Voltam otthon, nem is akárhogyan. Ugyanis, ahogy az a rottenmamiknál lenni szokott, közelgett a 20 éves érettségi találkozónk. És majd' elolvadtam, amikor Anikó és Tamás azt mondta, az nem lehet, hogy nélkülem tartsák meg, autóba pattannak, eljönnek értem és hazavisznek. Majdnem így is lett, Tamás aztán mégsem tudott jönni, jött helyette Attila. Már nagyon vártam őket, aznap, amikor jöttek, hétágra sütött végre a nap, és nekem tanulom kellett volna, de nem akaródzott, bevásároltam a vacsorának és reggelinek valót, meg persze pár üveg bort, idén először harisnya nélkül, csak úgy, mezítlábszár, szoknyácskában és balettcipőcskében, ujjatlan pólóban lehetett nekiindulni a domboldalnak a túrahátizsákkal. Nem a kirándulás miatt, ez a bevásárlókocsim.

Hazaérve kipakoltam szépen, mindent a helyére, felsöpörtem mindenütt, nekiláttam a vacsora előkészítésének. Olyasmit csináltam, amit szépen össze lehetett állítani, és csak 10 perc kell majd neki a sütőben, amíg a sajt ráolvad, hogy ne hűljön ki, menjen össze, romoljon el, mire megérkeznek, és ne is akkor kelljen nekilátni. Mindez hamar megvolt, és kint sokáig van már világos, amikor a felhők nem zárják el vagy szórják szét a fényt, és én fogtam egy üveg habzó rozébort meg egy poharat, és kiültem velük a lazacszínű ég alá, a pohárban tükröződtek a szőlőindák odafentről, énbennem meg a várakozás és az öröm, és végre felavattam a teraszt, méltóképp, estébe hajolva, borral.

Amikor megjöttek, már kint toporogtam a kapu előtt, illegettem magam vagy 5-6 idegen autónak, feltehetőleg fogalmuk sem volt, mit keres a csaj tyeplakiban az út közepén este tízkor, de végül csak megjöttek, és én úgy de úgy örültem. Leparkoltuk az autót oda, ahol nyugodtan állhat, megittuk a welcomepálinkát, megvacsoráztunk, aztán kinyitottam a többi bort. Beszélgettünk, de az öröm és a várakozva elkortyolgatott háromnegyed üvegnyi rozé megtette a hatását, így aztán az elhangzottak titokban maradnak. Nem könnyű az élet, de jó kicsit kivonulni belőle együtt.

(Attila és Anikó a Campón)

Másnap bejártuk Siena déli részét, az egész városra nem volt idő, így is kicsit túllőttem a dolgon talán, aki nem szokta meg a dimbes-dombos városi sétát, annak ez megerőltető, emlékszem még az első napjaimra. Megnéztük a Campót, természetesen, elsétáltunk a Torre kútjához. Odafelé olyan olasz hangulatba csöppentünk, amilyenbe még én magam nem nagyon, mióta itt vagyok, Aspetta!, kiabálta egy éles hangú nő, valahonnan opera szűrődött ki, macska, ablakban száradó ruhák, minden együtt volt. Meg is torpantunk kicsit, mielőtt továbbindultunk volna. 

(Az előző bekezdés második fele videón)

A Torre kútja után átsétáltunk a Leocornóéhoz, a Logge del Papa mellett vissza, a Rettorato mellett át a Giraffába, a San Francescóba is benéztünk, a Via dei Rossin kiértünk a Montaninire, megnéztük a Monte dei Paschi épületét, aztán a Tolomei térnél a párhuzamos utcán és sikátorokon elkeveredtünk a Dómhoz, átvágva a Selván is. A Dómot körbejártuk, végül szereztünk egy fagyit a kedvencemnél, és a Teknősön át kis kitérővel hazajöttünk. Összepakoltam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, így is  fél három elmúlt, mire elindultunk Bécs felé. Bécsben ugyanis Tamás várt bennünket, ha már eljönni nem tudott, éjjel egy után értünk oda, Anikó hősiesen végigvezette az utat. Miközben én Attilával beszélgettem, és olyan nagyon jó volt. Okosakat, érzékenyeket. Egy benzinkútnál megálltunk venni némi enni-és innivalót, és én megkívántam az édességet. Tanácstalanul álltam a polc előtt, tanakodtam, hogy a Hit keksz legyen-e, vagy az étcsokis ostya, mire Attila, a lelkész rám nézett, a kezét összetette, teljes magasságából lepillantott rám, és bársonyos, tanítós hangon, halkan azt mondta:

mindig válaszd a hitet.

