Kótyagos fejjel indult a vasárnap, a nap, amely a régi életemben gyakorta a sütés napja volt. A velem egykorúak zöme, egy időben úgy éreztem, rajtam kívül mindenki más a családdal van ilyenkor; a vasárnap volt az én karácsonyom, na nem azért, mert megszületett a Megváltó minden vasárnap, hanem mert ilyenkor éreztem magam a leginkább egyedül a világon. Segélyvonal helyett aztán ráakadtam a magam terápiájára, vasárnaponként sütni kezdtem, bevinni hétfőn a kollégáknak, nekem kellemesen telik a szomorúnapom, nekik is az övék. Csak míg nekem a hétfő volt az öröm, hogy végre hasznos vagyok, és örömmel nézhetem, hogy mások esznek abból, amit csináltam, család híján a kollégák, vasárnap helyett így hétfőn, másoknak általában a hétfő a szomorúnap, kezdődik a hét, vége a szabadnapoknak.

Szóval sütésnap van amúgy is, és hétfőn lesz az utolsó Law&Islam óránk, elhatároztam, hogy sütök valamit, búcsúzóul. Keresgéltem mindenféle receptek között, a csokoládésat már elsütöttem korábban, a gyümölcsös-vaníliásat úgyszintén. Kacérkodtam az ötlettel, hogy kipróbálom magam az olasz citromtorta készítésében, mintegy megmérettetve a helyi erőkkel, de aztán ráakadtam az arab kávétortára. Próbáltam utánanézni, hogy van-e a kávén kívül bármi arab a receptben, de vizsgálódásaim arra vezettek, hogy egy régi Váncza-recept lehet a süteményötlet alapja. És, mint ilyen, magyar, akárcsak én. A recept egy változata azt javasolta, hogy a krémben a vajat helyettesítsük mascarponéval, hogy a sütemény könnyebb legyen. Megvan tehát az olasz vonal is. És még sötétzöld műanyagtányérokat is sikerült vennem, a zöld pedig az iszlám színe. De ne szaladjunk ennyire előre.

A terv készen állt. A legutóbbi vasárnapon, mikor a közeli (negyedórányi járásra található) boltba készültem, két órát ültem az eső elől egy ponyva alá bújva egy vasárnaponta zárva tartó kis étterem elhagyott teraszán, mert a főút melletti bevásárlózónában is szieszta van, kérem. Immár számolva a sziesztával, leküzdve a várossal szerelmeskedős éjszaka utáni másnaposságot, délben felcihelődtem, hogy bevásárolok. Mivel ez a bizonyos számolás csak félig sikerült, és az üzlet egy fél órával korábban hirdetett pihenőt a szokásosnál, rohanva is mindössze tizennégy percem maradt, hogy becserkésszem és kifizessem a szükséges hozzávalókat. De porcukor és vaníliarúd nem volt sehol. Ahogyan sütőpor sem. Amit tudtam, megvettem, és a túrahátizsákommal a hátamon visszakaptattam a dombon, haza. 

Nem járván sikerrel, és azt gondolván, hogy az út két oldalán lévő, azonos márkájú üzletek egyike más kínálattal rendelkezik, mint a másik, fél négykor, a délutáni nyitáskor ismét leereszkedtem a dombon. Azonban, mint az várható volt, semmivel sem jutottam előbbre, mint korábban. Az eladók egyikétől próbáltam megkérdezni, hogy porcukor van-e, feltehetőleg olyasmiket mondtam, hogy cukor porban, por formájú cukor, és hasonlók, mert nagyon hülyén nézett rám, és közölte, hogy rendes cukor van, és kész. A fátyolcukorral nem próbálkoztam, de hát ki tette volna a helyemben. A polcok között lázasan szaladgálva már az első helyen próbáltam megfejteni, mi is lehet a sütőpor, de csak por alakú élesztőt dobott a szótár, a süteményszakmai oldalak azonban szerény, ám nem elhanyagolható tapasztalataimmal egybehangzóan azt állították, hogy a piskótajellegű tésztákba bizony nem jó az élesztő, és a porélesztő is csak élesztő, kéremszépen.

Mivel helyettesíthető a sütőpor, kérdeztem barátomat, a keresőt, fel nem adva a dolgot, szódabikarbónával, mondta ő. Azaz mondták bizonyos oldalai. Mert másokon élénk vita folyt a kettő kémiai összetételéről és arról, hogyan reagálnak a melegre és a savas közegre, továbbá egyesek esküdtek rá, hogy bizonyos mennyiségű citrommal együtt használandó a szódabikarbóna, ha sütőport helyettesítünk vele, mert különben mindent elrontunk. A citrommal meg a kávétorta ízét rontjuk el, gondoltam én, és sóhajtottam, bárcsak citromtortát sütöttem volna mégis. De a terv terv volt, olyan szépen kidolgozott és mondanivalóval teli, hogy nem cserélhettem csak úgy le egy citromtortára.

