Dulka! - hangzik fel időnként a házban, ez az új nevem. Megkérdeztem, vajon miért, mindenkinek Kataként mutatkoztam be, ki és hogyan találta ki, hogy így fognak hívni. Először csak Ja hívott így, aztán a vele együtt lakó Ab is, idővel elkezdtem a többiektől is hallani. Meglepődtek a kérdésen, azt hitték, mindannyian, hogy ez a becenevem. Állítólag az alkalmazásban, amelyet az üzenőcsoportunkban használunk, ez a név jelenik meg. Csodálkoztam ezen, mert felhasználónévként sem ezt adtam meg, de annyi baj legyen. Dulka, így hívnak még egészen pontosan hét napig.
Akkor ugyanis hazautazom, és minden dolgomat, amelyek nem jönnek velem haza, bőröndökbe és szatyrokba pakolom, kiürítem a cellácskámat, hogy ezentúl más cellája legyen. Kicsit azért szomorú vagyok. Addig is próbálom élvezni az élvezhetőt, kint ülök a kertben, nagykabátban ugyan, mert a hőmérséklet nem kegyes, és a szél is fújdogál, a szellőnél erősebben, de azért mérsékeltnek mondható. Az időjárás egyébként sem túl kegyes mostanában, meglehetősen hideg van, sokat esik, és jobbára felhős az ég. Ez a kedélyállapotomra gyakorolt hatásán kívül azért különösen kellemetlen, mert lekapcsolták a fűtést. Állítólag Sienában április elseje után tilos fűteni. Jogszabály írja elő. Nos, a suta kis olaszommal kutakodva a legnagyobb jóindulattal is április 15-öt látok efféle szabály határnapjaként, de nem vagyok kész vitatkozni egyelőre. Ami tény, hogy bizonyos kémények igenis füstölnek, és a kollégiumban például meleget árasztanak a radiátorok.
Nálunk azonban hideg van, rendkívül hideg, így aztán gyorsan igyekszem fürdeni immár emiatt is, és lefekvés előtt hajszárítóval fújok meleget a paplan alá, mielőtt bebújok oda, pizsamában, zokniban és polárpulóverben. Nemsokára nyár lesz. A harsogó zöldek helyét átveszik a mélyebbek, felnőttebbek, kiforrottabbak, a hebrencs, forrongó felhőkét pedig a jámbor bárányok, és sütni fog a nap, sokat fog sütni. Az a napsütés a tavasznak még sokkal jobban állt volna.
(Egy szemeteskuka a rektorátus épületében. Egy nő tanul és ír vidáman az oldalán.)
Bármennyire elhasznált klisé, nem tudok nem az életemre gondolni, miközben a fagyos ház apropóján ezeket írom. Azokra a részben elvesztegetett csikóévekre, amelyekben folyton kerestem a helyem, nem a legjobb megküzdési stratégiák mentén, bár mindig biztos voltam benne, hogy a lehető legjobban csinálom. Innen, a nyárkezdetről visszanézve, amikor már jobbára feloszlottak a forrongó fellegek, amikor a jámbor bárányból már talán több van belül, leginkább a harsogó zöldeket sajnálom. Azt, hogy nyugodt ragyogás híján nem tudtak eléggé tündökölni. Abban, hogy mára több a ragyogás, nagy szerepe van egy néhány évvel ezelőtti döntésemnek, amikor is beláttam, hogy nem akarok többé arra várni, hogy összerakjam magamat, nem akarok többé nem-elég-boldogságra időt vesztegetni. Amikor minden félelmem és gyanakvásom ellenére elhatároztam, hogy segítséget kérek mindehhez, a hatékonyabb jobbanléthez, a jóban léthez önmagammal.
Jól döntöttem. Egy csodálatos nőhöz terelt ez az út, akinek sokat köszönhetek. Annak, hogy soha nem akart erővel terelni, hogy meghallgatott és beszélgetett velem, hogy nyíltan beszélt módszerekről, szimptómákról és szindrómákról, hogy a segítségével elkezdtem megérteni, mit is csinálok rosszul, és megtapasztaltam, hogy a személyiség magját alkotni látszó rossz berögződések elengedhetők anélkül, hogy megszűnnék önmagam lenni, ami eleinte lehetetlennek és félelmetesnek tűnt. Rettegtem tőle, hogy elvesztem önmagam a folyamat közben. Voltak mélyrepülések, voltak cudar idők, volt, hogy a személyiség felszámolódását, atomokra hullását éltem meg, a határán éreztem magam a végleges szétesésnek, de a tudatommal igyekeztem bízni benne, hogy felépíthető az atomokból újra valami, ami én vagyok, marad valami folytonosság, ami engem jelent és nem mást. Bíztam benne, hogy a jobbanléthez szükség van erre a szétesésre, erre a pokoljárásra, és hogy ott lakik bennem a főnix, mindig is ott volt a csírákban, a rügyekben, az ifjúkori zöldjeimben, és önmaga felemésztése után önmaga jobb és erősebb változatává képes újratestesülni. Magamnak főnix tudtam lenni. Olyan, amilyen, de képes mindezekre.