Tamás, Lili és Bozi kutya pizzával és fröccsel vártak bennünket, ránk fért a hosszú út után, és megkezdtük a nosztalgiázást másnap estére, ősrégi videofelvételeket néztünk 16-18 éves korunkból, és persze rengeteget változtunk, ugyanakkor alig változtunk valamit.

Másnap este, a találkozón a fényképek tanúsága szerint sikerült a lehető legelőnytelenebb blúzt választanom, de Réka megtanított, hogyan pózolunk tokaeltüntetősen (vagyis ő mindent megtett, én nagyon rosszul csináltam), és többekkel beszélgetve valóban úgy tűnt, mintha a kereséssel és építkezéssel töltött évek után mostanra mindenki visszatalált volna önmagához, ahhoz a maghoz, ami mi voltunk 20 évvel ezelőtt, és előjönnek az akkor megálmodott, meg nem valósított tervek, előjönnek az elcsendesedések is, a közösséghez tartozás másféle élménye. A sikeres vállalkozó az önkéntes munkájáról mesél, nem a vállalkozásról. Attila megfigyelése ez megint, de hát ő a lélek embere. A léleké és a humoré.

A másnapot akár kegyetlennek is mondhatnám, nem voltam friss, és ismét csak tanulni kellett volna, vasárnap van az a másnap, és hétfőn vizsga, én pedig nem tanultam Anikóék jötte napján és azután sem. Nehezen szedtem össze magam, hajnali öt óra volt, mire ágyba kerültem, majdnem dél, amikor keltem, kora délután lemerészkedtem szavazni, később aztán átmentem az öcsémhez tanulni, de abból se lett nagy épülés. Anyáékkal vacsoráztunk, vártuk a választási eredményeket, de hazamentem még 11 előtt, hogy legalább másnap korán keljek és behozzam a lemaradást. 

Korán keltem, és teljes egészében nem hoztam be, de azért haladtam, mindent elolvastam, ha azt nem is mondhatom, hogy megtanultam. A vizsga kettőkor volt esedékes, egy órával előtte már tűkön és vizsgadresszben ültem, decens kiskosztümben, leheletnyi sminkkel, és úgy éreztem, inkább bemegyek az egyetemre és ott folytatom a terem előtt a felkészülést. A liftbe éppen belépett valaki, amikor bekanyarodtam a folyosóra, kopogtak a lépteim a magassakúban, ahogy anyáéi, és a lift megvárt, benne mosolygós férfi, jól hallottam én, hogy a lifthez igyekszik valaki, hová tart? - kérdezte. Önhöz, kettőre, tanár úr - mondtam. Akkor igazán udvariatlanság lett volna tőlem, ha nem várom meg, mondta, és elindultunk felfelé. 

Az iroda előtt kisvártatva megjelent egy másik lány, tisztáztuk, hogy egyazon vizsgára várunk, megbeszéltük, ki miért nem tudott bejárni, és hogy tulajdonképp mi is a vizsgaanyag, mire kilépett az ajtón a tanár úr, és bár közel sem volt még kettő óra, behívott bennünket. A készüléssel ugyan nemigen haladtam, de nem bántam, ha túl leszünk a vizsgán. Leültetett, praktikus dolgok felől közelített az anyaghoz, memoritert is kérdezett, és hagyta, hogy kifejtsem, hogy a tanultak fényében szerintem a memoriterben szereplő definíció hiányos, minekutána a hatósági ügyek egy igen tipikus körét nem foglalja magában. Erről elbeszélgettünk, majd úgy döntött, jelesre értékeli a feleletem. Még mindig nem volt 2 óra, amikor kiléptem a kapun.

(Ez a látvány várt az egyetemről kilépve. Az egyetemkörnyéki falfirkáknak Bolognánál még lesz jelentősége.)

