A busz késett egy keveset. Éppen annyit, hogy pontban éjfélkor parkoljon le a sienai vasútállomás előtt, és másodikán tegyem a lábam Siena aszfaltjára. Reméltem, hogy a mozgólépcsők valóban működnek éjfélkor, illetve azután is, szerencsére így volt, egyedül utaztam felfelé, a szerkezetek nyikorogtak, a Legyetek jók, ha tudtok seprűkészítő boszorkányának kemencéje jutott eszembe, elátkozott lelkek hangjainak tűnnek, mondja Cirifischio a tűz hangaira, éppen olyan volt ez is, sírtak, jajveszékeltek, nyüszítettek a gépezetek. Nem éreztem rossz ómennek egyáltalán, elmosolyodtam rajta, milyen erősen él bennem gyerekkorom egyetlen olasz vonatkozása. Jó érzés volt közeledni a város magja felé, a kapura vágytam, belépni vágytam rajta, olyannyira, hogy csak utólag tudatosult bennem, hogy egy pillantást se vetettem a villa felé.
Átlépve a Porta Camollián elcincáltam a bőröndöt a kilátó kis parkjához, a kőpadra helyeztem az Unicumot, és lefényképeztem. Középkorú férfi érkezett velem éppen egyszerre, kistermetű kutyát vezetve pórázon, és gyanakodva figyelte, mi a fenét művelek. Érdekes, korábban igyekeztem a saját kis rituáléimat, furcsa dolgaimat úgy intézni, hogy lehetőleg senki ne vegyen észre, szégyelltem mások előtt, ami fontos volt számomra valamiért, és amiről azt hittem, mások számára nincs rá észszerűnek tűnő magyarázat, legfeljebb az, hogy hibbant vagyok. Most ez a része cseppet sem érdekelt, azzal, hogy megérkeztem, megérkezett belém is az a felszabadultság, amelyet soha korábban nem éreztem, és amely az elmúlt hónapokban sajátommá lett. Nagyszerű érzés volt felfigyelni erre.
Mégis, bár zavart nem éreztem, láttam a férfin, hogy gyanakodva méreget, és megnyugtatásul közöltem, hogy ne aggódjon, nem sántikálok semmi rosszban, most érkeztem, nagyon vágytam vissza, és most koccintok egyet a várossal. Nehezen találtam a szavakat olaszul, bele kellett jönnöm, de ő türelmesen, és egy idő után mosolyogva várt, hogy megtaláljam a szavakat. Honnan jöttem, kérdezte, elmondtam, megkínáltam az Unicumból is, de csak megszagolni szerette volna. Kérdezte, ismerős vagyok-e a környéken, igen, itt laktam három hónapig, mondtam, de most új helyre igyekszem, ma éjjel először, haza. És gyalog? Oda? Kérdezte, igen, feleltem, az jó nagy séta, mondta ő, jó nagy, feleltem én, de nem bánom. Kezet nyújtott, amikor elbúcsúztunk, boldog születésnapot kívánt, és boldog sienai tartózkodást.
"Végre olyan modoros lehetek, amilyen csak akarok" - írtam Anyának, még az idefelé vezető úton, ő nevetett, nekem ezek tényleg fontosak, a kis hülye érzelgős rituáléim. A rituálék, melyek végül soha nem úgy sikerülnek, ahogyan elgondoltam őket. Ez többnyire csalódás, de itt nem volt az, egyszer sem eddig. Mindig van bennük egy kellemes kis csavar, ami által az egyébként elkerülhetetlen csalódás helyett kedvessé válnak ezek a sutácska helyzetek. Most ez a férfi, aki nem hagyott egyedül, nem hagyott azt érezni, amit mindig érzek ilyenkor, hogy a nagy beleérzéssel eltervezett pillanatok aztán egyszerűen csak pillanatok lesznek, és éppen az a pátosz hiányzik belőlük teljesen, amely az egésznek értelmet adna. Helyette itt volt ő, a mosolya, a kedvessége, és az érzés, hogy ebben a városban nem vagyok egyedül.
Nem is erőltettem soká az ücsörgést, hűvös volt, fáradni is kezdtem, annak ellenére, hogy felvillanyozott a visszatérés. A néptelen utcán húztam magam után a zakatoló bőröndöt, amikor egyszerre feltűnt M, a csapos. Ráköszöntem. Ó, persze, elseje van, mondtad, hogy ma jössz vissza - mondta, és megölelt. Nem szorosan, csak amolyan jelzésértékkel, ihatnánk holnap egy kávét, mondta, tudod, hogy alkoholt nem iszom. Holnap nem jó, mondtam, és tudom, hogy nem iszol, de esetlege gy kortyocskát csak ma este, az egészségemre? Kortyolt velem, talán inkább csak a nyelvét dugta bele az üvegcsébe, találkozunk még, mondtam, és folytattam az utat dél felé. A Via Paparoninál balra néztem, szeretem azt a terecskét, azokat a különleges házakat ott, el is feledkeztem róluk, olyan jó volt viszontlátni őket, hogy hangosan felsóhajtottam, Szia, Szerelmem, mondtam a városnak magyarul, olyan jó újra veled.