A nagy szupermarket, amely a város pontosan átellenes végében, otthontól ötven, innen legalább hatvanöt perc járásra van, még nyitva volt. És csak fél óra már, míg jön az óránként egyszer közlekedő busz, amely odavisz. Micsoda szerencse. Megküzdöttem a közlekedési vállalat mobilapplikációjával, és szert tettem egy jegyre, majd behúzódtam a megállóba a plexitető alá, mert a változatosság kedvéért eleredt az eső. Minden simán ment, amíg a Piazza Gramscin fel nem szállt egy francia nyugdíjascsoport. A sofőr, akinek le kellett szállnia, hogy átadja kollégájának a volánt, tökéletes franciasággal szólt hozzájuk, Attention, s'il vous plaît, nahát, gondoltam, aztán el is igazította őket a sofőr valamely ügyben, amelyben segítséget kértek, ékes franciasággal ismét.

Felpréselődtek a buszra mindannyian, az új sofőr mellett egy bennfentes arc, gombostűt sem lehet leejteni. A bennfentes arc a következő megállónál leszáll, majd a másik (középső és egyben hátsó) ajtón újra fel. Jegyellenőr indul a busz elejétől, elfogadja az elektronikusan megváltott jegyem, igazolnom kell a személyazonosságom is mindazonáltal, mert a buszra váltott másfél eurós jegy megváltásakor szükséges megadni az utas nevét, és az ellenőr hivatalos irat bemutatását is elvárja hozzá.

Szívem mélyén az adatvédelmi ösztönlény táncra perdül az olasz jogszabályi környezettel, ám nem sokáig tart a tangó, amelyben a két partner folyton váltogatja a szerepeket, először az egyik löki el megvető mozdulattal, de szenvedélytől fűtve a másikat, aztán a másik hajlítja, szikrázó tekintetét a másikéba fúrva annak derekát olyan mélyre, amennyire csak súlyosabb sérülés nélkül lehetséges, lábaik nem sokáig kerülgetik nagy íveket rajzolva a parketten egymáséit, mert a középsőhátsó ajtón visszaszállt bennfentes pörölni kezd a gimnazistákat megszégyenítően csintalan és hangos francia nyugdíjasokkal. Hogy pontosan mi miatt, azt nem sikerül megértenem. Talán a busz hátuljában az egyiknek nem volt jegye, vagy egyéb főbenjáró bűne volt, netán a csoport összezárt köré nochdazu, mindenesetre emberünk jó hangosan, ékes olaszsággal (na jó, k helyett h-zva, cs helyett s-ezve, t helyett valami v és sz közötti furcsaságot ejtve, magyarán a helyben szokásos akcentussal) tanítja rendre és tisztességre az eltévelyedett urakat és hölgyeket, olyasmiket hangoztatva, hogy ez itt a mi országunk, a mi szabályaink, a mi törvényeink, ha ide jöttök, tiszteletben kell tar... satöbbi.

Érted, amit mondok? Érted? Mi? Nem beszélek franciául, jó? Olaszul és angolul beszélek, de sajnálom, franciául nem, idejössz, értsed, angolul mondom vagy olaszul. Törvényeink, országunk, szabályaink, betartod, tisztelet - világos?

Porcukor, vanília, sütőpor - gondoltam, hogy elhessegessem a mérleg képét, amely a fejemben a tangózó jogi normák helyére kúszott, és amelynek két serpenyőjében ülve a franciául is folyékonyan beszélő sofőr és a középhátsós bennfentes libikókázott. 

A szupermarketben aztán meglett a zucchero al velo, vagyis a porfátyol és a vaníliarúd is, és megtaláltam azt az élesztő feliratú port is, amelynek hátoldalán angol és német felirat is leledzett, baking powder, mondta az egyik, Backpulver, ezt meg a másik, most már minden jó lesz, gondoltam, és az arab kávétorta elkészültének biztos tudatában egy zacskó kisujjkörömnyi amarettós habcsókocskát is a kosaramba tettem, jól mutatnak majd a csokimázon. Már csak az ötven perc hazaséta volt hátra. Vennem kellett egy mennyei fagyit biztatásul.

A kertben összefutottam a háziasszonyommal, használhatja-e a mosógépet, kérdezte tőlem, vagy szükségem van a sütőre esetleg, folytatta a kérdést, mint aki sejt valamit. Most épp szükségem van, igen, üzenek, ha végeztem, csak egy piskóta, nem tart majd sokáig. 3 kilowatton osztozunk ketten. Ne használd egyszerre a bojlert és a sütőt, figyelmeztetett, amikor ideköltöztem, mert mindketten áram nélkül maradunk. Nekiláttam hát a piskótának, hála a jó kövér vaníliarúdnak és a remek kávénak, isteni illatok töltötték meg a helyiséget, míg, hála a remek sütőpornak, gyönyörű magasra emelkedett a piskóta a villanysütő ajtaja mögött. Kész vagyok, üzentem a házasszonyomnak, Grazie, üzente vissza, majd nekiláttam a főzött krémnek.

