Hallani a közeli monostor harangjait, alighanem eső lesz. A napjaim most már jobbára itthon telnek, dolgozom, tanulok, rendet tartok, főzök. A történelemórák tartanak még, de Professor M óráinak vége. A tavasz egy-egy napra megérkezni látszik, de aztán hallani kongani a harangokat a monostor felől. És ismét szürkeség lesz, eső, és hideg.

Egyik nap óra után nem volt kedvem egyenesen hazajönni, a hosszabb utat választottam, amelyen sohasem jártam még gyalogosan. Idő közben megszoktam az autóutak mentén csavargást, leereszkedtem hát a Strada Massetanán abban a reményben, hogy megtalálom, hol lehet bejutni a szemközti dombokra, sétálni egyet az őzek között. Egyszer láttam két embert ott, különben ezek a dombok közti völgyek, úgy tűnik, nem bejárhatók. Csalódnom is kellett: végig kerítések és bejárást megtiltó táblák szegélyezik az utat. És akácok. Virágfürtöktől roskadozó akácok. Úgy esett, hogy volt a hátizsákomban egy bevásárlótáska. A bodza még - vagy már - csak elvétve kínál nagy tányérokat az ágak végein, a füge is apró még, a szederindák sem hoznak még virágot sem, nemhogy gyümölcsöket. De ha majd beköszönt a nyár, akkor roskadásig lesznek a hazavezető utak mentén a fák és a bokrok, csak a kezem kell majd kinyújtani a friss fügéért, szederért. 

Egyszer jártam egy dél-alföldi városban, nyáron, július volt, az utak mentén mindenütt gyümölcsfák öregedtek, növekedtek, és rajtuk a ringló, leginkább a ringlóra emlékszem, a többi gyümölcs a feledés homályába veszett, faeper, talán faeper volt, nehéz visszaidézni. Sétáltunk az utcán, kéz a kézben, valakivel, aki akkor a világot jelentette, és csak felnyújtottuk a kezünket, és szakítottunk a gyümölcsökből, édesek voltak, mint a méz, és mint az együtt töltött pillanatok. Az árokparton reggeliztünk, zacskóból ittuk a zacskós tejet, és zacskóból ettük a friss péksüteményt. Az a város akkor és ott maga volt a Paradicsom. 

Csakhogy nem mi voltunk az első emberpár, egy Éva után érkező Lilith voltam abban az édenkertben, és ahogy az az édenkertekben lenni szokott, szakítottunk a fák gyümölcseiből, aztán, ahogy az a Lilithekkel lenni szokott, csak szakítottunk, immár gyümölcsök nélkül, és ebben a szakításban, ahogy az a Lilithekkel megint csak lenni szokott, leköptek és csábító démonnak neveztek el. Ez a nyári édenkert más lesz, ha egyáltalán eljön a nyár. 

Úgy esett tehát, hogy volt a hátizsákomban egy bevásárlótáska. Teleszedtem akácvirággal, és szörpöt főztem belőlük. Eltettem emlékbe ezt az esős sienai tavaszt, és vele azt a néhány napsugarat, amely mézédessé tette a virágokat az ághegyeken.

Professor M utolsó órájára tortát sütöttem, szerettem volna méltóképp elbúcsúztatni ezt a kurzust, elmondani, hogy mennyi gondolat van a sütemény mögött, elmondani, hogy milyen szomorú vagyok, hogy véget értek ezek a közös idők, és hogy milyen végtelenül hálás, hogy részese lehettem. Ám ahogy az a szépen kigondolt, jelentőségteljes, némileg patetikus elgondolásokkal lenni szokott, ez sem így történt. Nem mondtam el végül semmit, a sütemény csak egy sütemény maradt, a hálám pedig megmaradt magamnak. Akkor még nem tudtam, mennyire.

Már javában érlelődött az akácszörp, dolgoztak a virágok és dolgozott rajtuk a citrom és cukor, de befőttesüvegeim még nem voltak. A nap sütött, a holland lányok kiültek egy kávézó teraszára, ott akadtam rájuk, rámköszöntek, hova megyek, kérdezték, megpróbálok befőttesüveget szerezni, mondtam, ők pedig tanácsot adtak, hol próbálhatnám meg. Aztán a közös kurzusainkra terelődött a szó. Az itteni rendszerben olykor különbséget tesznek az órákra bejáró és nem bejáró hallgatók között, más teljesítési feltételeket szabva megajánlott jegyért, például. Ez az otthoni rendszerben sem példanélküli, az iszlámról szóló kurzusom most így járt el Professor M is, lehetőséget biztosítva arra, hogy az óráit rendszeresen látogató hallgatók, akiknek óráról órára olvasniuk, készülniük kell, egy egyéni dolgozat benyújtásával abszolválhassák a kurzust, amely, ha a professzor elfogadja azt, a 30-ból 24 pontot garantál a hallgatónak. Az órákat nem látogató hallgatóknak olvasmányokból kell készülniük a vizsgára, és a kiadott olvasmányok egyik csoportban sem haladják majd meg a 120 oldalt - ígérte Professor M. 