Néhány baráti találkozóra még lehetőséget adott a hétfő délután, közben összepakoltam a hazaútra, és anyáék este tízre jöttek értem, kivittek a Népligetbe, felszálltam a buszra, amellyel 13 órán át haladtam Bologna felé. Az első időkben, éjjel, sötétben aludni próbáltam, összegömbölyödni az ülésen, zsibbadásra ébredtem időnként, vagy döccenésre, fékezésre, agy éppen arra, hogy megálltunk pihenni. A sofőrök ezúttal magyarok voltak, az egyikük Ljubljanánál szólt, hogy a mögöttük lévő páros ülés mostantól üres, üljek át, jobb onnan a kilátás. A kilátás csakugyan jobb volt. Onnantól fogva azonban hallottam a beszélgetéseiket is. Az idősebb sofőrnek mindenre volt valami rosszalló vagy éppen rosszindulatú megjegyzése. Az orosz lányt az utasok közül bárisnyának hívta, a megállóban álló fekete fiút törzsfőnöknek, és így tovább. Már Olaszországban jártunk, amikor egy hidzsábot viselő asszony kérdezte, erre a buszra kell-e felszállnia. Ennyit a keresztény Európáról, dörmögte az idősebb, kövér sofőr. Csak amikor a galambok fürödtek a tócsában Velencénél, akkor lágyult el, nézd már, hogy fürödnek a galambok, mondta kacagva.

Bolognában volt négy órán körülnézni. Nem lesz sok csomagom, gondoltam, de aztán lett, a táskám a laptoppal és a tankönyvekkel már hazafelé se volt könnyű, de most, hazafelé, hogy három kötetet elhoztam Professor Marcónak, most kifejezetten nehéz lett. Hazafelé és hazafelé, így van ez, nem tévedés. Csomagmegőrző nem akadt, így, mint egy két lábra állt teknős, vagy mint egy egyáltalán lábat eresztett házas csiga szeltem át Bolognát. Először a glosszátorok sírjaihoz mentem, hova máshova is mehetne egy kommentárokkal is dolgozó joghallgató, ha nem a jogirodalom e műfajának kezdeteinek végéhez? Aztán elmentem az egyetemre, körülötte zajlott az élet, az utcákon mindenhol graffitik, felfújt feliratok, mindenféle eszmék csaptak össze az ódon falakon, de ez itt rendben levőnek tűnt, nagyon is, diskurzusban volt egymással minden itt, a történelem és az, ami történelemmé válik idővel, itt alakulnak a fiatalok elvei, ezeken a köveken és falakon, és bizonyára az utcákon és a falak között is, abban a pezsgő szellemi és egyetemi életben, amelybe nem volt alkalmam betekintést nyerni, de amelyet el tudok képzelni, nagyon is. Két és fél óra után leültem egy kis térre, kértem egy piadinát, egy pisztáciás kávét és egy vizet, éppen végeztem, és már vágtattam is a buszhoz, az egyetlen vágtató teknős voltam a környéken. A régi zsidó gettóban még lefotóztam a Via Canonica utcanévtábláját.

Az út maradéka azzal telt, hogy a megérkezést vártam, olvasni próbáltam, de elbóbiskoltam folyton, a hátamat próbáltam kihúzni, amikor felébredtem. Végre Siena. A bolognai kalandon felbuzdulva gyalogolni terveztem hazáig, de leszakadt az ég, és inkább buszra szálltam. Éppen beléptem az ajtón, amikor a zivatar megmutatta, mit is tud valójában, a kertecskémet szegélyező növények mögött sűrű, fehér függöny mögé bújtatta az eső a dombokat, és tíz perccel később, amikor az ég kiadta magából minden sugárban hányt vizét, előbukkant újra az a sok zöld, és a völgyben szügyig érő fűben legelt egy őz.

Hát itthon vagyok, gondoltam, bekapcsoltam az elektromos kandallót, hogy csak egy picit legyen melegebb, megettem anya utolsó szendvicsét, kinyitottam az ágyat, és belebújtam. Minden tagon sajgott, és isteni volt a nyújtózkodás. Holnap pedig kezdődhet az újabb kaland, az utolsó történelemóráim még hátravannak, aztán készülés az itteni vizsgákra, haladni a munkával közben, amelyet magammal hoztam.

Jó volt otthon, de jó hazaérni.