Amíg aztán ezek ketten, a piskóta és a krém odakinn hűltek a rácson, nekiláttam a pogácsának. Mert a bennem élő cukrász nemzetközi tényezőket felvonultató tervének potenciális sikere láttán a bennem élő pék nemzetiszín szalaggal átkötött szíve egyszeriben megkeményedett, és azt üzente, hogy hátegykismagyarpogácsa ugyammáelférmég azokban az internacionális bendőkben, naugye. És mivel ez a bizonyos pék nem elégedett volna meg egy neadjisten túl száraz félsikerrel, mégiscsak a magyar pogácsa renoméja forgott kockán, megnyitotta a bombabiztosnak mondott receptet, és nekiállt összeállítani. A racionális énem csak a fele mennyiséget engedélyezte elkészíteni, így is két tepsi lesz, érvelt, így került a tésztába 187,5 g vaj és 1, 75 teáskanál só.

Lágy tésztát kapunk, de ne tegyünk bele több lisztet, mert az elrontja, jó negyed órát kell kézzel dagasztanunk, hogy összeálljon - mondta a bombabiztos, ám felettébb macerás recept. Először a konyhapultnál dagasztottam. Aztán az asztalnál állva. Majd leültem a székre, és az ölembe vettem a dagasztótálat. Fél óra elteltével, amikor a kőpadlóra vásárolt kis szőnyegen térdelve küzdöttem a lágy tésztával, amely kezdett lassan, nagyon lassan hajlandónak mutatkozni arra, hogy a dagasztótál fala helyett önmagához tapadjon, gondolatban a bennem élő pék szívéről a nyakára helyeztem át a nemzetiszín szalagot, és biztos, ami biztos, egy kicsit szorosabbra kötöttem a kelleténél. Nem telt el egészen negyvenöt perc a művelet bűvöletében, amikor lefedhettem konyharuhával a még mindig lágy, de immáron gombócot formázó tésztát, és kimehettem rágyújtani, egyúttal eső elől bemenekíteni a piskótát és a krémet.

A pogácsát eztán nyújtani kellett, sajtot szórni rá egyenletesen, aztán háromba, majd még háromba hajtani, és húsz percet pihentetni. Mindezt háromszor. Csüggedésre semmi ok, gondolta a bennem élő bárgyú mosolyú örökoptimista, fél éjfélkor lehet már szaggatni. És összeállította a tortát közben, elkészítette rá a csokimázat, félig megdermesztette, és helyes kis körben összepöttyözte a kisujjkörömnyi amarettós habcsókocskákkal.

Fél éjfélkor, amikor ideje lett, kettévettem a levegős masszát és bekapcsoltam a sütőt, hogy amire a szaggatás és a kenegetés végére érek, elérje a kellő hőfokot. Legalább meleg lesz, gondoltam.

És akkor sötét.

Vaffanculo, a bojler! - gondoltam valójában egészen magyarul, amitől a pék büszkén kihúzta volna magát, ha nem szorult volna a nyakán a nemzetiszín hurok, és ha nem jutott volna egyúttal eszébe, hogy ez az áramszünet azt jelentheti, hogy a szaggatás is elmarad, a sütés pedig végképp. Nem akartam már üzenni a háziasszonynak, gondolván, hogy ha nem alszik, úgyis érzékeli, hogy dolga kerekedett a lakásában található, ám a kettőnk lakásáért felelős, a 3 kilowatt túllépésére katonás rendben megadással felelő főkapcsoló körül. De nem érzékelte. Gyertyát gyújtottam, és a fényénél szemüvegre cseréltem a kontaktlencséket, majd megágyaztam a hirtelen jött falusi romantikában, és jobb híján aludni tértem. A telefont és vele magamat leszakítottam a világháló emlőiről, hogy a maradék töltés lehetővé tegye, hogy ébresszen reggel, és ne maradjak itt a tortával hiába, egy porcukorhalmon zokogó cukrásszal és az arcát dagadó tésztába temető pékkel.

Fordított sorrendben volt messze még a hajnal, kettő óra harminc, amikor felkapcsolódott a plafonon a neon. A racionális énem konstatálta, hogy visszajött az áram, és felkelt leoltani a lámpát. A pék meg felvette a köntöst, a munkapulthoz lépett, melyen akkorára dagadt a tészta, hogy szabályosan lefolyt a deszkáról, és úgy ítélte meg, hogy mint egy valamirevaló laktanyában, a duzzadás után következzék a sorakozó, kezébe vette a sodrófa gyanánt szolgáló kartoncsövet - amely egy tekercs fólia után maradt hátra, és amelyet a bennem mindennél valóságosabban élő nagymamám gondosan eltett, hogy jóleszazmégvalamire -, majd munkához látott. 3:30-ra kisült mind a két tepsi pogácsa.

Sütő ki, bojler be, telefon töltőre, az összes énem szigorúan ágyba, háromra alvás, reggel pedig korán kelés, hogy legyen időm megfürödni, eltenni az iszlámzöld tányérokat, a nagykést, a villákat és a szalvétákat, dobozba rakni az addigra kihűlt pogácsát. És ez után az éjszaka után feltehetőleg arcot is kell majd rajzolnom magamnak.