Esős volt a reggel, de most végre süt a nap, langyos szél fújdogál, a teraszon a madarak és az autók hangja keveredik a levelek zizegésével. Először ülök kint úgy, ahogy mindig is akartam. Melegít a napfény, de nem kínoz, az ég kékjét nem töri meg szinte semmi, néha egy-egy széltől kócos vattacsomó úszik át rajta. A zöldekben már nyár van; sok eső esett az elmúlt napokban, de a harsányság már a múlté, komolykodó mélyzöldek veszik át az uralmat, néhány megkésett fa ághegyein bomlik még rügyből egy-egy friss levél, de - bár az éjszakák még hidegek, és az esős napokon is vacogok a kis lakomban - vitathatatlanul a nyárra készül minden.

Friss epret reggelizem, gesztenyemézet csurgattam rá és joghurttal öntöttem nyakon, sűrűvel és kissé savanyúval, nem könnyű ilyet találni itt, a legtöbb joghurt túl laza és túlontúl savanyú nekem, de ez végre jó, méz is csak azért kell, hogy kihozza a legjobbat a még nem elég zamatos eperből. A gesztenyeméz ízében benne van a gesztenyevirágzás illata. Nem is tudtam, hogy ez a gyerekkori illat ilyen mélyen ivódott belém. Az első kanálban ott vannak a boldog iskolakezdések, a Széchényi-hegyen tett kirándulások Anyával, ebben a tavaszi tálban ott kokettál a nyárral az ősz. Gyönyörű ízek. 

Most boldog vagyok itt. Nem is tudom, hogy bánjam-e vagy szeressem a kert alatt, a Strada Massetanán siető autók hangját, kissé vidéki lettem itt, ragazza della campagna, kevesebbet élvezek a városból, mint annak előtte, járatlan utakon megyek az egyetemig, és azt érzem, kívül lakom. A házakat idelenn is csigák díszítik mindenfelé, úgy látszik, előbb vagy utóbb mindig a Csiga mellett lakom, legyen az egy kocsma Pesten, vagy egy contrada Sienában. Ezen az úton minden autó a város felé halad; az idáig vezető csiganyál és a forgalom zaja a köldökzsinór, melyekkel a városhoz kapcsolódom.

Erre vágytam: nyugalomra és dombokra. Mindennel van valami baj, valami nem elég jó, de igyekszem nem törődni vele, igyekszem élvezni, hogy az enyém, amire vágytam, és elfogadni, hogy más minőségű ittlét kezdődik ezzel, kevesebb a falakhoz simulás és több az illat a tájban. Itt mindennek erdőszaga lesz, ahogy fúj a szél, ahogy az eső párája beleül a ruhák anyagába, a talaj szagát hordozza minden, ezét a toszkán talajét, az illata nem különbözik a pécsi vagy budai hegyekétől, ugyanúgy kúszik bele a kabátba, hajba, bőr alá. Most, hogy ragyog a Nap és van már ereje jócskán, a karomon és a nyakamon eltűnik az erdő és a talaj illata, napszagú lesz minden, és már csak a gesztenyemézben bújkál az ősz, ahogy kinyalogatom a tálkát. 

Lassan belakom ezt a helyet, még nem úgy, ahogyan szeretném, még barátkozunk, de azzal, hogy a terasz lassan képes lesz a nappalimmá válni, és a kis helyiségeim hátországgá válnak, az életet támogató, funkcionális terekké az élet tulajdonképpeni helyszíne mögött, kezd minden azzá lenni, aminek elképzeltem, az Anikótól kapott "otthonjelző" is a helyére került. Kakasszót hallok reggelente, délután az addig zavartalanul csivitelő énekesmaradakat olykor túlharsogják a libák, estefelé megjelennek az őzek a szemközti domboldalon. Az éjszaka, ha nincsenek felhők, szikrázik a csillagoktól. Olykor, meglehet, a szabad ég alatt alszom majd, és bámulom őket. Csak a szemüveget kell magamon tartani, mínusz öttel az orráig nem lát az ember, nemhogy a csillagokig.

Amikor főzök, minden megváltozik odabenn. A hideg éjszakákon néhány fokot melegszik tőle a kuckó, de a szagok! Ha lett volna a nagymamámnak balatoni nyaralója, ilyen szag lett volna benne. Van az az összetéveszthetetlen illata a falusi házaknak, a régieknek, nagymamákéinak, vagy a ritkán használtaknak, mint a nyaralók. Csupán csirkét sütöttem, annak is a melle húsát, semmi nagyon illatos, csupán só, bors és egy kis csilipehely, olívaolajon, a húst kockákra vágva. Mégis, abban, ami belengte a házat, nyoma sem volt borsnak vagy sülő hús illatának; valami édeskés és valami öreges keveredett benne, és én nevetve bosszankodtam, hogy vidéki nagymama lett belőlem, harmincnyolc évesen, Toszkánában. Üsse kő.

