Látszik a lelkiállapotomon, hogy a héten nem volt órám Professor M-mel. Az órákon valahogy eleve jól vagyok (már ami elsősorban az angol nyelvűeket illeti, mert az olaszon csak kapaszkodom, de folyton ledob a ló). Szeretek figyelni, szeretek rácsodálkozni mindarra, amit hallok, és nem szeretem, hogy a hollandok hangosan eszik közben az almát. És a fémkulacsot minden kortynál kinyitják majd visszazárják, és cseppet sem figyelve, hangosan csapják vissza az asztalra. De ez még a dohogás, valahogy idekúszott az előző bejegyzésből. Hess innen.

Az tehát nagyban hozzájárul a jó mentális érzetemhez, ha Professor M itt van a közelben. (Közérzet, milyen szó ez, abszolút magánérzetem van, egyáltalán nem köz. Mindegy.)

(Fejetlenség könyvvel)

Sok évvel ezelőtt egyszer Brüsszelben jártam. Pontosabban jártunk. A fiúval, akivel nem is tudom, milyen státuszban voltunk akkor éppen. Az bizonyos, hogy együtt jártunk, de hogy együtt életünk-e már akkor, vagy az csak később következett, már nem emlékszem. Legyen a neve B. Elmentünk a természettudományi múzeumba, Dóri ajánlotta, hogy van ott egy remek kiállítás az öt érzékről. És valóban remek volt, interaktív, szagoltunk jó és rossz illatokat, optikai csalódásokra csodálkoztunk rá, hallás alapján kapkodtunk el virtuális rovarokat, akárcsak a denevérek. Az ízlelésre nem emlékszem.

Arra azonban annál inkább, hogy volt ott valami biorezonanciát mérő szerkezet. Meg kellett fogni a két kezünkkel egy-egy érzékelőt, és a monitor szépen kirajzolta, kinek-kinek milyen képet mutatnak a rezgései. Hosszú volt a sor, sokakét végignéztem. Különböző, más-más amplitudót és gyakoriságot mutató rezgések, de mindben szép ritmus mutatkozott. Olyannyira, hogy bár a természettudományi múzeumban voltunk, mégis felmerült bennem, hogy egy program szépen egymás után a képernyőre küldi a különböző szekvenciákat, random. 

Anya betett egy terhességi tesztet a csomagomba, mielőtt indultunk. Jó, látom, jegyeztem meg, nem a védekezésre helyezzük a hangsúlyt, hanem az eredmény mielőbbi kimutatására. Nevettünk. Nem mintha erőteljesen munkálkodtam volna bármiféle unoka prezentálásának lehetőségén az elmúlt időben. Mégis, semmit sem éreztem a szokásos jelekből, enyhe nyomást a derekamban, vagy a megfelelő ponton elöl, és az elmúlt napok nyomot hangulatát is a történéseknek tudtam be. Csak a naptár haladt el régen, napokkal ezelőtt a jósolt dátum mellett. És bár semmi okom nem volt rá, mégis aggódni kezdtem. 

