Esős volt a reggel, de most végre süt a nap, langyos szél fújdogál, a teraszon a madarak és az autók hangja keveredik a levelek zizegésével. Először ülök kint úgy, ahogy mindig is akartam. Melegít a napfény, de nem kínoz, az ég kékjét nem töri meg szinte semmi, néha egy-egy széltől kócos vattacsomó úszik át rajta. A zöldekben már nyár van; sok eső esett az elmúlt napokban, de a harsányság már a múlté, komolykodó mélyzöldek veszik át az uralmat, néhány megkésett fa ághegyein bomlik még rügyből egy-egy friss levél, de - bár az éjszakák még hidegek, és az esős napokon is vacogok a kis lakomban - vitathatatlanul a nyárra készül minden.

Friss epret reggelizem, gesztenyemézet csurgattam rá és joghurttal öntöttem nyakon, sűrűvel és kissé savanyúval, nem könnyű ilyet találni itt, a legtöbb joghurt túl laza és túlontúl savanyú nekem, de ez végre jó, méz is csak azért kell, hogy kihozza a legjobbat a még nem elég zamatos eperből. A gesztenyeméz ízében benne van a gesztenyevirágzás illata. Nem is tudtam, hogy ez a gyerekkori illat ilyen mélyen ivódott belém. Az első kanálban ott vannak a boldog iskolakezdések, a Széchényi-hegyen tett kirándulások Anyával, ebben a tavaszi tálban ott kokettál a nyárral az ősz. Gyönyörű ízek. 

Most boldog vagyok itt. Nem is tudom, hogy bánjam-e vagy szeressem a kert alatt, a Strada Massetanán siető autók hangját, kissé vidéki lettem itt, ragazza della campagna, kevesebbet élvezek a városból, mint annak előtte, járatlan utakon megyek az egyetemig, és azt érzem, kívül lakom. A házakat idelenn is csigák díszítik mindenfelé, úgy látszik, előbb vagy utóbb mindig a Csiga mellett lakom, legyen az egy kocsma Pesten, vagy egy contrada Sienában. Ezen az úton minden autó a város felé halad; az idáig vezető csiganyál és a forgalom zaja a köldökzsinór, melyekkel a városhoz kapcsolódom.

Gyönyörű reggelre ébredtem másodikán, ráadásul szorgosra is. Szélesre tártam a kislakás ajtaját, amennyire csak lehetett, és elkezdtem felszámolni a padlón sorakozó csomaghalmokat, szépen, szisztematikusan kipakoltam, keresve a helyét mindennek, így sorban megismerkedtem a tárolási lehetőségekkel is. Nincs sok belőlük, de van éppen annyi, hogy elnyelje azt a temérdek mindent, amivel ideköltöztem.

Pizsamában tevékenykedtem, pizsamában is vonultam ki a kávémmal a teraszra, abból a megfontolásból, hogy a pizsama úgyis mosásra vár, ahogy én is, és a pakolást inkább elvégzem még őbenne, aztán lezuhanyzom szépen, és ünnepi ruhát veszek. A nap ragyog, a szülinap szülinap, és Marta, az olasz kolléganőm énértem látogatott el Sienába. Csupa ünneplőt érdemlő körülmény.

A busz késett egy keveset. Éppen annyit, hogy pontban éjfélkor parkoljon le a sienai vasútállomás előtt, és másodikán tegyem a lábam Siena aszfaltjára. Reméltem, hogy a mozgólépcsők valóban működnek éjfélkor, illetve azután is, szerencsére így volt, egyedül utaztam felfelé, a szerkezetek nyikorogtak, a Legyetek jók, ha tudtok seprűkészítő boszorkányának kemencéje jutott eszembe, elátkozott lelkek hangjainak tűnnek, mondja Cirifischio a tűz hangaira, éppen olyan volt ez is, sírtak, jajveszékeltek, nyüszítettek a gépezetek. Nem éreztem rossz ómennek egyáltalán, elmosolyodtam rajta, milyen erősen él bennem gyerekkorom egyetlen olasz vonatkozása. Jó érzés volt közeledni a város magja felé, a kapura vágytam, belépni vágytam rajta, olyannyira, hogy csak utólag tudatosult bennem, hogy egy pillantást se vetettem a villa felé. 