A kollégium radiátoraiból áradó meleget véletlenül tapasztaltam meg csütörtök délután. Egyetem után kiléptem az esőbe, felhúztam a sienaszínű pettyes esernyőt, és azt éreztették velem az újonnan gyalogláshoz szokott lábaim, hogy nem akarnak hazamenni. Kilométereket akarnak, sétát akarnak, mozogni akarnak, és nem érdekli őket az eső. Kalandozni nem volt kedvem, de engedtem a testem kérésének, és mivel beszélgetésbe bonyolódtunk óra után a török lánnyal, vele tartottam. Elkísérem, gondoltam, ahol ő lakik, jókora kerülőt jelent a hazafelé vezető úton, és mégsem céltalanul kóválygok, miközben a lábaim megkapják, amit finoman követelnek. Velünk tartott a török lány szobatársa, a másik török lány is, és a kollégium közelében felvetette, hogy vendégül láthatnának egy török vacsorára, ha volna kedvem. Volt.
Bulgurt készítettek. Bulguzs, mondják ők, hátrahúzott nyelvcsúccsal ejtve a szóvégi hangot, talán a csehek ř-je lehet hasonló, az a hang, amely miatt sohasem voltam képes szépen kiejteni Dvořák nevét. Csodafinom volt, joghurtot öntöttünk rá, és amellett, hogy milyen örömet okozott ez a váratlan gesztus, és milyen örömet okozott az étel maga, öröm volt nézni az örömöt az arcukon is, hogy ízlik, amit készítettek. Azt mesélték, hogy a korábbi kínálásaik rendre fintorgásba és kissé durva elutasításba torkollottak, és megkönnyebbülés számukra, hogy immáron nem érzik úgy, hogy ők a különcök, akik idegen és taszító ételeket esznek. Meglepett, hogy korábban ilyen reakciókat kaptak, mennyei volt az étel, és nagyszerű az este, amely hosszúra nyúlt.
(Kilátás a kollégiumi szoba erkélyéről)
Egyetlen üveg boron osztoztunk hárman, jóféle Chiantin. Mint általában, most sem könnyed témák kerültek terítékre a desszert, a lehűtött, poharas bolti tiramisù mellett. A török lány egy korábbi beszélgetésünket idézte, amely azóta is dolgozik benne - az elhibázott emberi kapcsolatokról, a hűtlen barátokról beszélt akkor, és én a tapasztalataimról meséltem neki, amelyeket az évek során szereztem, és amelyek egészen másképpen olvasódtak a Doktornővel folytatott beszélgetések után. Mindebben magára ismert, és dolgozni kezdtek benne a hallottak.
Abban, amit a Doktornőtől hallottak alapján az ACA-ról és a megmentő-áldozat-üldöző háromszögről meséltem neki, maradéktalanul magára ismert. "Egy barátommal voltam, utaztunk éppen, és ő kérdőre volt, hogy szerintem normális-e, hogy a barátaim naponta többször keresnek a problémáikkal, azt várva, hogy foglalkozzam velük" - mesélte. "Én azt mondtam, persze, hogy normális, hiszen erről szólnak az emberi kapcsolatok. Ő azt mondta, nem erről szólnak. És nem értettem ezt mindeddig. De azt hiszem, most már tudom, hogy megmentő akarok lenni anélkül, hogy ez tudatos volna, és áldozatokkal veszem körül magam." "Talán ezért kellett Sienába jönnöd, talán Kata az eszköz az utadon" - vélte a másik török lány.
Kis eszmecsere következett megérzésekről, előérzetekről, némi ezotériával fűszerezve. "Késő van már, most nem iszunk kávét, de legközelebb főzök neked, és jósolok neked a kávézaccból" - mondta végül a török lány, mielőtt elindultam haza. Kíváncsi vagyok, mit mond majd. Pohár aljáról eddig legfeljebb kiadós macskajajt jósoltak nekem.