Látszik a lelkiállapotomon, hogy a héten nem volt órám Professor M-mel. Az órákon valahogy eleve jól vagyok (már ami elsősorban az angol nyelvűeket illeti, mert az olaszon csak kapaszkodom, de folyton ledob a ló). Szeretek figyelni, szeretek rácsodálkozni mindarra, amit hallok, és nem szeretem, hogy a hollandok hangosan eszik közben az almát. És a fémkulacsot minden kortynál kinyitják majd visszazárják, és cseppet sem figyelve, hangosan csapják vissza az asztalra. De ez még a dohogás, valahogy idekúszott az előző bejegyzésből. Hess innen.

Az tehát nagyban hozzájárul a jó mentális érzetemhez, ha Professor M itt van a közelben. (Közérzet, milyen szó ez, abszolút magánérzetem van, egyáltalán nem köz. Mindegy.)

(Fejetlenség könyvvel)

Sok évvel ezelőtt egyszer Brüsszelben jártam. Pontosabban jártunk. A fiúval, akivel nem is tudom, milyen státuszban voltunk akkor éppen. Az bizonyos, hogy együtt jártunk, de hogy együtt életünk-e már akkor, vagy az csak később következett, már nem emlékszem. Legyen a neve B. Elmentünk a természettudományi múzeumba, Dóri ajánlotta, hogy van ott egy remek kiállítás az öt érzékről. És valóban remek volt, interaktív, szagoltunk jó és rossz illatokat, optikai csalódásokra csodálkoztunk rá, hallás alapján kapkodtunk el virtuális rovarokat, akárcsak a denevérek. Az ízlelésre nem emlékszem.

Arra azonban annál inkább, hogy volt ott valami biorezonanciát mérő szerkezet. Meg kellett fogni a két kezünkkel egy-egy érzékelőt, és a monitor szépen kirajzolta, kinek-kinek milyen képet mutatnak a rezgései. Hosszú volt a sor, sokakét végignéztem. Különböző, más-más amplitudót és gyakoriságot mutató rezgések, de mindben szép ritmus mutatkozott. Olyannyira, hogy bár a természettudományi múzeumban voltunk, mégis felmerült bennem, hogy egy program szépen egymás után a képernyőre küldi a különböző szekvenciákat, random. 

(Ki tudja, hova vezet)

B a tenyerébe vette az érzékelőket, szépséges, egyenletes ritmus rajzolódott a képernyőre az érintése nyomán. Én következtem utána. Nem tudom leírni azt a kuszaságot, ami láthatóvá vált a kijelzőn. Visszaemlékezve annyira kusza volt ott minden, olyannyira hiányzott bármiféle ritmus és ismétlődés, olyannyira eltérő volt mindattól, amit addig láttam, hogy megkértem B-t, nézzük az övét meg újra. Gyönyörű volt, szabályos. Aztán az enyém ugyanolyan kusza volt, ha a kuszaság lehet ugyanolyan, megint. Elképedtem, mi zajlik vajon bennem, hogy ezek a rezgéseim? Miféle háborúság vagy háborodottság lehet ezek mögött a gubancos, hektikus vonalak mögött? B látta rajta a zaklatottságot, és bátorítólag megsimította a karom. 

- Még egyszer, hallod? Még egyszer! - Mondtam.
- Mit még egyszer?
- Még egyszer érints meg, érintsd meg az alkarom újra!
És B újra megérintette. Aztán elvette a kezét, majd újra a karomhoz közelítette. A monitoron az érintése hatására szép, egyenletes vonalak kezdtek lüktetni. Amikor a keze nélkül maradtam, visszatért a káosz. És bárhányszor próbáltuk, ez így történt, újra és újra, következetesen. Miközben én egy pillanatra sem engedtem el a szerkezetet.

(At first I was afraid)

(I was petrified)

Azt hiszem, akkor ijedtem meg először igazán az életem során. Attól, hogy egyedül nem vagyok rendben. Attól, hogy nekem valaki más konkrét fizikai közelsége, sőt, fizikai kontaktus kell, hogy ne egy katasztrófa legyek belül. Attól, hogy bár magam értelmezhetetlen vagyok, átveszem a másik ritmusát. Olyan sok szempontból volt ez ijesztő, hogy évekig tartott, hogy csak néha gondoljak rá.

Hogy szelídítsem az élményt, úgy fordítottam le később, hogy a végtelen empátiám miatt veszem át a másik rezgéseit. A saját káoszom pedig talán nem is abnormális, hanem különleges. Mindenki tudja például, hogy lámpákat kapcsolok. Na nem ám kapcsolóval, úgy nem kunszt. Nem is szándékosan, ahhoz még ügyetlen vagyok. De gyakorta előfordul, hogy az utcai lámpák, amikor a közelükbe érek, kihunynak, aztán felkapcsolódnak újra, vagy fordítva éppen. És ez itt, Sienában éppúgy megvan, mint otthon Magyarországon. Lehet persze, hogy ez a közvilágítás sajátja, és a közvilágítás tényleg köz, nem lesz magánvilágítás attól, hogy én kapcsolgatom.

Mindenesetre roppantul féltem mindig a magánytól. És az egyedüllét egyet jelentett a magánnyal. Sokszor csak aludni jártam haza, épp csak a muszáj-időkre, hogy ne kelljen érezni a magányt. Az utóbbi években ez megváltozott, nem kis munka van benne, hogy így történt. Mi több, megerősödtem annyira, hogy mertem vállalni ezt a kalandot. Nem mondom, hogy zökkenők nélkül ment a vállalás, nem mondom, hogy nem ijedtem meg olykor tőle nagyon. Nagy jelentőséget tulajdonítottam ezeknek a lámpáknak, ennek a vibrálásnak mindig. Különlegességet éreztem benne, valamit, ami mássá tesz, mint mások. És ezt a másságot valami rendkívülinek tudtam be, valaminek, ami azt a kétségbeejtő vibrálást megszelídíti azáltal, hogy egy kis piedesztálra emel engem, amely piedesztálról szemlélhetem a világot és a többi embert, különleges vibrálásom enyhet adó tudatában. Csak az utóbbi években gondoltam úgy, hogy sormintába illő lüktetésre cserélném. És erősen rajta vagyok az ügyön.

És most itt találom magam, abban, hogy Némi összefüggést vélek felfedezni Professor M megnyugtató jelenlétének hiánya és a hangulatom közt, ugyanakkor keserves küzdelmet folytatok azért, hogy egyedül lehessek. Meglátjuk, hogyan alakul. 

Az előző volt a harmincnegyedik bejegyzés. Az emberélet útjának felén éppen túl, hogy idedantézzak egyet. Majdnem két hónapja vagyok itt, a 33 szinte pontosan a tervezett tartózkodásom harmadára esik. Volt benne egy kevéske pokol, de sokkalta több volt a gyönyörűség. Lássuk, mi jön most. Lássuk, cezúra lesz-e, lássuk, megszül-e engem is Siena, ahogy Tolomei Piát. Maremmát pedig megpróbálom elkerülni.