Átlépve a Porta Camollián elcincáltam a bőröndöt a kilátó kis parkjához, a kőpadra helyeztem az Unicumot, és lefényképeztem. Középkorú férfi érkezett velem éppen egyszerre, kistermetű kutyát vezetve pórázon, és gyanakodva figyelte, mi a fenét művelek. Érdekes, korábban igyekeztem a saját kis rituáléimat, furcsa dolgaimat úgy intézni, hogy lehetőleg senki ne vegyen észre, szégyelltem mások előtt, ami fontos volt számomra valamiért, és amiről azt hittem, mások számára nincs rá észszerűnek tűnő magyarázat, legfeljebb az, hogy hibbant vagyok. Most ez a része cseppet sem érdekelt, azzal, hogy megérkeztem, megérkezett belém is az a felszabadultság, amelyet soha korábban nem éreztem, és amely az elmúlt hónapokban sajátommá lett. Nagyszerű érzés volt felfigyelni erre.

Végre elindultam. Nem vágytam Magyarországra hazamenni. Sok okból, mely sok ok közül nem is tudok mindent megmagyarázni, talán nem is értem pontosan, nem is egészen fogom fel mindegyiket. A leginkább kézenfekvő, hogy egyszerűen nem akaródzik otthagyni Sienát. Hogy az ottlét akkor teljes, ha megszakítatlan. Hogy kezdem érezni a végességét, hiszen lassan túl vagyok a felén. És nem akarom, hogy vége legyen.

Egyfelől nem nyomasztanak annyira az ország dolgai; a hazámé a térbeli, az ideiglenes hazámé a többi természetű távolság miatt. És ezt a távolságot, legalábbis otthontól, felszabadító tartani. A másik, hogy Sienában kisebb a súlya a mindennapoknak, és jobban ragyognak, bizonyára ettől is. Az emberek is jobban ragyognak, és én is jobban ragyogok rájuk. És ragyogni jó. Ragyogni szinte minden.

Az otthonlét mindezek miatt, mindezek miatt is vegyesre sikerült; örültem a családom, a barátaim látásának, de ahogy a várost a felhők, engem is megült valami szürkeség.

Nekem nem nagyon van típusom. Már ami a férfiakat illeti. Külsőleg, legalábbis. Régen gyakran előfordult, hogy azt mondtam, nincs ugyan kifejezett típus, amelyért odavagyok, de biztosan nem tudnék szerelmes lenni olyan fiúba, akinek vastag a térde, vagy akinek vörös a haja, vagy éppen nincs haja, aki alacsonyabb nálam, vagy ez és ez a neve, mert hát hogy lehet szerelemmel gondolni valakire, akit Zolinak vagy Tibinek hívnak. Fogalmam sem volt akkor még sem magamról, sem a szerelemről. Ám ahogy egy-egy ilyet megfogalmaztam, jött egy vastag térdű, egy kopasz, egy vörös, egy alacsonyabb, egy Zoli, egy Tibi. És én beleszerettem. Gyakran volt az első benyomás az, hogy jó fej, csak nagyon nem tetszik, hogy kacsajárású, furcsa formájú, nagyképű fickó, hogy hú, de furcsa fogai vannak, hogy olyan, mint egy szélesszájú béka. Aztán beleszerettem sorra mindegyikbe. Mert a lényeg mégiscsak az volt, hogy humoros legyen és intelligens, és ha ezekkel levett a lábamról, az illető lett a világ legszebbje. A legtöbbjük még most is az, a szerelem elmúlt, de megszépültek örökre.

