Reggelente, ha süt a nap, kabócaillat van. Így neveztem el az illatot, amely a teraszajtóból árad, ha a nap melege párologni készteti a fenyő illóanyagait. A horvátországi nyarakra emlékeztet, ott van ilyen melegen áradó gyantaillat, miközben fáradhatatlanul dörzsölgetik szárnyaikat a kabócák. Szeretem. Akkor érzem, amikor reggel a kávémmal a teraszra indulok. Közel hajolok az ajtóhoz, hogy jobban beszippanthassam, hogy megteljen vele az orrom. Aztán a teraszra ülök, kémlelem szemben a Basilica dell'osservanza épületét, a dombot, a cédrusok egyenként másképp terjeszkedő sziluettjét, a vasútállomás kiszolgálóépületeinek tetejét, a megsokszorozódó síneket. 

Májustól nem tudom, mit fogok majd látni. Remélem, a colline senesi terül majd el előttem, vagy csak egy kis lugas, egy domboldalacska - kiderül. Megunva a part(y)talan keresgélést, döntésre jutottam ugyanis. És egy huszárvágással kivettem egy kis lakást. A kicsit nagyon komolyan gondolom, egyetlen helyiségből áll, abban van a konyha, étkező, nappali, háló. A fürdő, az van csak külön. És van hozzá egy picike tér, az ajtó előtt. Az út, amely oda vezet, nagyon meredek, és a hamvába holt robogós tervem sem segít, de legfeljebb feszesebb lesz a fenekem. Vagy a combom. Vagy a fene tudja, mire jó az emelkedők gyakori megmászása. 

Hétfőn ilyen napom volt, gyorsan döntős és merész. Miután a reggeli órán Gennaro Acquavivát hallgathattuk, aki a folyosón, amikor Professor M bemutatott neki, mint mindenkinek, üdvözlésképpen mosolyogva megszorította a karom, aztán egy remek alkalom volt az iszlám kapcsán megint, Professor M után szaladtam. Lehet-e egy kérdésem, kérdeztem tőle, Lehet, mondta, de csak ha menet közben teszi fel, sietnem kell Acquavivával ebédelni, aztán a reptérre - mondta kis gurulós bőröndjét húzva. Brüsszelbe készül, az EP még a választások előtt megtárgyal néhány kérdést, Professor M pedig szakértőként meghívást kapott a tárgyalások és egyeztetések szakterületéhez tartozó részére. De elég merész kérdés - tettem hozzá. Van rá bármi esély, hogy akár az ittlétem alatt, akár azt követően elkísérjem az egyik útján? Borzasztóan kíváncsi vagyok, hogyan zajlik egy ilyen egyeztetés. Professor M szeme elkerekedett, csodálkozó mosolyféle jelent meg az arcán, talán még a kisbőrönd kereke is elhallgatott egy pillanatra. Nem gond, ha nem, de nagyon bántam volna, ha fel sem teszem a kérdést - mondtam, megtörve a csendet. Hadd gondolkozzam ezen - mondta végül. 

Saját merészségemen derülve és a kérdésfeltevés termelte adrenalintól hajtva elmentem, és ismét, immár harmadszor is megnéztem azt a fránya lejtőt, amely a kis lakáshoz vezet. És úgy találtam, hogy jónak éppen nem jó, de a fene egye meg, vállalható. Márpedig valamit fel kell áldoznom, és ha nem a kiskert az, akkor bizony az optimális szintkülönbség. Hazamentem, és megejtettem a foglalást. Úgy volt, hogy két napot kell várni a válaszra, ennyi ideje van a tulajdonosnak elfogadni vagy elutasítani a foglalást. Eltökélten és némileg megkönnyebbülten mentem a délutáni órára vissza. A török lány is ott volt, együtt sétáltunk a város felé. Fagyiztunk egyet, leültünk egy padra a Lizzán. És akkor megjött az értesítés, hogy elfogadták a foglalásomat. Mondjuk, hogy felvettek a lakásba. Körülbelül olyan érzés volt. Felhívtam Anyát. Ma este örülök, aztán holnaptól majd ráparázom, azt ugye tudod - kérdeztem Anyától, és persze, hogy tudja. 

Na kérem, ma már ma van. Amikor is ráparázom, ugye. Arra, hogy annyit papoltam itt zárdáról meg kívánatos magányról, hogy nem volt magam előtt mentségem, bele kellett vágnom. De ez a kis helyecske, mondhatni, a pusztában van. A legközelebbi bolt majdnem negyedóra járásra van, illetve valami esernyőbolt van ott a házacska aljában, de esernyőből nem lakunk jól. Nem is értem, hogyan lehet fenntartható ott bármilyen üzlet. Szóval feltehetőleg senki nem jön majd el inni velem egy pohár bort vagy sört este, bár G-vel megígértettem, hogy ő mégis. De még nem látta az emelkedőt, amikor a bringával-két-perc-rutinból ígéretet tett. Szóval van ez az izolációs szorongás, meg van az is, hogy mindent meg kell tervezni, mert nem lehet csak úgy kiugrani valamiért. De hát felnőtt ember vagyok, csak képes leszek megtervezni a beszerzéseket. Meg a magányt is csak legyőzöm. 

Azt ott kellene kezdeni, hogy nem tekintem magánynak. Hanem, mittudomén, termékeny egyedüllétnek. És élvezem a kávékat majd a saját kis teraszomon, vagy mimen. A napsárga kávéfőzőmben csinálom majd ott is, akárcsak itt, az első hetekben vettem. És azt a kicsinyke szobát majd betölti a kávéillat. És hátha lesz fenyőből készült ajtó ott is, és hátha süti majd a nap. És hallgatom majd a zenéimet, meg a madarakat. Autók is alig lesznek. És a rekkenő júliusi hőségben fogok dombot mászni. 

Már előre tudom, mi bajom lehet, éltem olyan helyen nyáron, ahol nem lehetett kereszthuzatot csinálni, éltem egyterű lakásban is, ugyanott, bár az igazat megvallva még az is nagyobb volt ennél a pirinyónál. De hát ott a teraszka, és vele együtt, remélem, a végtelenség. A tér végtelensége abban a végességben, amelyet az itt tölthető idő szab. 

Mégis bizakodó vagyok a nagy félés közepette. A nagy döntések napja április elseje volt. És cseppet sem tréfáltam, remélem, Professor M sem veszi annak a kérdésemet.  

És amúgy sem lesz időm nagyon aggódni, mert holnap Pisába megyek, T elé, a reptérre. Eljön meglátogatni, lesz öt napunk. És autónk is, és majd bejárjuk a környéket könyörtelenül. Akkor is, ha mint mondják, esni fog. Esőben ismertem meg, esőben mutatom meg Sienát. És persze feltehetőleg elhallgatok erre az időre.

(Ez a növény térdelve bebámul egy kirakat ablakán.)