Végre elindultam. Nem vágytam Magyarországra hazamenni. Sok okból, mely sok ok közül nem is tudok mindent megmagyarázni, talán nem is értem pontosan, nem is egészen fogom fel mindegyiket. A leginkább kézenfekvő, hogy egyszerűen nem akaródzik otthagyni Sienát. Hogy az ottlét akkor teljes, ha megszakítatlan. Hogy kezdem érezni a végességét, hiszen lassan túl vagyok a felén. És nem akarom, hogy vége legyen.

Egyfelől nem nyomasztanak annyira az ország dolgai; a hazámé a térbeli, az ideiglenes hazámé a többi természetű távolság miatt. És ezt a távolságot, legalábbis otthontól, felszabadító tartani. A másik, hogy Sienában kisebb a súlya a mindennapoknak, és jobban ragyognak, bizonyára ettől is. Az emberek is jobban ragyognak, és én is jobban ragyogok rájuk. És ragyogni jó. Ragyogni szinte minden.

Az otthonlét mindezek miatt, mindezek miatt is vegyesre sikerült; örültem a családom, a barátaim látásának, de ahogy a várost a felhők, engem is megült valami szürkeség.

Reggel anyáék kivittek a buszhoz, felültem rá, és utaztam. Azon kaptam magam, hogy az utazás más lett, mint eddig, a vele járó fátyolos szorongás eltűnt, és csak az örömteli rácsodálkozás maradt, tompítva mindazzal a fáradtsággal, amelyet az elmúlt napok éjszakázásai hagytak bennem, az éjszakák, melyeket a nálam vendégeskedő török lánnyal végigbeszélgettünk.

Mariborban megégette a nyelvem a kávé, és egy gyönyörű madár röppent egy póznához. Ljubljanában nem történt semmi érdekes. Amikor azonban az út mellett feltűnt az Italia tábla és mi elhagytuk, megborzongtam. Jólesően, minden tagomban. A növényzet egyszerre megváltozott, a magas fenyőket a karcsú és girbegurba törzsű, felül terebélyes fák és az alacsony, tömör lombú bokrok váltották fel. Udinében éppen a Viale Ungherián néztem meg, hogy hol is járunk éppen, Mestre közelében feltűntek a valószínűtlen formájú, csipkés hegyek. Vajon ezek vonulatát látni Sienából is a távolban?

A dombokon szőlő, szőlő mindenütt. A fülemben zene szólt, és ahogy a busz haladt, a derékmagasságban kétfelé hajtott tőkék a válluknál összekapaszkodva körtáncot jártak, valóságos kólót jártak a francia sanzonok verklijére. Veronában egy órát vártam a Cammuzzoni folyó partján a csatlakozásra, és láttam a Napot hatalmas tűzgömbként alászállni. Alig-kék volt felül az égbolt, halovány, mésszel kevert, kevés kékítőt oldottak benne a mammák talán, alatta amolyan púdersárga, majd aranyba és narancsba hajló, hogy aztán a horizonton egészen lilába hajoljon, és az átmenetek kiemeljék, mindig másnak láttassák a Nap sietve hanyatló, fényes körét.

Megérkezni valahogy mégsem vágyom eléggé. Talán mert olyan jó most utazni. Éjfélkor majd átlépem a kaput, és talán leteszem a csomagokat, a kilátónál a falnak támaszkodom, rágyújtok egy cigarettára, és talán az Unicumból is kortyolok egyet. Azt hiszem, boldog leszek abban a pillanatban. Az égre emelem az üveget is majd, és Apára gondolok, aki 5 nappal ezelőtt lett volna 71, és aki sosem lett annyi idős, mint amennyi én lettem abban a pillanatban. Régóta készülök erre a pillanatra, mégis fájni fog, iszom egy utolsó kortyot még tehát, mielőtt a lovak patái helyett a bőrönd kerekeinek hangja veri majd fel a várost, ahogy húzom a végeláthatatlanul hosszú macskaköves utcákon, és az őzek már rég alszanak majd, mikor kinyitom a zsalugátert az új lakás ajtaján, és bizonytalanul keresem majd a villanykapcsolót.