Reggelente későn ébredek. Amióta beköszöntött a meleg, éjjel jobban megy a munka, mindig is jobban ment, persze, de ebben a melegben fokozottan érzem, ahogy az elmém kinyílik, a pórusaim fellélegeznek, amint a bőröm megszárad és nem verejtékezik tovább.
Nagyjából délben ülök neki a munkának, hogy aztán fel se álljak jobbára éjjel kettőig. Öt körül kezdődik az enyhülés, addig csak kúszik csak egyre feljebb a hőmérő higanyszála, és vele együtt, vagy talán fordítva, a hőmérséklet is, hiába nem emelkedik már a nap, hiába veszi az útját lefelé, a hőmérséklet ezzel mit sem törődik. Öt körül aztán kezd jó lenni. De nem sokáig, mert a nap hamar kibújik a felettem elterülő vadszőlő takarásából, és belesüt éppen az arcomba, én pedig ide vagyok szögezve, arra a pontra, ahova a laptop kábele az asztalnál még éppen elér. Hosszabbítón csüng így is, igaz, rövidkén, de már nem veszek másikat, a napjaim meg vannak számlálva itt, a teraszon, az idő rohan, kérlelhetetlenül, vagy épp komótosan gyűlik, mint a verejtékcsepp a homlokon a tűző napon egy rossz mondat fölött, de gyűlik feltartóztathatatlanul a homokóra karcsúja alatt, és ott megáll stabilan, egyre nagyobb tömegben, és ott marad, amíg meg nem fordítom.
(A terasz, ahol dolgozom, és a száradó ruhák a szélben)
Ahogy akkor, amikor Sienába értem. Akkor megfordult a homokóra, én fiatalodni és kisimulni kezdtem, másfajta terheket venni fel a korábbiak helyett, de ezek a terhek egész mások voltak, mint a korábbiak, hatalmasak és habkönnyűek, felrúgtam őket magamról, mint ágyon fekve a könnyű takarót, vagy feldobtam, mint egy vattacukorgömböt, és lenyalogattam az ujjaimról az édes ragacsot. Olyan könnyű és édes sohasem volt az élet, mint amilyen itt.
Ami azt illeti, kissé bezárkóztam ebbe. Ha nagy néha társaságba megyek, azon kapom magam, hogy megkönnyebbülés, amikor elválnak útjaink. Hogy végre egyedül vagyok, az enyém a város és benne minden kószálás, az enyémek a falak, a nyár, az élet, minden csak rajtam múlik, és ez csodálatos. Olyan csöndet és nyugalmat, mint a sienai utcákon hazafelé, nem tapasztaltam sosem. Az utolsó városfalon belüli utcán füttyszó törte meg a csendet, olyan volt, mint egy egyház-, de minimum komolyzenei dallam, megálltam, mosolyogva, a hang forrása egyre közeledett, úgy döntöttem, megvárom, kíváncsi lettem az éjszakában fütyörészőre. Kisvártatva megjelent az utcán egy alacsony, idősebb nő, kócos hajjal, a kezében szemeteszsákot cipelt, a konténerhez hozta. Che cos'è? - kérdeztem kezdetleges olaszommal, a számra mutatva, egyértelművé téve, hogy nem a szemét érdekel, hanem a dallam. È una canzone - válaszolta a nő készségesen. Na jó, de melyik dal, erősködtem, és a nő elárulta, Rosetta a nevem, mondta, az enyém Kata, mondtam én, tulajdonképpen a Catherina rövid változata, Kata, ismételte Rosetta és megölelt, ott, az utca közepén, nem kezet nyújtott, hanem megölelt, először bemutatkozáskor, majd a búcsúzáskor. Beszélgettünk egy keveset, kidobta a szemetét, majd az újabb ölelés után elindult, Rosettának hívnak, ne felejtsd el, kiáltotta még utánam, és újra fütyülni kezdett, a dallam egyre halkult, ahogy az ellenkező irányba távolodtunk.
(Valahol a Porta San Marco környékén, a Chiocciola birodalmában)
Tele voltam ezzel a találkozással csordultig, a városfalhoz érve, és ott állt előttem a Porta San Marco, a kapu, amelyet úgy elhanyagolok, mindig csak a Porta Camolliáról mesélek, a Siena kitárja szívét felirattal, pedig ezen a kapun jöttek be a szovjet csapatok, hogy aztán a németek a Camollián át távozzanak, ezt akkor még nem tudtam, később olvastam erről, én éppen fordított utat járok, a Camolliánál kezdtem, és a San Marco felé haladtam itt, ezen keresztül hagyom majd el a várost, nem a nagy szíven át. A kapu nem könnyen engedett közel magához, talán sértett volt, talán csak érzékenyebb, csak finoman, ne olyan hevesen, mondta, és én lassan érintettem meg, lassan öleltem át, míg végül ő is átölelt.
A város nem minden titkához megyek ilyen közel. Van a Vicolo del Saltarello közepén egy kőoszlop. Messziről olyan, mint egy lábujj, vagy mint egy szent szomorú arca. Sohasem mentem közel, mert nem akartam megtudni, hogy valójában egyikre sem hasonlít.
