Anya betett egy terhességi tesztet a csomagomba, mielőtt indultunk. Jó, látom, jegyeztem meg, nem a védekezésre helyezzük a hangsúlyt, hanem az eredmény mielőbbi kimutatására. Nevettünk. Nem mintha erőteljesen munkálkodtam volna bármiféle unoka prezentálásának lehetőségén az elmúlt időben. Mégis, semmit sem éreztem a szokásos jelekből, enyhe nyomást a derekamban, vagy a megfelelő ponton elöl, és az elmúlt napok nyomot hangulatát is a történéseknek tudtam be. Csak a naptár haladt el régen, napokkal ezelőtt a jósolt dátum mellett. És bár semmi okom nem volt rá, mégis aggódni kezdtem. 

A nagy szürkülésben, elmindennaposodásban megfeledkeztem nemcsak a mosolyokról, de a falakról és a szentjeimről is, űzzenek azok ördögöt vagy legyenek a lépteket kísérő angyalok. És ki tudja, láttak már mindenféle furcsaságot az emberek. Eszembe sem jutott a pár hete esett ultrahang, amikor szintén ok nélkül láttam magzatot a felfújódott hasamba, valahogy elvarázsoltabban élek itt, és minden valóságtól elrugaszkodott eseményt elképzelhetőnek tartok. Reggel találkozóra siettem az egyetemre, és feszített belülről a testem teljes jelzésnélkülisége, hogy sehol egy kis fájdalom, egy enyhécske görcs, bármi, ami arra utalna, hogy megfelelően működik. Úgyhogy döntöttem, és elővettem a tesztet. Azt hiszem, ezek a pillanatok a legfurcsábbak közé tartoznak minden nő életében. Ha szeretne gyereket éppen, akkor azért, ha nem, akkor azért. Már jobbára megtanultam nem szuggerálva bámulni a csíkot, megtanultam félrenézni a stopperrel mért két perc alatt, de van, hogy oda-odapillantok mégis, csak hogy az ellenőrzőablakban megjelent-e a jel, hogy működik a tesztcsík egyáltalán, vagy ürügy nélkül, csak mert látni kell közben mégis valamiért, hogy egyértelműen egy csík van-e vagy kettő. Még ilyenkor is, amikor bármely józan ember belátta volna, hogy ez az egész hülyeség, hogy nem valószínű, hogy az Úristen pont engem választ következőnek, bár persze, miért is ne, változik a világ, változnak az idők, spontán teherbe esni akkor is fura, ha az ember nem kifejezetten szűz már. Meg befejezetten sem az, bár ez utóbbin, bevallom, szintén elgondolkodtam a napokban. 

(Bénácska fürdőszobaszelfi egy lakáskereső oldal profiljához.
Döbbenetes, mennyire nem egyforma a két szemem.)

A minap láttam egy apácát sétálni az utcán, nagy kedvet éreztem utánafordulni, megszólítani, vele menni, megtudni, hol és hogyan él, csak hallgatni és közel lenni hozzá. Biztosan emberre vágytam jobban, mint a kedves falaimra, és nyugalomra, és békére, és azt éreztem, most először, hogy nem lehetetlen, hogy bírnám, hogy szeretném ezt az elvonultságot. Egy kis kivonulást, egy kis másfelé fordulást. Aztán persze lehet, hogy zavarna, hogy az egyik nővérem csámcsog, a másik hangosakat ásít, a harmadik világéletében apáca volt, fogalma sincs a világról, és idegesítő hülyeségeket kérdez, vagy ami rosszabb, hord össze. Nehéz ügy ez az együttlakás, kivált, ha én vagyok az egyik.

Lassan telt az a két perc el, ezek a kétpercek mindig nagyon lassúak. És bár nincs bennük annyi szívdobbanás, mint egy első csók két percében, de több van, mint amennyire az ember szeretné higgadtnak tudni magát, elfordítani a fejét, és egykedvűen bámulni ki az ablakon, amíg vár. Fent már lelőttem egy szinténnel a végkifejlet felett várható izgalmat, snájdig, mondhatni délceg, határozott és hetyke egy csík rajzolódott vízszintben, mintegy számegyenes vagy idővonal, nem törte meg cezúrával egy határozott merőleges, és a tudattal, hogy az én életem is ilyen vízszintesen megy tovább egyelőre, hirtelen cezúra nélkül, továbbá hogy sem csoda nem vagyok, sem egy súlyos emlékezetkieséses idióta, immáron nyugodtan indultam az egyetemi találkozóra. És mindezeken elmélázva nem álltam meg, hogy ne simogassam meg egy ház sarkát.

Valahogy ez lett most az elsődleges ingerem, a tapintás. Pedig amióta kitavaszodott, egészen megváltoztak az utcák. Minden ajtó nyitva, és a főutcát, amelyen reggelente leereszkedem az órákra menet, az ebédre készülve elözönlik az illatok. Hirtelen olyan otthonos lesz, mint egy pécsi társasház vasárnap délben, csak itt az illatok mások. És persze ízlelek is, jókat főzök. Valamint a harangok, kivált delente, a város olyan pontján, ahol sok-sok toronyé egyszerre bong, szeretem ezt a soktemplomosságot, szeretem, hogy itt tényleg hívnak a harangok. Ha nem is templomba, ha nem is asztalhoz, de engem minduntalan arra, hogy figyeljek fel egy kicsit, hogy álljak meg a napban, forduljak körbe lassan, füleljek, hányfelől érkezik a sok eltérő mélységű, egyszerre mély és bársonyos, egyszerre fémes kondulás, és érezzem, hogy itt vagyok, a dombok között, ezen a tájon, és ezek a harangok zúgtak itt emberemlékezet óta. Lényegében feltehetőleg akkor is, ha néhány azóta megrepedt és újakkal pótolták őket. És persze a Fontebranda csobogása.

