T elment.
T itt volt.
Amikor érkezett, kimentem elé vonattal Pisába, egyenesen a reptére. Korábbival mentem, mint szükséges lett volna, hogy biztosan odaérjek időben, nem akartam a közös időnket pazarolni, rossz híre van az olasz vasútnak. Felkerekedtem reggel, majdnem én voltam, aki lekéste a szerelvényt, félrenéztem az újratervezett időpontot, vágtában siettem a vasútállomásra. Az olasz vasút pontos volt, és vele én is. Felfedeztem a reptér környékét, és egy cappuccinóval, valamint a nyelvkönyvemmel kiültem egy kis teraszra várni. Kezdek izgulni - mondta T egy nappal az utazás előtt. Az utazás miatt, vagy azért, mert attól tartasz, hogy nem ismersz majd rám, kérdeztem. Nem változhattál annyit, hogy ne ismerjelek fel - felelte T. Mire kiért a kapun, már ott toporogtam az érkezési oldal kijárata előtt, monitoroztam a fejfedőket, abban biztos voltam, hogy lesz rajta, de hogy milyen, azt nem lehet előre tudni. Én vettem észre őt előbb, pontosabban én vettem észre őt, integettem, hadonásztam, mire végre nagy nehezen meglátott engem ő is. Nem változtál, mégsem ismertelek meg - mondta.
(Csalás, ez nem aznapi kép, hanem későbbi annál, de szeretem, és biztos megváltozottnak tűnök rajta.)
Így kezdődött az az öt nap, amelynek minden egyes pillanatába programom volt, még ha olykor esetleges is. Kisebb-nagyobb nehézségek árán felvettük a bérelt autót, ezzel fogjuk bejárni Toszkánát a következő napokban. És persze Sienát. Konfliktust okozott bennem ez a dolog, mielőtt ezek a napok elérkeztek, úgy éreztem, könnyedén el tudok tölteni négy-öt napot a városban is, csak azzal, hogy besétálunk mindent, ami nekem kedves, kényelmesen, bámészkodva, élvezve a kilátást, a napsütést, vagy éppen az elénk magasodó épületek árnyát, azt az ezernyi színt, ami az egyforma, és mégis olyan különböző utcákon megmutatkozik. Ugyanakkor lesz autónk, itt az alkalom bejárni a vidéket, amire nekem, jogosítvány híján, nincs lehetőségem. Összeírtam mindent, amiről érdekeseket hallottam, és magunkra bíztam, hogy majd mit és mikor ejtünk útba. T-vel amúgy is mindig utazni szoktunk, és ebben nagyon jók vagyunk együtt.
Az első igazán nagyobbacska utunkat hatosban terveztük, ketten már az elején lemorzsolódtak, és az indulás előtti napon derült ki, hogy csak ketten maradtunk. Azért elmegyünk - gondoltuk, a már kivett szabadság mégiscsak megkívánja, hogy nekivágjunk a világnak. Az úticélt megváltoztattuk, és kissé félénken néztünk egymásra, csináljunk csak ötnapos programot először, nyolc talán sok lenne, sohasem voltunk kettesben sehol, egyikünk sem tudta, mit várjon a másik társaságától. Nem tudom, hogy csak a harmadik napon, vagy már az elsőn biztosak voltunk-e benne, hogy mégiscsak nyolc lesz ebből, úgy működtünk együtt, mint akiket erre találtak ki. Egy szemvillanásból egyetértettünk benne, hogy itt és most satufék, ki kell szállni fotózni. Minden étteremben megkívántunk három-három ételt, amelyekből kettő mindig azonos volt, így azt a kettőt rendeltük, és feleztünk. Mielőtt megérett volna benne a gondolat, már tudtam, hogy kér egy korty vizet, egy almát, egy szendvicset vezetés közben, benne voltam a vadkempingezésben is, semmiféle súrlódás nem volt közöttünk. Ez azóta is így van - már ami az utazást illeti.