A nagy szürkülésben, elmindennaposodásban megfeledkeztem nemcsak a mosolyokról, de a falakról és a szentjeimről is, űzzenek azok ördögöt vagy legyenek a lépteket kísérő angyalok. És ki tudja, láttak már mindenféle furcsaságot az emberek. Eszembe sem jutott a pár hete esett ultrahang, amikor szintén ok nélkül láttam magzatot a felfújódott hasamba, valahogy elvarázsoltabban élek itt, és minden valóságtól elrugaszkodott eseményt elképzelhetőnek tartok. Reggel találkozóra siettem az egyetemre, és feszített belülről a testem teljes jelzésnélkülisége, hogy sehol egy kis fájdalom, egy enyhécske görcs, bármi, ami arra utalna, hogy megfelelően működik. Úgyhogy döntöttem, és elővettem a tesztet. Azt hiszem, ezek a pillanatok a legfurcsábbak közé tartoznak minden nő életében. Ha szeretne gyereket éppen, akkor azért, ha nem, akkor azért. Már jobbára megtanultam nem szuggerálva bámulni a csíkot, megtanultam félrenézni a stopperrel mért két perc alatt, de van, hogy oda-odapillantok mégis, csak hogy az ellenőrzőablakban megjelent-e a jel, hogy működik a tesztcsík egyáltalán, vagy ürügy nélkül, csak mert látni kell közben mégis valamiért, hogy egyértelműen egy csík van-e vagy kettő. Még ilyenkor is, amikor bármely józan ember belátta volna, hogy ez az egész hülyeség, hogy nem valószínű, hogy az Úristen pont engem választ következőnek, bár persze, miért is ne, változik a világ, változnak az idők, spontán teherbe esni akkor is fura, ha az ember nem kifejezetten szűz már. Meg befejezetten sem az, bár ez utóbbin, bevallom, szintén elgondolkodtam a napokban. 

(Bénácska fürdőszobaszelfi egy lakáskereső oldal profiljához.
Döbbenetes, mennyire nem egyforma a két szemem.)

A minap láttam egy apácát sétálni az utcán, nagy kedvet éreztem utánafordulni, megszólítani, vele menni, megtudni, hol és hogyan él, csak hallgatni és közel lenni hozzá. Biztosan emberre vágytam jobban, mint a kedves falaimra, és nyugalomra, és békére, és azt éreztem, most először, hogy nem lehetetlen, hogy bírnám, hogy szeretném ezt az elvonultságot. Egy kis kivonulást, egy kis másfelé fordulást. Aztán persze lehet, hogy zavarna, hogy az egyik nővérem csámcsog, a másik hangosakat ásít, a harmadik világéletében apáca volt, fogalma sincs a világról, és idegesítő hülyeségeket kérdez, vagy ami rosszabb, hord össze. Nehéz ügy ez az együttlakás, kivált, ha én vagyok az egyik.

Eljön a megszokás pillanata, amikor elveszted a mosolyod az utcákon. A múlt hetem ilyen volt, nem is igen ragadtam billentyűzetet, hogy beszámoljak mindarról, ami történik velem. Egyrészt, mert ismét elkeserített és lehetetlen csalódások sorozatának tett ki ez a lakáskeresés nevű mizéria. Egy hetet vártam az álmomra, a belvárosi, saját kis kerttel bíró kislakásra, amikor is egyhetes üzengetés és telefonálgatás után végre elérkezett az idő, hogy talán megnézhetem, beleszerethetek, és megragadhatom azt, amire mindennél jobban vágytam az elmúlt időben, a saját kis kertes csendes zugomat, ám időpont helyett a hírt kaptam, mi dispiace, már kiadtam másnak.

(Ez volt az álmom)

Nem tudom, hogy a csalódottságom volt nagyobb, vagy a dühöm, a kettő együtt elkeseredettségbe váltott át, abba a mélységes fajtába. Délután találkozóm volt Professor M-mel, hogy megbeszéljük a dolgozattémámat. Ahogy általában, most is csak hatalmas, tág kérdések jutottak eszembe, melyek kifejtése nemhogy egy szemináriumi dolgozatba, egy disszertációba is bajosan férne bele, nem beszélve a szükséges kutatómunka lehetetlen mennyiségéről. Így aztán találkozót kértem a professzortól, hogy segítsen szűkíteni a témákat, és hogy ne üres fejjel menjek oda, a bedobott nagy kérdéseimmel, miszerint hogyan lehetséges, ha lehetséges egyáltalán megkülönböztetni az iszlámot mint vallást az iszlámtól mint politikai mozgalomtól, különösen, amikor emberi jogokra, vallásszabadságara és a diszkriminációra terelődik a szó, vagy hogy milyen a vallásszabadság helyzete az egyes muszlim országokban, szóval, hogy ne ilyesmivel állítsak be csupán, azzal töltöttem a napok jó részét, hogy az EJEB kapcsolódó döntéseit olvasgattam. Volt közöttük egy, amely kifejezetten érdekesnek bizonyult, és ráadásul Professor M-nek is újat mondtam vele. Egy 2016-os ügy, az F.G. v. Sweden volt az.