A gyaloglás maga nem volt könnyű, nehéz, nagy bőröndöt vonszoltam magam után, váltott kézzel, számos alkalommal meg kellett állnom pihenni vagy kezet cserélni. Ha logikailag nem is, retorikailag talán közelebb állna a valósághoz, ha számos helyett számtalant mondtam volna. Mégis, a megérkezés öröme, és az óhajtott rituálém nem akaródzott engedni, hogy taxit hívjak, kialvatlanul és tizenhat óra utazás után is élveztem, hogy végigvonulok a kihalt városon, csak a bőröndöm és én. Az emelkedőket és lejtőket, amelyek eddig meg se kottyantak, most nagyon is megéreztem; felfelé nehéz volt a vonszolás, lefelé szinte tolt a bőrönd, és erőfeszítésbe telt ellentartani a gravitációnak. A rövid vízszintes szakaszok jelentették a felüdülést.
A Via delle Cerchián, a Sperandie sarkán megtorpantam. Mintha egy leágazó utcát láttam volna korábban ott, a Cerchia hullámai által bezárt völgyecske alján, a nagy kaptatásban nem néztem balra, de határozottan úgy éreztem, hogy egy utca indult ott lefelé, emlékezetem szerint azonban nincs ott ilyesmi, pihenésképpen megnéztem a térképet, de csak az érzékeim játszottak velem, talán nagyon akartam már közelebb lenni a célhoz, odaképzeltem csupán azt a leágazást. Egy fiú lépett mellém, szinte a semmiből, segíthet-e, kérdezte, mert látta, hogy csomagokkal állok a térképet nézve. Nagyon kedves, köszönöm, de tudom, hol vagyok, csak eltűnődtem valamin. Mit csinálsz itt ezzel a nagy bőrönddel késő éjjel, kérdezte, csak hazafelé tartok, későn érkezett a buszom, feleltem, hova, kérdezte ő, a San Marcón túlra, feleltem, arra lakom, mondta ő, ha az állomástól jössz, bizonyára kimerült lehetsz, engedd át a csomagod, majd én hozom. És nevetve kivette a kezemből a bőrönd rúdját, és húzni kezdte, honnan jössz és hogy hívnak, kérdezte közben. A Kata minálunk kiscicát jelent, mondta, én azeri vagyok, a nevem Fa-Ík, szótagolta, és én nem akartam cserébe elmondani, hogy az ő neve mire hasonlít magyarul.
Miért nem hívtál előbb, kérdezte, én vagyok az angyalod - mondta. - Csak nincsenek szárnyaim, tudod, kissé nehéz vagyok, engem a gravitáció hozott a Földre. Tudom, feleltem, ez a város tele van üdvözlő angyalokkal. AngyalOK? - kérdezte, sértődöttséget színlelve. Szóval nem én vagyok az egyetlen? Nem, mondtam, ne haragudj. Te vagy az első szülinapi angyal. És a szülinapi angyal a kapuig húzta helyettem a bőröndöt, küzdött a gravitációval helyettem, ő, aki szárnyak híján érkezett, és akinek, akárcsak nekem, mégiscsak szárnyai nőttek itt.
Nem lehet nem boldognak lenni itt. Ez a város várt engem, épp, ahogyan én vártam őt. Helyieket és égből pottyantakat küldött a fogadásomra, és a kulcsom nyitotta a zárat. Bent a szállásadóm levele várt, mosolygó napocskával és kis virággal, üdvözölt, leírta, hogyan helyezzem üzembe a hűtőt, és bekapcsolta a bojlert nekem, hogy meleg víz várjon, amikor megérkezem. A kanapét is kinyitotta, kivettem a padlót borító táskák egyikéből a párnám és a paplanom, megkerestem a pizsamám és a neszesszerem, és aludni tértem.
Pesten, a hazautazáskor napokba telt, míg nem arra ébredtem az éjszaka közepén, vagy épp reggel, hogy hirtelen nem tudom, hol vagyok. Ezen az éjjelen nem történt ilyen. A helyemen voltam, a helyemen vagyok.