Most először mosok, mióta itt lakom. A frissen lefőtt kávé sem nyomja el az öblítő illatát, pedig még nem végzett a gép, dohogva centrifugál, hamarosan teregetek, kikészítettem már kis kosárban a csipeszeket, kellenek nagyon, el ne vigye a szél, ez a ma nagyrészt finom, olykor indulatosan fel-feltámadó szél a legkedvesebb darabokat. Az öblítő új volt, Anya választotta, sosem használtam ilyet korábban, ez köti össze a villabeli létet az ittenivel, a mosott ruha illata. Tisztaságillata van, mint mindennek, ami Anyával kapcsolatos. Talán csak a gyerekkorom legkedvesebb emléke kivétel, a bőre illata, amit akkor érezni, ha nem nyomja el a friss tisztálkodáshoz használt kemikáliáké, olyankor éreztem leginkább, amikor az ölébe hajtottam a fejem, és ő simogatott, vagy csak feküdtem ott, miközben olvasott felettem. Egyszer beteg lettem nagyon. Lázas voltam, délután a Madarász utcai kórházba metróztunk, elesett voltam és gyenge, de reggel Anyának mennie kellett, hogy dolgozni-e, vagy gyógyszerért menni, nem tudom, sietett vissza, ahogy tudott, de én egyedül maradtam néhány órára, minden tagomban vacogva, bárhány takarót tettem magamra, nem múlt a remegés, és akkor megtaláltam Anya frissen levetett hálóingjét, még benne volt a teste melege, belebújtam, fejjel lefelé, a lábaim a hálóing hosszú ujjaiba dugtam, az alját összefogtam a nyakam körül, és abban az anyatestmelegben elmúlt a vacogás, ha a láz nem is, abban az anyaillatban elszenderedtem, melegen, biztonságban.

Mostanában olykor magamon is érzem az ő illatát, a bőrének, ölének ezt az édes-sós, megismételhetetlen kevercsét, megszagolom olyankor a ruháim, és önmagamban találom meg a gyerekkor megnyugtató közegét, a hozzám legközelebb állónak ezeket a finom kipárolgásait, melyeket érezni annyit jelent, közel van nagyon. Ezáltal közel van nagyon megint, nem is csak ő, de az, ami ő volt akkor, az az erős, üde, független, okos, gyönyörű nő, tele szeretettel és okos magyarázatokkal, tele a biztonság érzetével, tele az örökkévalósággal, a kettőnk örökkévalóságával, ami mintha öröktől fogva lenne, az egymásrautaltságunkkal és az abban rejlő mégis-boldogsággal, mindazzal, amit tanított nekem, akarva és akaratlanul.

Tőle és a nagyapámtól tanultam a feltétel nélküli szeretetet és tisztességet. Ezekben néha megbukom magam előtt, de igyekszem méltó lenni hozzájuk. Papától tanultam a természetet is, a csillagokat és a madárcseresnyét, így, s-sel, így mondta nekem, és mondta a végeérhetetlen meséket, könyvből vagy fejből, tőle tanultam mesélni, tőle, és később Dóritól, aki megmutatta, hogyan lehet immáron nehéz szívvel, rengeteg rossz közepette is úgy felidézni a korábbi naiv boldogságot, ahogy akkor megéltük, nem torzítva el az azóta megéltek fájdalma által, nem a tanulságok felől mesélni, hanem láttatni a folyamatot, mert így kerekedik a tanulság, ha van, így érdemes mesélni, csakis így.

Mamától van a hitem, ha van. Az ő sajátos hite nevelt egy sajátos hitet bennem is, és tőle tanultam arra alkalmatlannak vélt eszközökkel megjavítani bármit, tőle tanultam keresni és megtalálni a megoldást abban, ami rendelkezésre áll. Lucától tanultam a bátorságot, a hitet az emberekben, az odafordulást és a lojalitást. Az utóbbit tőle, és a nevelőapámtól. Abból a gyengéd és mindig segíteni kész felémfordulásból, amit lassan harminc éve tapasztalok. Az öcsémtől a bizalmat tanultam. Abból, ahogy csak nekem engedte kihúzni a tejfogait, ahogy, ha a közelben voltam, csak nekem engedte, hogy a sebéhez nyúljak, ha felsértette valami. Ahogy válaszolhattam a kérdésire, amikor minden válaszra újabb miérttel felelt. És azt, hogy milyen csodálatos ott lenni egy nyiladozó értelmű gyerek mellett, tanítani neki nyelvet, világot, gondolkodást. Azt már a tanáraimtól tanultam, hogy ez egy és ugyanaz.

Nem készültem érzelgős számvetésre, a gesztenyeméz hibája az egész. Még most is itt érzem a nyelvemen.