Volt egy üveg pezsgőm, azt hiszem, Katitól kaptam. Megkérdeztem Katit, hogy ő hagyta-e a pezsgőt az asztalomon, nem válaszolt, de hiszem, hogy ő volt. Mindenesetre magammal hoztam az üveget, bontatlanul. És arra várt, hogy egy különleges alkalommal felbontsam, és élvezzem.

Ma a török lánnyal és G-vel töltöttem az estét. Nem terveztük, csak valahogy így esett. A villánk kertjében voltunk, csak beszélgettünk. G hozott magának egy sört, nekem volt egy üveg borom, azt kibontottuk, de egy ponton ez a szűkös készlet elfogyott, és nem volt tartalék sem. Nem gondoltuk, hogy ez az este ilyesmivé áll össze. A török lány, bár iszik alkoholt - és az Unicum is ízlik neki, ellentétben a Jägerrel - muszlimnak vallja magát. Ugyanakkor, lévén 21 éves, nem sajátja az arab nyelv, sőt. Török nyelven tanulta az életet, török nyelven tanulta a vallást is - azon a török nyelven, mely szakított az arab tradícióval, és a latin betűs írást kezdte használni. 

A tény, hogy igenis léteznek képek, mi több, Mohamed-ábrázolások az iszlám világban, újdonságként, sőt, mondhatni, sokkolólag hatott rá. Megígértem neki, hogy megmutatom az egyetemi előadások ezzel kapcsolatos részleteit, de nem biztos benne, hogy akarja őket látni. Hogy meri, pontosabban, mivel az egész életét az ábrázolással kapcsolatos tiltások között élte. Jobbat nem tudván, azt ígértem, megkérdem Professoressa Aluffit erről. 

Péntek reggel lázas keresésbe kezdtem. Emlékeztem, hogy eltettem egy kokárdát, gondolván vele, hogy március 15-e beleesik a kint tartózkodásom időszakába. A gondolatot, hogy éppen ma nem találom, nehezen tudtam elviselni, feltúrtam mindent, kétszer, háromszor is, már a kezembe akadt, mióta itt vagyok. Megtaláltam végül, hogy hol is, melyik táska mely zsebében, már nem tudom. Ott volt a kezemben, és vele együtt a döntéshelyzet: kitűzzem-e, vagy sem.

Volt idő, amikor ez nem volt kérdés, de azok az idők, legalábbis számomra, elmúltak. Attól a gesztustól fogva, hogy az egyik oldal megpróbálta kisajátítani azt a jelképet, amely mindenkié volt, minden évben elgondolkodtam rajta, hogy viseljek-e kokárdát 15-én. És általában viseltem, mert úgy gondoltam, hogy ez olyasmi, amit nem engedek elvenni magamtól. Nem azért, mert a kokárda maga olyan fontos, hanem azért, amit szimbolizál. Nekem senki ne mondja, hogy nem vagyok "jó magyar". Nem mintha "jó magyar" akarnék lenni. Vagy egyáltalán tudnám, milyen a "jó magyar". De az identitás sok rétege közül számomra ez az egyik - leginkább a nyelv miatt. 

