Tarzanüvöltéseket hallatva haladnak el az ablak alatt a mentők. Érdekes, hogy nem fáj. A hallásuk. Talán mert előfordul, hogy másnaposan olyan vagyok, mint a normális emberek. Csendes leszek és jóval lassabb, mint általában. Továbbá ügyetlen, de ennek már semmi köze a normalitáshoz, már ha van olyan egyáltalán. Folyton elalszom, gyakorlatilag szinte bármi csinálása közben, és tényleg nem akarok egy szót se szólni. Bizonyos értelemben kegyelmi állapot - volt olyan fiúm, aki így gondolta, legalábbis. Egyszer egy ilyen napon szerettem bele az egyik wokos lánc szórólapján a zöldségfigurácskákba, kis lábuk, kezük volt, táncoltak, vagy valami hasonló - boldogra rajzolva léteztek a szórólap szélén körbe-körbe, és ez engem lekötött. Órákra.

(Ilyen a másnapos  nyugalom, tompa színek, sok apró, de harmonikus részlet)

Azért mondom mindezt, mert szombaton úgy ittam, mintha még erasmusosnak is fiatal lennék. Bor, sör, pálinka, másik pálinka, mittudoménmilyen likőr. Az egész nem olyan nagy ügy, G visszatért a vizsgázásból, és tartott egy kis összejövetelt. A török lány ma azzal fogadott, hogy roppant kínosan érzi magát, de nagyon köszöni, amit érte tettem. Bevallom, először nem nagyon értettem, semmiség, válaszoltam mindenesetre, igazán nem volt nagy dolog. "De mellettem voltál, amikor olyan rosszul voltam" - mondja, és derengeni kezd, hogy mintha valóban elkísértem volna a fürdőszobába. Igazán nem tesz semmit, én is sokat ittam az este, és hát bárkivel megesik, voltam én is fiatal - mondom. Illetve a végét, tekintettel arra, hogy rosszul ugyan nem lettem, de jócskán felöntöttem a garatra, inkább mégsem teszem hozzá.

"De tényleg, olyan jó voltál hozzám" - folytatja. "Úgy megnyugtatott, amikor énekeltél, azt gondoltam, minden rendben van, aztán, amikor abbahagytad, rosszul éreztem magam megint, de folytattad, és akkor megint olyan jó lett minden." "Figyelj, őszintén, nem emlékszem egyáltalán hogy énekeltem" - bukik ki belőlem ezen a ponton. Eszerint csak van bennem valami anyai ösztön, legalábbis huszonegy éves török lányokat remekül tudok magam is részegen megnyugtatni. Azt, hogy ringattam is, vagy azt azért nem, inkább már meg se kérdezem. Bár, ha jobban belegondolok, felkavarodott gyomorral, szédülve talán még az éneklés sem lett volna megnyugtató, ha közben még ringatom is. 

(Középről, az Istrice, vagyis a tarajos sül pereméről költözöm a Chiocciola, azaz a csiga peremére)

Tarzanüvöltéseket hallatva haladnak el az ablak alatt a mentők. Már nem sokáig hallgatom, már nem sokáig lakom a mentőállomás mellett. Ma beszéltem az új lendlédivel, fogalmam sincs, hány éves, csak azt tudom, hogy lédi. Mivel a kislakást ebben a hónapban nem lakja senki, megkértem rá, hogy hadd vigyem oda a dolgaimat, mielőtt hazautazom. Igent mondott, szerda estére kell taxit szereznem, és összepakolnom mindent, ami nem jön velem haza ideiglenesen - mint a számítógépem, és a könyveim egy része - vagy véglegesen - mint a téli csizmák, például -; tehát a ruhákat, az ágyneműt, a könyveket, a konyhába vett eszközöket, a konzerveket vagy tésztákat, lisztet, ilyesmit, a kávéfőzőmet, a napsárgát, és a fürdőszobai dolgok jó részét. Valamint a tetemes méretű sminkkészletet, benne az ötféle rúzzsal, holott nem is használok rúzst.

A rúzs azért kellett, mert sosem lehet tudni. Ezért kellett a földig érő fekete harangszoknya és a diszkréten csillogó fekete fűző is - hátha Professor M elvisz az operába. Valahogy az elvivésemről sosem nyilatkozik, sem az operára nem javasolt még időpontot, sem a szakmai kibickedésemre. Mondhatnám, hogy nem ehhez vagyok szokva, de valójában Anyán kívül operába se vitt még senki, és szakmai útra sem. Eleinte tényleg azt hittem, hogy valamelyest ő lesz a társaságom, hiszen nem ismerek mást, és biztosan nem a huszonévesek lesznek azok, akikkel az időt múlatom. Pedig a huszonévesek azok, már ha egyáltalán. Közülük is a török lány és G, akik az öcsémmel egyidősek, továbbá GJ, a kolumbiai barátnőm, akinek velem egyidős nővére van. Ebből az következik, hogy talán többet kellene az öcsémmel lennem, másfelől talán az is, hogy ha a következő félévben ő megy el Erasmusszal, lesz egy ilyen öreg barátja ott. Vagy inkább az, hogy ha a következő félévben elmegy, nemigen lesz lehetőségünk egyhamar több időt együtt tölteni.