Az időjárás előrejelzése elszomorított. Esőt írt, legalább két napon át. Aztán se szépséges toszkán napsütést és meleget ígért, csak azt, hogy olykor előbukkan a felhők közül a nap, és az elmúlt hétvége huszonpár fokos hőmérséklete helyett a legmelegebb napon is tizenhat volt az ígért maximum. Láttuk Rossignolo Solvay öblét, esőben és felhők közt a Chianti-vidéket, másnap részleges napsütésben San Galgano apátságát, fürödtünk a hippik között Terme di Petriolóban. Az élmény egészen egyedülálló volt, azt hiszem, az egyetlen emberrel voltam, akivel igazán élvezni tudhattam ezt. Egy autóút kis hídja mellett teraszokon, melyekről eldönthetetlen, hogy természetesek vagy mesterségesek, posztapokaliptikus képeket idéző csövekből bugyogott le a termálvíz, erős kénszagot árasztva. A teraszokon képződött kádakban emberek áztatták magukat, vagy épp pihentek az apró medencék mellett; fiatalok, középkorúak, idősek, kisgyerekek egyaránt, a felnőttek zöme tetovált, olyik-olyik rasztahajú, de egy-egy bőrnyaklánc vagy egyéb szinte mindegyiken díszelgett. A domboldalon, kissé feljebb, kora negyvenes férfi játszotta gitáron a Stairway to heavent, szembe vele egy idősebb fazon fülig érő mosollyal hallgatta. A medencékben ülők valamiféle köveket csiszatoltak egymásnak, a felületükön keletkező agyagos anyagból maszkot kentek egymás arcára.
Aznap Montalcino volt az utolsó állomás, megnéztük a naplementét a városfal mellől. Bagno Vignoni, Pienza és Montepulciano fért bele az utolsó teljes napunkba. És persze Siena. Minden egyes napba. Sokszor csak éjjel, miután hazaértünk az útról, főztem valamit, megettük, akkor indultunk neki a városnak, volt, hogy a délelőttöt is ennek szenteltük, mégiscsak legyen városi sétánk valamelyes napsütésben is. A helyek, melyeket meg akartam mutatni, az utak, melyeket be akartam járni T-vel, hirtelen nem tűntek olyan csodásnak és jelentősnek, mint korábban, magányos felfedezőútjaimon. Valahogy azt éreztem, hogy én rajongva mesélek, rajongva próbálom egyre-másra megmutatni őket, és hirtelen nem látom bennük a varázslatot, amelyet korábban. Ez nem T-n múlt, nem is az ő reakcióiból olvastam ki mindezt, ez bennem zajlott, és nagyon furcsán éreztem magam miatta.
Talán a napsütés hiánya miatt érzett feszültség volt, ami kivetült ezekre a sétákra is. A napsütés esszenciális, úgy kell a tájba, mint a teremtő lehelete az élettelen agyagba, vagy mint a hippik Terme di Petriolo fürdőibe. Felhős ég alatt ez a táj valami szürke fátylat növeszt magára, valamit, amitől minden zöld egyforma, amitől kétdimenzióssá szűkül előtted a tér. És az első kis napsugárra kiragyognak a lilák és a zöldek, az ezerféle zöld, a domboknak mélysége lesz, térbeli kiterjedést nyer minden, és időbeli örökkévalóságot. Mintha kibukkanna és szétáradna valamiféle öröm és béke, ami a dombok között lakik, mintha a fűszálak, olajfaágak, ciprusok és mandulafenyők árnyában szunnyadó tündérek ragyognának fel hirtelen, és kis varázspálcáikkal megelevenítenének mindent körülöttünk.
Ha mégis változtam valamit, hát ettől van, mondtam T-nek, ettől a békétől és nyitottságtól, ami az emberekből is árad, és átragad rád is. Amire otthon morcosan, talán felháborodva elhúzódnál, azt itt széles mosollyal nyugtázod, vagy teli szájjal felnevetsz rajta. T elutazásának másnapján ragyogó arcát mutatta a város, és én megszállottan küldtem a képeket, látod, itt is jártunk, ilyen napsütésben, úgy sajnálom, hogy nem volt ilyen szép időnk. De viszont változatos volt - mondta T. Talán tényleg meglepi és megüli az embert az optimista hangulat ezek között a dombok között.
Még sohasem voltam senkinek házigazdája így, ahogy most. Még sohasem éltem másutt, kivéve persze Pécset. De az nem ugyanaz. Örülök, hogy volt tanúja az itteni életemnek. A villa minden arcát megmutatta; volt egy kisebb összejövetel, voltak kedves lakótársak, és voltak hihetetlenül figyelmetlen gesztusok - összességében azt hiszem, érthetővé vált, mivel vannak itt gondjaim, és az is, mi az, ami miatt mégis nehéz szívvel hagyom majd itt ezt a helyet, és cserélem az apácarácsokat valódi peremlétre.
És azt hiszem, T tudja, mi az, amit ő szeret itt. És azt is, mi az, amit én szeretek. És ha a kettő nem is fedi egymást annyira, ahogy az általunk megkívánt fogások általában, azt hiszem, tudnánk együtt rendelni erről az étlapról is. Az étlapról, amelyet Toszkánának hívnak.
Most, midőn ezeket írom, a Brunello mögött ismét esik.
[A rólam készült képek zömét T készítette.]