Nem tudok rajzolni, fotózni, nem tudok zenélni, táncolni vagy énekelni sem - számomra az önkifejezés egyetlen valódi útja a nyelv, abból is leginkább a magyar. Bizonyos tekintetben kizárólag a magyar. Szavakba tudom csak önteni, bronzba nem, hogy mi fáj belül, hogy milyen az egyik és a másik öröm, milyenek az illatok, milyen egy naplemente, hogyan fúj éppen a szél, milyennek látom a másik embert, vagy éppen önmagamat. És bár a szavak is bizonytalan jelölők, én mégis ővelük bánok a leginkább magabiztosan. És ezt az identitást, amely bennem leginkább a magyar nyelvhez kötődik, ne vegye el tőlem senki. 

Ahhoz már hozzászoktam, hogy otthon viselem ilyenkor. De milyennek tűnök majd vele itt? Eleve kitűnök. Aki tudja, mi ez, és magyarnak ismeri fel a kokárdát, könnyen valamiféle nacionalizmussal azonosíthatja azt. Én pedig nem szeretnék annak tűnni. Fogtam hát Sienai Szent Katalin képmását, és rátűztem a kokárda egyik szárára. Európa egyik védőszentjét hordva a kokárdámon úgy éreztem, ez valami olyasmi, amit teljes mértékben vállalni tudok.

Ma megfőztem minden idők feltehetőleg legrosszabb carbonaráját. Hogy valamit, ami ilyen pofonegyszerű, hogyan lehetett ennyire elrontani, magam sem tudom. Mindenesetre azonnal sürgönyöztem G-nek, hogy nagy a baj, és esedezve kérem, tanítson meg legközelebb tisztességes carbonarát csinálni. Kitérő választ adott.

Rendhagyó nap volt a mai, minekutána a múlt heti óráink a világ vallásbékéje érdekében elmaradtak, a héten kétszeres mennyiségű óránk van Professor M-mel. Ha nem imádnám ezeket az órákat, és ne volnék eleve feldobva a ténytől, hogy kétszeres mennyiséget kapok belőle, akkor is roppant menő lenne a tudat, hogy most olyasmi miatt pótolunk, aminek tulajdonképpen, vicc nélkül, komoly köze van egy békésebb világhoz. Tulajdonképp még mindig őrület ez, és roppant inspiráló meg felemelő is, ugyanakkor érzem a súlyát, hogy meg kell szolgálnom valahogy azt az időt, amit Professor M sokkal fontosabb dolgai helyett azzal tölt, hogy bennünket tanít.

Ez a hét a vendégelőadók hete, lesz még ilyen hetünk, és várakozással nézek azok elébe is, mert Professor M remekül választja ki és kéri fel előadások tartására azon munkatársait, akiktől bőven van mit tanulni. Egy fantasztikus nőt és fantasztikus tudóst ismerhettem meg Roberta Aluffi személyében a hét második felében. Már a reggeli olasz nyelvű órát is ő tartotta, szépen és érthetően beszélt, ez esetben igazán nem rajta múlt, hogy nem mindig tudtam követni a gondolatmenetét, hanem a nyelvi hiányosságaimon. Orientalistaként kezdte a pályáját, azután fordult a jog felé, és lett komparatista. Nagyszerű dolog hallgatni őt. Ez a kicsi, törékeny nő minden mozdulatában elegáns, de az eleganciájában nincs semmi felsőbbrendű vagy lekezelő, ellenkezőleg. A hangja kedves, a hangfekvése kellemes, az angolja is jól érthető, noha nála is megfigyelhető, ami a sok olasznál, hogy something helyett sunthinget mondanak, szánting, így, a t-nél a nyelvet a fogak élére helyezve lágyan, nem is ez a furcsa benne, hanem hogy megspórolják azt a bilabiálist a szóból, így minden "valami" napsütésessé formálódik az ajkaikon. Tulajdonképpen olyan olaszos ez.