(Kicsinek is ilyesmi lehettem, de ez tegnapelőtti kép)

Siena. Olyan idegenül hangzik. Vajon bele tudok-e szeretni majd ilyen idegen névvel? Mert ott van például Arezzo - tök jó név, egyértelműen férfi, ő a rizzó. Simán szerelem. Vagy a Monte...picsánók. Tök jó nevük van azoknak is. Firenze - olyan, mint egy nyíló virág. Puglia - egyszerre van benne lágyság és valami vadság, vadóc és különc. Padova - ez is jó, bár ha nagyon elemezni kezdem, olyan lesz, mintha szlávok viccelnének magyarul a parkbeli ülőbútorokkal. Na de Siena, nagyon nem tudom hová tenni. Eleve, egyszerre hangzik női és férfi névnek. Ha nő, akkor roppant gőgös talán, fent hordja az orrát. Ha férfi, akkor tüzes és kissé kegyetlen. De azt sem tudom, ember-e egyáltalán; inkább nem, mint igen. Kutya. Egy kígyó és egy hiéna van benne, mintha Kipling Kája mondaná ki a hiéna nevét. Csupa kellemetlen képzettársítás. És itt van a sok-sok szobor az ikreket szoptató nőstényfarkassal. La lupa - az igen, az nőstényfarkas. Na de Siena... valami befogadhatatlan volt számomra ez a név. És volt idő, amikor azt éreztem, én is befogadhatatlan vagyok a város számára.

Tarzanüvöltéseket hallatva haladnak el az ablak alatt a mentők. Érdekes, hogy nem fáj. A hallásuk. Talán mert előfordul, hogy másnaposan olyan vagyok, mint a normális emberek. Csendes leszek és jóval lassabb, mint általában. Továbbá ügyetlen, de ennek már semmi köze a normalitáshoz, már ha van olyan egyáltalán. Folyton elalszom, gyakorlatilag szinte bármi csinálása közben, és tényleg nem akarok egy szót se szólni. Bizonyos értelemben kegyelmi állapot - volt olyan fiúm, aki így gondolta, legalábbis. Egyszer egy ilyen napon szerettem bele az egyik wokos lánc szórólapján a zöldségfigurácskákba, kis lábuk, kezük volt, táncoltak, vagy valami hasonló - boldogra rajzolva léteztek a szórólap szélén körbe-körbe, és ez engem lekötött. Órákra.

(Ilyen a másnapos  nyugalom, tompa színek, sok apró, de harmonikus részlet)

Azért mondom mindezt, mert szombaton úgy ittam, mintha még erasmusosnak is fiatal lennék. Bor, sör, pálinka, másik pálinka, mittudoménmilyen likőr. Az egész nem olyan nagy ügy, G visszatért a vizsgázásból, és tartott egy kis összejövetelt. A török lány ma azzal fogadott, hogy roppant kínosan érzi magát, de nagyon köszöni, amit érte tettem. Bevallom, először nem nagyon értettem, semmiség, válaszoltam mindenesetre, igazán nem volt nagy dolog. "De mellettem voltál, amikor olyan rosszul voltam" - mondja, és derengeni kezd, hogy mintha valóban elkísértem volna a fürdőszobába. Igazán nem tesz semmit, én is sokat ittam az este, és hát bárkivel megesik, voltam én is fiatal - mondom. Illetve a végét, tekintettel arra, hogy rosszul ugyan nem lettem, de jócskán felöntöttem a garatra, inkább mégsem teszem hozzá.

Dulka! - hangzik fel időnként a házban, ez az új nevem. Megkérdeztem, vajon miért, mindenkinek Kataként mutatkoztam be, ki és hogyan találta ki, hogy így fognak hívni. Először csak Ja hívott így, aztán a vele együtt lakó Ab is, idővel elkezdtem a többiektől is hallani. Meglepődtek a kérdésen, azt hitték, mindannyian, hogy ez a becenevem. Állítólag az alkalmazásban, amelyet az üzenőcsoportunkban használunk, ez a név jelenik meg. Csodálkoztam ezen, mert felhasználónévként sem ezt adtam meg, de annyi baj legyen. Dulka, így hívnak még egészen pontosan hét napig.