Mégis, valahogy mindent meg kell érintenem. Szeretném a teknőst is, aki az udvarunkon mászkál, de ő félénk, én pedig türelmetlen vagyok. Pedig volt már, hogy megszelídítettem süniket, például. De megérintem a fákat, a füvet, a csalánnal meg is jártam a múltkor, mint valami tudatlan kisgyerek, beledugom az ujjam a vízbe, élvezettel tapintom a gyümölcsök héját is, a frissen sült kenyér melegét, az utcák köveit, jó érezni az ujjbegyeimmel, milyen simára és gömbölyűre koptak, vagy az erezetet éppen, amelyet beléjük vájt a víz, az idő vagy az emberi kéz, végigfuttatni az ujjaim rajta, oda és vissza, újra és újra. És jó érezni a napot a bőrön, olykor a hűvöskés szellőt is, ahogy az összes szőrtüszőcske mellett megfeszül az a parányi izom, végig a bőrön mindenütt, és végigfut a borsódzás olykor egész a hajtövekig.

Néha attól félek, hogy az olasz nem az én nyelvem. Hogy sosem fogom megtanulni. Olykor otrombának érzem, máskor egyszerűen kezelhetetlennek. Aztán kiülök a parkba az egyetem mellé, kezemben a könyvemmel, és belefeledkezem az olvasásba, amiből is gallyak ropogása és kedvesen társalgó férfiak hangja zökkent ki. Egy járművet pakolnak meg az olajfákról frissen metszett ágakkal, ketten szövetnadrágban, bőrcipőben és halványkék ingben, kék járművet a halványkék ég alatt, a zöld fű és az okker falak között. És beszélgetnek, többé-kevésbé hallom is, de nem értem, még mindig nem értem. És egyszerre érteni akarom őket, ezeket a kékinges férfiakat, akik ilyen laza eleganciával hányják a vasvillával a platóra az ágakat. És felülemelkedem a nőkön, akiknél sokkal erőteljesebben hallatszik, hogy ahelyett, hogy az állkapcsukat lejjebb engedve engednének teret az á-knak a szájban, hátrahúzott nyelvvel teszik inkább, ettől nem zengőek, hanem kissé fojtottak, torokból jövőek lesznek a hangjaik, ebben lakik az otrombaság, azt hiszem, vagy amit annak vélek hallani.

Visszamerülök a könyvbe a parkban, micsoda klisé, Utas és holdvilág. "Ez az emberi táj [...]. Itt egy hegy éppen akkora, amekkorának egy hegynek lennie kell. Itt mindennek megvan a mértéke, itt minden emberszabású." Mondja benne Mihály, Siena valamely kapuja előtt nézelődve. Tovább olvasom. "Az egyik kapu felirata így hangzott: Cor magis tibi Sena pandit, jobban kinyitja szívedet Siena... Itt még a kapuk is bölcset és igazat beszélnek, jobban kinyitja szívedet Siena, hogy megteljék az élet egyszerű és könnyű mámorával és vággyal, amint illik az évszak fátyolozott szépségéhez."

Megnézem, melyik kapu felirata ez. A Camolliáé. Azé, amelyen naponta többször keresztülhaladok. És valóban, sokkal több szívem van, vagy sokkal inkább szívvel élek, amióta itt vagyok. Hazafelé fagylaltot veszek, ezúttal a Gromnál, egyik íznek grapefruitot kérek, a másikat rábízom a fagyit mérő srácra. Ő az első, aki bár tud angolul, nem vált át velem. Csak amikor kérem rá, mert nem értem a kérdését. Lehet, hogy szépen hátrahúztam a nyelvem a magánhangzóknál. A másik íz extra keserű csoki lesz, azt választja nekem. És ezzel a két keserű fagylalttal sétálok hazafelé, reggeli és ebéd helyett vettem, és első kóstolásra roppant keserűnek érzik mind a kettő. A Via Vallerozzi sarkán már édesek, kivált a csokoládé, az extra keserű. Miközben az út szélén egy tábla állt egy étterem előtt, La giornata più specata è quella in cui non si ride, a leghaszontalanabb nap az, amelyen nem nevetsz, mondja, és én örülök az újabb jelnek, a visszanyert mosolynak, miközben közeledem a porta felé.

(Forrás: http://iltesorodisiena.tumblr.com/post/67264437875/cor-magis-tibi-sena-pandit-siena-ti-apre-un-cuore)

Cor magis tibi Sena pandit, áll a kapu felett, és jó lenne Szerb Antalnak hinni, jobban kinyitja szívedet Siena, de azt hiszem, ebben a fordításban tévedett. Azt hiszem, ez inkább a fordítottja: Siena nagyobb szívet nyit neked, mint e a kapu, amelyen a városba lépve keresztülhaladsz. Tehát a város talán az ő szívét nyitja meg az érkező előtt. "Bocsáss(son) meg, hogy nem tudok igazán segíteni a lakáskeresésben" - mondta Professor M a minap. (Hogy tegez engem, vagy magáz-e, nehéz eldönteni, néha azt hiszem, magáz, néha inkább azt, hogy tegez. Ez van, ha angolul kommunikál az ember.) "Hiába lakom évek óta Sienában, nem innen származom" - teszi hozzá. "És ha az ember nem Sienából származik, sose lesz igazán közülük való."

Hogy mit csinál Siena a maga szívével, majd elválik. Az enyémet alaposan megdolgoztatja, de ez jól van így. Megbirkózunk egymással, lehet azt édesen is. Kivált, ha édesre vált a szájban a keserű fagylalt.