Kedden reggel ismét szednem kellett a lábam, de azért odaértem időben az egyetemre. Az olasz nyelvű órával nehezebben boldogultam,mint korábban, talán, mert az alapozást még könnyebb volt követni, de ahogy megyünk a részletekbe, egyre nagyobb szükség volna a szókincsre és a grammatikai tudásra. Azért kitartok, figyelek élénken, érdekes egy állapot ez, amint feszülten próbálok elkapni vélt vagy valós összefüggéseket, próbálom rendszerbe illeszteni azokat a töredékeket, melyeket megértek vagy megérteni vélek. Mint egy folyamatos kirakós, időről időre kiderül, hogy azt a részletet talán fejjel lefelé illesztettem a többihez, vissza az egész, majd olykor megint vissza. Nagy ritkán, ha egy-egy szót fontosnak találok, és nem vagyok benne biztos, mit is jelent, a szótárhoz is folyamodom - ilyenformán sok kifejezést tanultam már Professor M-től.

11-től ismét a vendégprofesszor, Giancarlo Anello előadását hallgattuk. Engem most jobban magával vitt mint előző nap, hihetetlen lendület és lelkesedés lakik ebben az emberben. Persze, ahogy Professor M mondta, nem valami strukturált. Ismerem ezt az ifjonti hevületet, amikor minden információ fontos, és minden következik valamiből, amikor csupa fontos kitérővel ugyan, de mégiscsak rengeteg kitérővel jutunk el oda, hogy megteremtsük az alapot, ahonnan elkezdünk valamit mondani. És ezeknek mindig van értelme, én hiszek abban, hogy az egész a részek összességén át érthető meg, és hogy minden mindennel összefügg, hogy egy komplex megértést gyakran csak látszólag strukturálatlanul lehet hozzáférhetővé tenni másoknak, és az elmondottak végül jó esetben összeállnak.

Professor M nem ilyen. Mindig pontos, pontosan belefér az időbe, talán a rutin, meg az évek, vagy mindig is ilyen volt, nem tudom. Ezzel a strukturáltsággal, komolysággal, pontossággal egészen olasztalannak is mondhatnám, és ha nem ejtené a h-t az hour, ejtené viszont a history elején, és még egy-két, nagyon apró kiejtésbeli jellegzetességtől eltekintenénk, biztosan az utolsó tippjeim egyike volna, hogy épp innen származik. Gyönyörűen beszél angolul, kifogástalan úriember - hogy most a mások oldalról fogjam meg, ha nem volna sokkal jobb kedélyű és sokkal könnyedebb humorú, britnek is gondolhatná az ember.

Kedden, amikor a szürke öltönye volt rajta, meg voltam róla győződve, hogy mindig szürkét kellene hordania, de ma be kellett látnom, hogy a mai sötét éppoly jól állt neki. Finoman, franciásan raccsolva ejti az r-eket minden nyelven, még franciául is, amit szintén folyékonyan beszél. És jól áll neki ez a raccsolás, nem is használom rá ezt a szót szívesen, van a szóban valami durva, ami Professor M-ből, de még az r-jeiből is teljes mértékben hiányzik. Néha két gondolat között aprókat bólogat, befelé figyelve összegez magában. Lendülettel felfestett, szép rajzolatú felső ajkát megemeli kissé a kiáramló levegő, amikor az f-eket ejti.

Ma esett először, amióta anyáék elmentek. Már el is felejtettem, milyen gyönyörűek a vizes sienai utcák az esti lámpafényben. Már sötétedett ugyan, de ahol oszlottak a felhők, még kék volt az ég, és a sárga lámpafények közt a szűk utcák felett derengő kék tükröződött az öreg utcakövek vizes felületén. 

Megérdemeltem ezt a látványt, ma reggel korán felkeltem, hogy Professor M órájára a másik tanulmányt is elolvassam, mert vasárnap csak egyre volt erőm. Késve indultam órára a tervezetthez képest, kényelmesen úgy 30 perc a Mattioli campus, ahol a jogi kar található, nekem mindössze 20 percem maradt odaérni. Kapkodtam a lábam a kis lapos talpú cipőben, hogy versenyt gyalogoljak az idővel. 