Akkor ugyanis hazautazom, és minden dolgomat, amelyek nem jönnek velem haza, bőröndökbe és szatyrokba pakolom, kiürítem a cellácskámat, hogy ezentúl más cellája legyen. Kicsit azért szomorú vagyok. Addig is próbálom élvezni az élvezhetőt, kint ülök a kertben, nagykabátban ugyan, mert a hőmérséklet nem kegyes, és a szél is fújdogál, a szellőnél erősebben, de azért mérsékeltnek mondható. Az időjárás egyébként sem túl kegyes mostanában, meglehetősen hideg van, sokat esik, és jobbára felhős az ég. Ez a kedélyállapotomra gyakorolt hatásán kívül azért különösen kellemetlen, mert lekapcsolták a fűtést. Állítólag Sienában április elseje után tilos fűteni. Jogszabály írja elő. Nos, a suta kis olaszommal kutakodva a legnagyobb jóindulattal is április 15-öt látok efféle szabály határnapjaként, de nem vagyok kész vitatkozni egyelőre. Ami tény, hogy bizonyos kémények igenis füstölnek, és a kollégiumban például meleget árasztanak a radiátorok.

T elment. 
T itt volt. 
Amikor érkezett, kimentem elé vonattal Pisába, egyenesen a reptére. Korábbival mentem, mint szükséges lett volna, hogy biztosan odaérjek időben, nem akartam a közös időnket pazarolni, rossz híre van az olasz vasútnak. Felkerekedtem reggel, majdnem én voltam, aki lekéste a szerelvényt, félrenéztem az újratervezett időpontot, vágtában siettem a vasútállomásra. Az olasz vasút pontos volt, és vele én is. Felfedeztem a reptér környékét, és egy cappuccinóval, valamint a nyelvkönyvemmel kiültem egy kis teraszra várni. Kezdek izgulni - mondta T egy nappal az utazás előtt. Az utazás miatt, vagy azért, mert attól tartasz, hogy nem ismersz majd rám, kérdeztem. Nem változhattál annyit, hogy ne ismerjelek fel - felelte T. Mire kiért a kapun, már ott toporogtam az érkezési oldal kijárata előtt, monitoroztam a fejfedőket, abban biztos voltam, hogy lesz rajta, de hogy milyen, azt nem lehet előre tudni. Én vettem észre őt előbb, pontosabban én vettem észre őt, integettem, hadonásztam, mire végre nagy nehezen meglátott engem ő is. Nem változtál, mégsem ismertelek meg - mondta. 

(Csalás, ez nem aznapi kép, hanem későbbi annál, de szeretem, és biztos megváltozottnak tűnök rajta.)

Így kezdődött az az öt nap, amelynek minden egyes pillanatába programom volt, még ha olykor esetleges is. Kisebb-nagyobb nehézségek árán felvettük a bérelt autót, ezzel fogjuk bejárni Toszkánát a következő napokban. És persze Sienát. Konfliktust okozott bennem ez a dolog, mielőtt ezek a napok elérkeztek, úgy éreztem, könnyedén el tudok tölteni négy-öt napot a városban is, csak azzal, hogy besétálunk mindent, ami nekem kedves, kényelmesen, bámészkodva, élvezve a kilátást, a napsütést, vagy éppen az elénk magasodó épületek árnyát, azt az ezernyi színt, ami az egyforma, és mégis olyan különböző utcákon megmutatkozik. Ugyanakkor lesz autónk, itt az alkalom bejárni a vidéket, amire nekem, jogosítvány híján, nincs lehetőségem. Összeírtam mindent, amiről érdekeseket hallottam, és magunkra bíztam, hogy majd mit és mikor ejtünk útba. T-vel amúgy is mindig utazni szoktunk, és ebben nagyon jók vagyunk együtt.

Reggelente, ha süt a nap, kabócaillat van. Így neveztem el az illatot, amely a teraszajtóból árad, ha a nap melege párologni készteti a fenyő illóanyagait. A horvátországi nyarakra emlékeztet, ott van ilyen melegen áradó gyantaillat, miközben fáradhatatlanul dörzsölgetik szárnyaikat a kabócák. Szeretem. Akkor érzem, amikor reggel a kávémmal a teraszra indulok. Közel hajolok az ajtóhoz, hogy jobban beszippanthassam, hogy megteljen vele az orrom. Aztán a teraszra ülök, kémlelem szemben a Basilica dell'osservanza épületét, a dombot, a cédrusok egyenként másképp terjeszkedő sziluettjét, a vasútállomás kiszolgálóépületeinek tetejét, a megsokszorozódó síneket. 

