk szegezve közénk álljanak, de azt sem akartam, hogy kimondatlanok maradjanak, leírtam hát őket, sokszor írtam le, míg végül hibátlannak tetszettek és egyúttal olvashatónak, összegöngyöltem tekercsformába, és egy kis kék szalaggal kötöttem át, majd becsúsztattam a táskámba az üvegcse akácszörp mellé.

Professor M kedélyesen fogadott az irodájában, leültetett a könyvhalmok közé, szeretem azt az irodát, telis-tele van tudománnyal, nemcsak a polcokon, de a padlón is sorakoznak a könyvek, halmokban állnak, és ebbe a halomba most én is hoztam hármat, szép, egységes kivitelű, keménytáblás hármat, meg is lepődött rajta, hogy ilyen komoly könyveken dolgozom, azt hiszem. A könyvek előtt átadtam az üveget. Ez egy kis ajándék tőlem, mondtam neki, és írtam mellé egy levelet, mert attól féltem, hogy élőszóban talán nem tudom majd elmondani mindazt, ami benne áll. Az üvegcsét átvette, a szalaggal átkötött papírhengert a zakója belső zsebébe csúsztatta, de ez az utolsó ajándék, ebben megegyezhetünk, mondta és kérdezte egyszerre, igen, mondtam, megegyezhetünk, de egyúttal ez az első is, tettem hozzá, valóban, mondta, akkor jó, tette hozzá.

(Alul a három, Bolognán át cipelt kötet)

Ettől fogva beszélgettünk, komolyan és kedélyesen, a választások magyarországi eredményei felől érdeklődött, egyetemi dolgokról és a kurzusokról beszélgettünk,különleges félév volt, mondta, ez az első alkalom, hogy csupa nem olasz diák vett részt az óráin, rendkívül értékesnek ítélte a jelenlétemet, inspirálónak a többiek számára, és úgy vélte, sokat hozzátettem ahhoz, hogy érdeklődő, jó hangulat alakult ki az órákon. Válaszul volt alkalmam kicsit méltatni őt, mindez a levélben is benne van, utaltam a zsebében megbújó tekercsre, elvéve abból a bizonyos élből egy keveset, beszélgettünk az egyetemi közegről és hangulatról, kérdezte, mik a terveim.

Meséltem neki az új kihívásokról, amelyek megtaláltak, mialatt a kuckóm mélyén vagy a teraszon dolgoztam és tanultam, a válaszutakról, amelyek elé állított az élet, és ő bátorított, támogatott mindenben. Akkor is, ha különböző lehetséges jövőképet rajzoltak az utak, a bejárandók vagy be nem járandók. A legutóbbi találkozásunkkor egy pentagrammát rajzolt nekem. Egy pentagont, hogy pontosabb legyek, de amint ránéztem az ábrára, nekem pentagramma volt, láttam a csúcsokat összekötő szárakat mindenütt. Azt rajzolta, milyennek lát, milyennek látja a képességeim, készségeim, erősségeim, mire építhetném fel magam. A pentagramma, ez a boszorkányos női jelkép, mely egyszerre szent és szentségtelen, tökéletesen illeszkedni látszott magamhoz, vagy inkább tökéletesen illeszkedőnek akartam hinni.

Sosem volt kedvenc semmim - utáltam mindig az olyan kérdéseket, hogy mi a kedvenc ételed, állatod, italod, akármid. Egyvalamim volt, számom. Az ötös. Nem tudom, miért volt így, de az ötös mindig én magam voltam, talán a közép miatt, és ahogy a kék színt tagadtam a zöld ellenében, a hetest, oly sokak kedvencét is klisének éreztem, divatból választottnak. Egyfajta tiltakozás volt az én ötösöm, ez a se nem nulla, se nem tíz, éppen középen álló szám, se nem íves, se nem szögletes, se nem fekete, se nem fehér, ott középen volt nekem a tökéletesség, az egyensúly, és most itt volt ez a férfi, és egy ötösnek rajzolt fel engem, kissé szögletesen és szabálytalanul, de körbeölelőnek, és a csillag szárait is látni véltem benne, talán mindkettő benne, bennem van, a boszorkányosan szent pentagramma éppúgy, mint a szögletes ölelés.

