Harminc, semmi dicséret. Ez lett a verdikt az európai integráció története vizsgám végeztével. Professor P, aki minden órát szigorúan ingben tartott, élénkzöld galléros pólóban jelent meg reggel. Én nem tudok elbúcsúzni a fehér blúztól, vagy legalább az ünnepélyesnek mondható ruháról, ha vizsgáról van szó. Tőle ugyanakkor kedves volt ez a gesztus, az arca, a szeme is jobban mosolygott ilyen lezserül, mint máskor. Mi kiöltözünk a számadás ünnepére, felöltözünk a tanárainkhoz. Ő most leöltözött hozzánk, mintha az ünnep nem a számonkérés volna, hanem a tanítás maga. Akkor az övé a színpad, akkor átadja nekünk, amit tud, most csak beszélgetünk. Bátorító volt ez a lazaság, igazán.
Engem, azt hiszem, leginkább a taktika segített a vizsgán. Van-e kedvenc témánk a félév anyagából, ami valamiért érdekesebb a többinél - ez volt az első kérdése mindenkihez. Amíg gondolkodom, megnézi, hogy állnak az írásban vizsgázók az első sorokban, mondta, mert a csoport nagyjából fele ezt a lehetőséget választotta. Talán a közös agrárpolitika - válaszoltam, amikor visszaült hozzám. Milyen specifikus kérdés - mondta ő. Gondolja, hogy specifikus? - kérdeztem, abban a modorban, hogyan ő kérdezett az előadásokon. Nahát, csak nem szakértő az európai integrációból? - vágott vissza azzal az enyhe gúnnyal, ami egész félévben jellemezte. Félreért - folytattam. Minden, amit elmondok, azon alapul, amit a félév során tőle hallottam. Ezek alapján nem gondolnám, hogy specifikus kérdést választottam. Sőt, azt gondolom, hogy majdnem minden érinthető ezen keresztül, ami fontos. A britek meghiúsult csatlakozási kísérletein, majd a költségvetési hozzájárulásuk örökös problémája, a francia dominancia és érdekérvényesítés, a német hajlandóság e téren engedményeket tenni és mindaz, aminek érdekében ezen engedményeket megtették, a francia-német tengely, a vétó és a többségi döntés évtizedes egymásnak feszülése, az üres székek politikája és a Luxemburgban megszületett kompromisszumos megoldás, a görög csatlakozás és a mediterrán bővítés...
Így aztán úgy tudtam átfogó tudásról számot adni, hogy a gyengeségeim jótékony homályban maradtak. Ha sorrendben, vagy értelmes rendszerben hivatkoztam ezeket, csak egy-két nevet és évszámot beleszőve, nem volt érdekes, hogy tudom-e a többi évszámot és nevet. "Nos" - mondta Professor P -, "helyesbítek: a kollégáinak specifikus kérdés. Magának átfogó tudása van." Kérdezett még hármat, majd megköszönte. "Thirty out of thirty", mondta, "itt írja alá". Aláírtam. Délutánra ott volt a teljesített vizsgák közt a tantárgy, a Professor M-től kapott kis kokárdás kerek szám mellett ez a másik ugyanolyan, csak kokárda nélkül. Meztelen harmincas.
A vizsga előtti napon levágtam a hajam. Régóta el kellett volna mennem fodrászhoz, tulajdonképpen még januárban, az ideérkezésem előtt szerettem volna, de nem jött össze, azóta halogatom. A legtöbb fodrászat zárva van itt hétfőnként, és előjegyzés szükséges. Otthon ez nem okozna gondot, de itt nehezemre esik. Meg aztán, azt se tudnám, hova forduljak. Signora B ajánlott egyet még a tanfolyam alatt, de elégedetlenek voltak, akik megfordultak ott. Már túlontúl hosszú volt, feltűzni is egyre nehezebben ment, tört nagyon a vége, és bár szinte soha nem hordom a hajam kibontva, úgy elnehezült a saját súlyától az egész. Nincs valami sok hajam. Tulajdonképpen kevés van. Az is vékonyszálú, és törik. A színe kapcsán nincs közmegegyezés, van, aki szerint szőke, van,a ki szerint barna. Anya szerint egérszürke, akárcsak az övé. Huszonéves voltam, amikor egy pécsi kocsmában töltött este panaszkodtam, hogy kevés, színtelen, egyenes, én pedig határozott színűt, sokat, vastagot és lehetőleg göndört szeretnék. Megőrülnél tőle, mondta ekkor Titusz. Neked minden nap más az arcod. A hajad is körülötte. Ha nem lehetnél egyik nap egyenes, másik nap hullámos, vagy egy sima színezővel bármikor szőke, vörös vagy barna, megbolondulnál, hogy nem lehetsz olyan, amilyen épp a hangulatod. Akkor ezek a mondatok segítettek belátni, hogy talán jobb nekem így. Segítettek jobban elfogadni magam.