Májustól nem tudom, mit fogok majd látni. Remélem, a colline senesi terül majd el előttem, vagy csak egy kis lugas, egy domboldalacska - kiderül. Megunva a part(y)talan keresgélést, döntésre jutottam ugyanis. És egy huszárvágással kivettem egy kis lakást. A kicsit nagyon komolyan gondolom, egyetlen helyiségből áll, abban van a konyha, étkező, nappali, háló. A fürdő, az van csak külön. És van hozzá egy picike tér, az ajtó előtt. Az út, amely oda vezet, nagyon meredek, és a hamvába holt robogós tervem sem segít, de legfeljebb feszesebb lesz a fenekem. Vagy a combom. Vagy a fene tudja, mire jó az emelkedők gyakori megmászása. 

Új lendületre ébredtem reggel. Úgy keltem fel, illetve úgy aludtam el előző este, hogy ha a sors - vagy valaki - becsuk egy ajtót, majd kimászom az ablakon. Hogy ez mit jelent, korán megtanultam. Azt hiszem, 6 éves voltam, Apa halálának évében lehetett, vagy a következőben inkább, hogy Anya táborba küldött. Nemigen tehetett mást, ketten voltunk, inkább a világban, semmint ellene, Mamáék segítettek, amiben tudtak, később sokszor szinte a teljes nyári szünetet náluk töltöttem, de ebben az évben máshogy alakult. 1987-et írtunk, a Belügyminisztérium hirdette meg a tábort, ha nem tévedek, Béren. Anya a népesség-nyilvántartónál dolgozott, gyakori vendég voltam az épületben, boldogítottam a kolléganőket olykor, de kedvesen foglalkoztak velem, rajzolgattam, vagy megtanítottak gemkapcsokból láncot fűzni. Mártira és Gombos Andira emlékszem a leginkább, sohasem éreztették, sohasem éreztem, hogy zavartam őket, noha bizonyára így volt.

A táborba két kolléganő lánya is jött, ismertem őket, ez bátorítólag hatott rám, hogy ott merjek maradni egy idegen helyen egyedül. Több épület állt az üdülőhely területén, mi egy hátsó, kisebben kaptunk szobát, a két ismerős kolléganő két ismerős lánya és én. A gyerekek közt én voltam a legkisebb, az egyetlen, aki még nem volt iskolás. Reggelente tornával kezdtünk, emlékeim szerint inkább kiképzés volt az, mintsem torna. Hajtottak bennünket, négyütemű gyakorlat, guggolások, körök futása a tábor területe körül. Nemigen bírtam, de ezzel senki nem törődött. Túl kell élni ezeket a reggeleket, úgy voltam vele akkor. Hogy sohasem lettem nagy barátja a sportoknak és a testedzésnek, talán ettől sem teljesen független. A táborvezetők és kiképzőtisztek nemigen törődtek vele, hogy én voltam a legkisebb, nem úgy a két lány. Egy vagy két évvel lehettek idősebbek nálam, de ez a korkülönbség egységbe kovácsolta őket - ellenem.

A szálláshelyünk egy nagy és egy picike szobából állt, ők ketten, a nagylányok frakciója elfoglalta a nagyot, engem a kicsibe utasítottak. Az épület, amelyben laktunk, földszintes volt, a kis szobában egy ágy állt, egy szekrény és egy szék, azt hiszem, ez volt minden, hosszúkás volt, és az ágy támlája fölött egy kis ablaka nyílt. Az éjjel bogarak jelentek meg, jó nagyok, tücskök, mondták, mikor felkeltem, csücsült egy a párnámon, a papucsomban, meg itt-ott. Sokan voltak, és nem tűntek bizalomgerjesztőnek. Tücskök - mondták a nevelőink. Tücskök, gondoltam én, és nem bántottam őket, igyekeztem kikerülni vagy óvatosan eltenni az útból fekete testüket.