(Bamba sziluett sok Pinokkióval)

Jobbára azért egyedül vagyok. Nem is igen tervezek semmit, nem csatlakozom a közös programokhoz sem, csak abban az esetben, ha konkrétan engem hívnak, és azok is többnyire kislétszámúak, csupa ismerőssel. Meg aztán, itt a házban olykor elbeszélgetünk a konyhában, de szörnyen zavar, ahogy P úgy van itt jelen, mintha ő volna az úrnő, nem mintha fennhordaná az orrát, kényeskedne vagy ilyesmik, de olyan magától értetődően létezik ebben a térben, figyelem nélkül arra, hogy azt mások is használják, hogy talán tanulnom kellene tőle. Kiül a konyhába tanulni, mert neki azt most muszáj, és csak ott van meleg, én lábujjhegyen lélegzem mellette, és kimegyek mihamarabb, hogy ne zavarjam azzal, hogy főzni és táplálkozni próbálok, ám amikor én ülök ott ugyanígy, akkor nekiállnak nevetve kvízeket megoldani Jn-nel, és másfél óra után, amikor a füldugó sem segít, szólok, hogy most már talán hagyhatnának is, arról volt szó, hogy mindenki tanulni csatlakozik. Ekkor már jó 5 perce hangosan olvastam fel magamnak az ujgurok és Kína viszonyáról szóló tanulmányt ékes angol nyelven, mert képtelen voltam másképp koncentrálni. Nem hogy másképp, de így is - azért szóltam rájuk másfél óra után.

Az az este megint megerősített benne, hogy jó lesz nekem egyedül. Miközben, azt hiszem, még mindig, ezzel együtt is nagyon félek ettől az egésztől. Hogy mennyire szorongok, azt sosem tudom pontosan. Mindig kicsit kintről nézem, hogy hogyan is szorongok. Ettől aztán kikerülök bentről, és megosztva magam a szorongó és a megfigyelő pozíció között, kissé kintről már nem is tűnik sem annyira belsőnek, sem annyira borzasztónak az egész. Csak az esetleges rémálmaimból derül ki, hogy valójában valahol belül emésztget az a félelem kerek, szép savakkal. Az ráadásul oldja is, ideiglenesen. Jut eszembe, még van egy fél pohár a Brunellóból.

(Nyugtató halak, csigavonalú korlát mögött)

Ez a furcsa kétlét, most nem a szorongás megfigyelői pozíciójára gondolok, hanem a laktalanságra, mondjuk így, meglehetősen elveszi a kedvemet mindentől. Még itt vagyok, ezzel a hellyel szemben elengedő kezdek lenni, az újról fogalmam sincs, és a kettő közé beékelődik két hétnyi otthon, vissza mindabba, ahonnan elmenekültem, még ha csak látogatóba is. Jó lesz látni a barátokat meg a családot, de furcsa ez a megszakítás mégis kicsit. Nem volt valódi honvágyam, mióta itt vagyok. Bizonyos emberek után persze vágyódom gyakran, de a napi gondokba és a sártengerbe, amibe az otthoni közhangulat burkol, egyetlen porcikám sem vágyódik visszamenni. Még egy ilyen gyors megmerítkezésre sem. Szóval ez az átmeneti seholselét amolyan seholselét bennem is. De ma erőt vettem magamon, és letöröltem a telefonról a teljesen értelmetlen és időrabló sárkányos játékot, amely ébren tartott éjjelente, amikor nem akartam gondolkodni. És elhatároztam, hogy máshogyan leszek túl ezen az időszakon. 

Az értelmetlenségekbe menekülés ugyanis még mélyebbre lehúz. Ideiglenesen enyhít ugyan a tüneteken, másra figyel az ember, eltereli a gondolatokat, de a totális haszontalanság érzéséből hamar kikel és hamar szárba szökken a bűntudat, és minden beleölt perc már abban a pillanatban is felkelti a mardosó érzést, amikor egy másikról kellene elterelnie a figyelmet. Kell némi idő, némi keservesen duplakínnal-teli, mire ez a diszkomfort kellően eluralkodik rajtam, és ez ma délutánra lett így. Egy gombnyomás volt, jobb azóta. Hány ilyen gombnyomás volt már, istenem.

Tarzanüvöltéseket hallatva haladnak el az ablak alatt a mentők. Az ááááááá lemarad az elejéről, csak az iáiááá, iáiááá hangzik. Talán nekem szólnak, hogy ne félj, vadon kölyke, majd felneveled magad ott a pusztában. Vagy talán nekem szólnak, hogy ne félj, szamár. Vagy nem szólnak nekem egyáltalán. Dóri azt mondja, olyan vagyok, mint egy kismadár, aki minden kő alá benéz, mert úgy hiszi, valahol itt kell lennie a boldogságnak, nem lehet máshol. Eddig meg is volt, ott lapult szinte minden kő alatt. Most, hogy a köveket már ismerem, talán ideje másféle falak mögé benézni. Az egyedüllét falai mögé, amelyeken, mint gyenge nejlonharisnyán a szemet, nem szabad engedni felfutni a magány vadszőlőindáit.

(Csigabigák itt is, növényből)