Kilenc körül elkezd csepegni a vadszőlő sűrű könnye, ragacsos nyomokat hagyva a laptopon. Hűvös minden cseppje, hogy hogyan tud hideg könnyeket sírni, nem tudom. Aztán előjönnek a gekkók, szürkések és kövérek, kis ujjaikkal végigtapicskolnak a falakon. Rákezdik a kabócák helyett a tücskök, nem is hegedű a hangjuk, hanem egy rakás gyors metronóm, mú-lik, mú-lik, mondják, vagy azt, hogy itt-vagy, itt-vagy, attól függ, milyen kedvemben találnak az ütemeik. Ráénekel egy panaszos kuvik, olyan szomorúan vijjognak ezek a madarak, mintha a magányuk fájdalmát kiabálnák világgá, és én itt ülök a könnyező vadszőlő alatt a magányos kuvikot hallgatva, és sosem voltam boldogabb. Tulajdonképp sosem mondtam még ki, hogy boldog vagyok.
(Videó, amelyen hallatszanak az őzek az éjszakában)
Amióta találkoztam az ötcentis ugrópókkal a fürdőben, kicsit félek vécére menni. Éjszaka volt, felkapcsoltam a villanyt, és ahogy észrevett, ugrott vagy egy testhossznyit. Szerencsére az övényit, nem az enyémnyit, és büszke vagyok rá, hogy ő ugrott, nem pedig én. Próbáltam egy műanyagdobozzal csapdába ejteni és kivinni a kertbe, de sokkal gyorsabb volt, semhogy elkaphattam volna. Megölni pedig nem akartam.
Laura, a főbérlőm utálja az állatokat. A macskát kivéve. Vagy csak túlságosan szereti a növényeit, nem tudom. A hangyák ellen valóságos hadjáratot folytat, fúriává válik, ha meglát akár csak egyet is, és képes kikeverni bármely koktélt az agráriumban használatos, nagy tételre kitalált növényvédőszerekből, egy kicsi palacknyit, ezért aztán a rózsák levelére rendre krétakék foltok száradnak. Újabban szeretem a kéket, de nem a rózsák levelén. A múltkor levett egy levélről két picinyke hernyót, és úgy taposta őket agyon, hogy csak egy elvékonyodó csík maradt belőlük. Ilyenkor összeszorul a szívem, a tojásaikat kétségbeesve cipelő hangyák vagy a nedves csíkká halt hernyók felett. A galambokat egyenesen gyűlöli, ideszarnak, mondja, és fészket raknak a tetőn, amit aztán az eső később idemos, és én takaríthatom fel mindet! Bár állítása szerint a múltkor megmentett egy madárfiókát, inni adott neki és a szomszéd üres telek zöldjébe tette át, ahol az anyja hamarosan rátalált.
Az itt töltött egyre több nappal, bár újabban a meleg miatt nemigen főzök, csak salátát eszem, egyre erősödik az öreganyám sosemvolt falusi házának illata odabenn, míg idekinn lassan rothadásba megy át, de még mindig felismerhető illatával mindent beborít a jázmin. Most éjjel van. A szomszéd telken őz csörtet a bozótban, látni nem látom, de hallottam, ahogy az úton átkopog, és a bozótos kecses szökellés ütemére zizzen. Az aloé az esti öntözés után kinyújtóztatja az ujjait. Élnek ezek a növények, semmi kétség, lehetetlen igazságot tenni itt, hernyók és rózsák között. A rám bízottak, azt hiszem, megvívnák a maguk harcait. És végül én, akár egy bukott isten, aki nem teremtett, csak magára hagyott, szomorúan szemlélném, ami lett, búslakodva saját tehetetlenségem felett, és káromolva tán egy másik, nálam feljebbvaló istent, hogy nem adott lehetőséget jól dönteni.
(A bazsalikomom virágzik. Laura azt tanácsolta, fosszam meg a virágaitól.)
Meghoztam a magam döntéseit én is az elmúlt hetek alatt. Nehezek voltak, és káromoltam, aki dönteni kényszerített, napokra kiragadott a vadszőlő alól és a falak közül, visszavetett a rögvalóság csúszós és kemény talajára. Csak remélni tudom, hogy az én istenem, aki ledobott ide, ebbe a kétségtelen édenkertbe némi macerával, nem úgy ítéli meg, hogy a nem nekem szánt gyümölcsbe haraptam.
De most még itt vagyok, ebben a gyönyörű éjszakában, szemlélni a tücskök metronómjának zsizsegése közben a millió csillagtól ragyogó eget, amelyen gyorsan, túl gyorsan húz át egy műhold, ahogy a gyíkok, vagy egy gyorslábú pók a köveken, ahogy az én napjaim szaladnak át a város fennálltának állócsillagai közt. Nem vagyok üstökös itt, csupán egy műhold. A legtöbben észre sem vesznek. De áthaladok, azzal a picike, jelentéktelen, pontszerű fényemmel újra és újra a városon.