"De hát akik simán csak vizsgáznak, azoknak csak 90 oldalt kell elolvasnia, nekünk meg legalább 120-at kellett, de inkább többet" - panaszkodott a holland lány. "És még dolgozatot is kell írnunk. Igazán nem tudom, hogyan lesz ebből a vizsga, mert a prof azt mondta, a vizsgára feladott olvasmányokból kérdez majd, nem is abból, ami az órán elhangzott. Nem is értem. Egyáltalán nem érte meg bejárni az órákra. A törit, azt értem, ott legalább haladunk egy vonalon, de itt, itt egyáltalán nem értem, mit csináltunk egy féléven át" - tette hozzá. 

Megpróbáltam elmagyarázni, hogy míg a történelmet lehetséges lineáris módon közelíteni, addig egy problémakör körüljárása már csak a körüljárás szóból is következően nem lineáris. Hogy leegyszerűsítve mondjuk képzeljen el egy gömböt, de inkább egy szabálytalan alakú térbeli tárgyat, amelynek a felületére reflektorokkal világítunk. Ahhoz, hogy a tárgy megközelítőleg teljes felületét meg tudjuk világítani, több különböző helyen elhelyezett reflektorra van szükségünk - tekintsük ezeket nézőpontoknak, vagy tekintsük ezeket egy probléma különböző szempontú megközelítéseinek. Ez történt az elmúlt félév során; Professor M minden órán más reflektort kapcsolt be, hogy minél többfelől érzékelhessük vizsgálódásunk tárgyát. Ha átfogó tudás nem is szerezhető ilyen kevés idő alatt, képesek leszünk a téma komplexitását meglátni, érzékennyé válunk a különböző aspektusokra és azok konfliktusára is. Különösen igaz ez, amikor egy olyan téma tárgyalására vállalkozik valami, amely formálódóban van. Ellentétben azzal az időszakkal, amelyet a történelem tudománya történelemként tárgyalni mer, erre a kérdéskörre nincs még rálátásunk, nem tudjuk a térbeli tárgy felületét kiteríteni, mert az, mint egy massza, még alakul, még mozgásban van. Abba, hogy nézőpont, amelyből később majd közelíteni leszünk képesek, szintén változni fog az idők során, már bele se mertem menni.

"Jó, biztos abból indul ki, hogy valakit érdekel ez a téma. De mi csak idejöttünk Erasmusszal, ez volt kábé az egyetlen óra angolul, mi csak minél könnyebben túl akarunk lenni rajta. Tökre nem érte meg bejárni" - mondta ki az ítéletet a másik holland lány. És én végtelenül szomorú voltam. 

Itt ez a professzor előttünk, akinek elképesztő tudás lakik a fejében, ami pedig nincs a fejében, ez ott van a kapcsolataiban. Aki folyamatosan fejlődik, tanul maga is, aki szakértő maga is, ám aki nem szégyell másokat bevonni, akiknek egy-egy részterületen nagyobb a tudásuk, idehozza őket nekünk is, hogy olyanoktól tanulhassunk, akik a legjobb ismerői az adott kérdéseknek. Én persze nem vagyok "normális" erasmusosnak mondható, és azzal a céllal jöttem ide, hogy jog és vallás tárgyú tudásomat gyarapítsam. Ha a szemeszter előtt választhattam volna ilyen tárgyú kurzusok sokaságából, bizonyosan nem a jog és iszlámot választottam volna. Most azonban, túl e szemeszter aktív szakaszán azt gondolom, kevés jobb dolog történhetett volna velem, mint hogy éppen ezeket az órákat hallgathattam, és éppen tőle (és a vendégeitől).

Professor M látni tanít, gondolkodni és vizsgálódni tanít, arra, hogy tégy fel kérdéseket, járj utánuk, és a valódi megértés igényével, saját prekoncepcióid vagy kulturális beágyazottságod felismerve közelíts a vizsgálódás tárgyához. Lehet, persze, hogy ehhez öregnek kell lenni. Lehet, hogy kell egy bizonyos élettapasztalat és annak során megszerzett intelligencia, hogy megértsük ezt a nagyívű koncepciót. Igyekezem én is megértéssel közeledni a fiatal holland lányokhoz, noha nem óhajtok ennél jobban elmerülni a vizsgálatukban.

Professor M megközelítése a lényéből adódik. Nem pusztán a katedra embere ő, nem csak elméleteket és tárgyi tudást közvetít. Kormányokkal és egyházakkal mindenfelé a világon tárgyal azért, hogy ez a világ ne romoljon tovább, megmaradjon az egyensúly vagy legfőképp javuljon a helyzet. Az EBESZ-ben csakúgy, mint a G20-ak Interfaith Forumán. Ehhez a végtelen tudásra és érzékenységre, ugyanakkor az okos jogászi gondolkodásmódra, a politikai és diplomáciai helyzet átlátására egyaránt szüksége van - és ez az, mit megpróbált átadni nekünk. 

Amikor Japánba indul júniusban, lesz nála egy üvegcse a lepárolt sienai tavaszból. Nem is lepárolt, szirupba öntött, ahogy ez a laudáció is olyanná lett, akaratlanul. És talán lesz alkalmam még egy kis sziruppal leönteni az átadott szörpöt, hogy tudniillik ezek a virágok ott és akkor nőttek, ahol és ahogy az én érdeklődésem is. Azért ezt még átgondolom addig. 

Egy biztos: ennek a szerelemnek ezzel az időszakkal (benne a várossal és minden mással) nem leszek a Lilithje, nem leszek az Évája sem. A gyümölcsöt hozó fája leszek. Hogy mi lesz a gyümölcsökkel, meglátjuk. Kicsit félek, hogy otthon pálinkát főznek majd belőlük.