Az üvegben egyébként pálinka van? - kérdezte, nemet intettem a fejemmel, közel sem, mondtam, és kissé pirulva elmondhattam a levél hiányzó passzusait a tavaszról, arról, hogy miért is szántam ezt az üvegcsét neki, és egyszerre személyesebbé vált az az alig két deci folyadék, nem a magyar virtust hozom ebben a gesztusban, hanem a közös munkát, az együtt töltött időt.

Egy óra múltán elköszöntünk, én leültem egy pohár chiantit inni az egyetemhez közeli teraszra, kicsit bíztam benne, hogy arra jön, hogy a távozásom után elővette a belső zsebéből a levelet, hogy gyorsan túlesem egy véletlen találkozással az ítéleten, de ő nem jött, én pedig novellákat olvastam, és elkortyoltam a karcsú pohárból a chiantit.

Este a volt lakótársaimmal, P-vel és Jn-nel volt találkozóm, nem öltöztem át, egy közepesen elegáns borbárba készültünk együtt. ittunk egy közepesen jó fehérbort, és beszélgettünk. Megvitattuk, ki mivel küzdöget éppen, kivel mi történt, amióta nem láttuk egymást, jó értelemben vett női este volt, nem mondanám csajosnak, mert a csajosban van valami ostoba felhang, női volt, női kérdésekkel és problémákkal, női válaszokkal, okosakkal, odafigyelősökkel. Először éreztem egyenrangúnak magam köztük, a huszonegy éves brit és a huszonhét éves amerikai között, és ez jó volt. Fesztelenül beszéltem a nyelvet, ahogy mindig, de ezúttal nem éreztem, hogy az anyanyelvi beszélők közt csak egy tragacs vagyok, sem nyelvi, sem életkori alapon. Három különböző korú nő beszélgetett, a sajátosságokkal, melyek ebből adódnak, de mindvégig érvényesen, három barátnő, vagy olyasmi, különböző hátterekkel. Talán a pentagrammából merítettem erőt, magabiztosságot, nem tudom.

Hazafelé mindez kavargott bennem, a mai nap élményei, kétes kimenetelű vállalásai, és arra jutottam, jól van ez így. Professor M azóta nem írt, nem tudom, olvasta-e a levelet, ha olvasta, mit szól hozzá. De nem is számít. Az ő kezében van, mit kezd vele, ha kezd egyáltalán, ha nem felejtődik az a tekercs a zakózsebben, esik ki valahol vagy lesz az enyészeté - ami fontos volt, mégiscsak elmondtam, amit leírtam, vállalom. 

Hangosan kopogtak a határozott léptek az utcaköveken. Az én határozott lépteim. A Porta San Marco után, a hazafelé vezető, meredek út mellett aludt a közvilágítás. Az egész utcában sötétség honolt. Hogy ami mégis derengett, a Hold volt-e vagy a város odaszűrődő fényei, nem tudom. Az út még nedves volt az esőtől, vagy locsolókocsi járhatott arra, a repedezett aszfalt mélyedéseit így sem az általuk vetett árnyék nem mutatta, sem a derengésben felsejlő árnyalatbeli különbség - egyöntetűen sötét volt a felület, és én tudtam, hogy a sötétség ezernyi csapdát fed el. Hálás voltam érte, hogy csupán egyharmad üvegnyi bort ittam, és egyetlen koktélt, ráadásul utóbbi, noha soha korábban nem kóstoltam, pontosan az volt, amire vágytam. Kesernyés és karcos, de egy Campari-szódánál gazdagabban keserű, ízekkel teli, kicsikét citrusos, a keserűség fátylán átsejlett valami édes is. Negroni, ez a neve. 

Itthon begyújtottam a kandallót. Pereg a pellet, melegszik a szoba, már nincs mivel spórolni, jön a nyár, azt mondják. Jöhetnek a teraszon dolgozások, jöhetnek a könnyű ruhák, jöhet mindaz, ami hátravan az ittlétemből. Holnap június elseje van.