Mennyit vágjak belőle vajon? Mellcsúcsig ér. Mintha ez olyan egzakt meghatározás lenne. Mindig is túlontúl hosszú volt a trikók pántja, fel kellett varrnom belőlük vagy két centit, hogy a helyére kerüljön a kivágás, vagy a mellvarrás, ha volt. A nyakamban hordom a melleimet, szoktam mondani. Miközben a pántokat még mindig fel kell varrnom, valami már nem egészen ugyanaz. Itt, Sienában, az erasmusos fiatalodás közben utolérnek a test változásai.
(Ziaoping Luo: Middle aged woman. Forrás: http://www.hieronymusobjects.com)
Hazudok, mert így jobban hangzik. Valójában akkorra tehető ez is, amikor a hajvágás gondolata szükségből foglalkoztatni kezdett. Talán tavaly nyárra. Észrevettem, hogy a testem változni kezd. Hogy reggelente már nem simul ki olyan könnyen az éjszaka összegyűrődött bőr a dekoltázsomon, hogy már nem olyan egyértelmű, hogy mindenképp kiesne a ceruza a mellem alól. Erről a ceruzatesztről A mesélt nekem, a melleimet nézte, ezek aztán átmennének a ceruzateszten, mondta. Én nem tudtam, mi az. Utána kipróbáltam, persze. Igaza volt. Akkor ez a mondat segített jobban szeretni a melleimet. Mostanáig. Mert a test változik, és vele változik ennek a mondatnak a jelentése is.
Ilyen dögös szeretnék lenni harmincnyolc évesen, mint te - mondta a török lány nemrégiben. Nincs okom panaszra. És mégis, olykor állok a tükör előtt, és vizslatom a változásokat. Az eddigiek mind az érés jelei voltak, a húszéves vékonyka, szinte formátlanból nőiesedni kezdtem, persze szélesedik a csípő az évekkel, de ez megintcsak formásodás, érett bőr, mondják a reklámok arra, ami az enyém, és ez remek fordulat. Mindannyian tudjuk, mi következik az érett után. Nézem magam a tükörben, meztelen harmincas. Semmi dicséret. Próbálom annak a szemével látni magam, aki gyönyörűnek lát. Olykor, pillanatkora sikerül.
(Carol Douglas: Portrait of a mature woman. Forrás: https://watchmepaint.blogspot.com/search?q=portrait+of+a+mature+woman)
Néha hiányzik a totális tanú. Aki látott mindenhogyan. Kívülről-belülről. A legjobb formámban is. Aki bizonyára küzdelmek árán, de elfogadja és szereti a változásaimat, kívül és belül, és azt is, ami közel azonos marad belőlem. Aki eztán jön, ha jön valaki, már nem fogja ismerni a ránctalan dekoltázst, a csíkok nélküli combot, a karcsú bokát is egyre több apró, kék ér üti át. Meg kell tanulni méltósággal öregedni, ez a következő feladat. A lejtőn görcsös erőfeszítés magassarkúban ereszkedni.
Büszke lehetek rá, milyen remek kis frizurát vágtam. Aztán, ahogy az az amatőrökkel lenni szokott, egy jó két óra elteltével nekiálltam kiigazítani. Addig-addig, hogy most alig vállig ér. Törni nem törik, de feltűzni már nem olyan kényelmes. Vagyis kényelmesnek éppen kényelmes, de nem szép. Nem elég szép. És ha nem elég szép, az egyelőre nem kényelmes. Mindenki azt mondja, hogy minden képen ragyogok, mióta Sienában vagyok. Abban biztos vagyok, hogy ragyogást ad az ittlét, de az is tény, hogy az előnyös képeket osztom meg itt. Egyelőre nincs bátorságom a többiből albumot csinálni.
Az első fázis
A végső, a túl rövid
A vizsga estéjén megírtam Professor P-nek is a magam levelét, melyben megköszöntem a félévet. Mert nagyszerű félévet töltöttem vele, és mert hiszem, hogy a visszajelzés fontos. Talán azért van így, mert nekem túlontúl fontos a megerősítés. Ez mindösszesen a negyedik ilyen levelem volt valaha. A másik háromból Professor M-é az egyik, kettőt pedig még az ideérkezésem előtt küldtem el. Olyanoknak, akiket mérhetetlenül tisztelek. Akik valóban tanítanak, ráadásul gondolkodni. Akik hozzáférést engednek másfajta logikákhoz, és akik aztán rád bízzák a továbbgondolást.
Professor P másnap válaszolt. "Öröm volt megismerni önt" - írta. "És ahogy az a diákokkal olykor előfordul, maga többet adott nekem, mint amit én adtam önnek. Jó úgy hinni, hogy gyümölcsöző volt a Sienai Egyetemen töltött ideje, és hogy jó emlékeket őriz majd róla."
Állok a tükör előtt, amelyet ez a levél tart. Harmincas, virággal a hajában, ahogy a legtöbb délutáni órán az történt, és a mell fölött a blúzon ott van az a kitüntetés. Végül mégiscsak.