Nem szoktam észrevenni, hogy az utcák hullámzanak a lábam alatt, hogy nincs egyenes szakasz, csak lejtők vannak és emelkedők, de ezek zömükben épp akkorák, hogy ha elmerülök a gondolataimban vagy a nézelődésben, már meg sem érzem őket. Újabban egyre gyakrabban a gondolataimban. Kellenek a nagy séták, mint amilyet szombaton tettem, kellenek a bolyongások, mert egyre inkább elfelejtek nézelődni, egyre többször sietek valahová leszegett fejjel. Ma épp ezért zenét sem tettem a fülembe, mintha az, hogy nem zárom ki a város hangjait, enyhítené azt a körülményt, hogy vizuálisan csak korlátozottan fogadom be.

Ma reggel kipihenten keltem, és egy találkozóra siettem, egy picinke kis lakást megnézni, hogy hátha. Gyönyörűen sütött a nap, gyorsan odaértem a ház elé, ahol a találkozó esedékes volt. Becsengettem, semmi sem történt. Az ajtónak támaszkodva vártam, közben tanakodtam magamban, hogy írjak-e a lánynak, vagy várjak még, elvégre korán van, mozgolódás hallatszott bentről, de ajtót nem nyitott senki. Valaki közeledett a kapu felé, a hátam mögül, egy idős úr volt az, félreálltam, hogy bemehessen, kérdőn nézett, Chiarára várok, mondtam. Ő volt Chiara papája, ő jött megmutatni a lakást. Eldöcögtem az olaszommal, megértettem, amit mondott, jobbára, megkérdeztem, amit meg akartam. A lakáska tündéri volt, de erősen penészszagú, és a fehérre festett falakon már ütköztek ki a foltok, ahol virágot kezdett bontani a penész. Már ha tud ilyet egy gomba. 

Úgy döntöttem, ezt nem vállalom, ennyiért nem, nem leszek penészszagú penészvirág magam is, megköszöntem szépen, és kimentem a napfényre, csak álltam ott az utcán, a kertekben növögető pálmák levelei alatt, és úgy döntöttem, nem megyek haza, bár sok dolog vár otthon, inkább sétálni indulok. Találomra lefelé indultam a vicolón, majd találomra balra, megláttam egy táblát, amely a Fontebrandához, a várost vízzel ellátó kút felé mutatta az utat, és követni kezdtem. Így történt, hogy először jártam az Erdő contradában, meredek utcákon, majd mozgólépcsőkön ereszkedtem le a völgybe, a kúthoz. A peremén leültem egy kicsit, csobogás hangjával telt meg a medence fölé boruló sokszázéves terem, csillogott a fény a vízen és az aranyhalak hátán, és a víz közelsége, ami akárcsak Pécsett, itt is hiányzik, most egyszerre ott volt. Örültem, hogy most találtam erre a helyre, hogy most ülök a kövén, ezen a kora tavaszi, lusta szombat délelőttön, amikor a víz csobogását még nem nyomja el a turisták locsogása.

Az elmúlt napokban túlságosan lefoglalt a lakáskeresés. Úgy döntöttem, megpróbálok valami élhetőt szerezni a magam számára. A lányokkal itt megbarátkoztam, azt hiszem, őket kezelni tudnám, a baj a ház tulajasszonyával van,  és azzal, hogy ha ő szegi meg önnön szabályait, azzal semmiféle fellebbviteli testülethez nem tudok fordulni. 

Itt azonban a legtöbb megkeresésre nem válaszolnak. A professzortól, aki Prof M nekem küldött üzenete alapján várta a levelem, márpedig Prof M. bizonyára nem állít valótlant, a mai napig nem érkezett válasz a neki küldött levelemre. A lakásokat, szobákat hirdetők zöme nem válaszol, vagy ha teszi is, a további kérdéseimre már nem érkezik felelet. Nehéz így tervezni, nehéz így vinnie az embernek az ügyeit.