Az elmúlt napokban túlságosan lefoglalt a lakáskeresés. Úgy döntöttem, megpróbálok valami élhetőt szerezni a magam számára. A lányokkal itt megbarátkoztam, azt hiszem, őket kezelni tudnám, a baj a ház tulajasszonyával van,  és azzal, hogy ha ő szegi meg önnön szabályait, azzal semmiféle fellebbviteli testülethez nem tudok fordulni. 

Itt azonban a legtöbb megkeresésre nem válaszolnak. A professzortól, aki Prof M nekem küldött üzenete alapján várta a levelem, márpedig Prof M. bizonyára nem állít valótlant, a mai napig nem érkezett válasz a neki küldött levelemre. A lakásokat, szobákat hirdetők zöme nem válaszol, vagy ha teszi is, a további kérdéseimre már nem érkezik felelet. Nehéz így tervezni, nehéz így vinnie az embernek az ügyeit.

Másfelől ott a dilemma, hogy hova is költözzek. Ha másokkal együtt, akkor újra ott a veszélye, hogy hasonló helyzetben találom magam, mint itt, ha egyedül, akkor választás elé kényszerülök, hogy a központ közelében maradok-e, vagy kijjebb költözöm. Az előbbi roppantul megterhelő anyagilag, és az egyszemélyes lakáskák esetében le kell mondani az erkélyről, kertecskéről, az utóbbi macerás, mert valahogy haza kell járni, és itt roppantul dimbes-dombos a terep az én hevenyészett edzettségemet tekintve ahhoz, hogy biciklivel oldjam fel ezt a dilemmát. G nagyon ügyesen biciklizik ugyanakkor, és hát itt volna a lehetőség, hogy némi erőnlétre tegyek szert. Komoly dilemma. Még meggondolom. A költözést is, meg a hovát is.

Kérdés az is, hogy egyedül akarok-e lakni. A többiek ittléte egyszerre korlát és egyszerre támaszték. Ha hazajövök, zavar, hogy nem tudom akkor használni a fürdőt, amikor csak akarom, jobbára nem azért, mert foglalt lenne, hanem mert hülye vagyok. Zavar a fejem fölött a székek húzogatása a padlón, zavarnak olykor az idegenek, de örülök, hogy válthatok pár szót valakivel, amikor éppen csöndes a ház, és megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül, hogy vannak körülöttem olyanok, akiket ismerek, és akiket - a többségüket legalábbis - megkedveltem. Egyedül lenni meg... az olyan nagyon-nagyon egyedüllét volna. Jó, mondjuk ki: magány. 

A magány olyasmi, amivel azt hiszem, megküzdöttem az elmúlt években. Úgy küzdöttem meg vele, hogy talán le is küzdöttem: az utóbbi években nem magányos voltam, legfeljebb egyedül. Sokszor azért, mert így szerettem volna, máskor kényszerűen, de a magányosság érzése alig-alig bukkant elő. Itt azonban félek. Attól, hogy az egyedüllét egyúttal magányt is szül. Talán éppen ezért kellene kipróbálnom, akár akkor is, ha nagy ára van. Mármint pénzben.

Egymillió megnyitott lapfül a böngészőmben, azt sem tudom, melyik mi pontosan, mind albérletek - szobák, apartmanok. A sokadik napom telik ezzel. Amikor elegem van, bezárom mindet, és abban bízom, hogy elmentettem a kedvencek közé, ami esetleg szóba jöhet. Minden nap csömörrel zárul, némelyik reménységgel is, ha valaki válaszolt, és a válasza nem elutasító. Ez azonban azzal jár, hogy elkezdek azon az egyetlenegyen gondolkodni, beleképzelni, beleélni magam abba, ami a képeken keresztül fogható, és nem fordítok kellő figyelmet semmi másra. Aztán jön a pofáraesés, vagy a válasz hiánya miatt, vagy azért, mert ahogy tegnap, megnéztem egyet, de a kuckónak ablaka sem volt, lehetetlenné téve ezzel számomra a benne létezést.

Miközben mindez zajlik, azon is morfondírozom, hogy ahelyett, hogy elfogadnám a sorsom a bulivillában, melyet a paplakba illő szobám és a hedonista élet kontrasztjával tulajdonképp nekem rendelt az ég, az időmet keresgéléssel töltöm, nem pedig azzal, hogy élek. Hülye egy szerzet az ember, elégedetlen és aggodalmas. Talán alkalmazkodni kellene megtanulnom. Nem, ez hülyeség, eleget alkalmazkodtam már. Akkor önzőbb módon élni. Mindenképp vesztese leszek ennek a csatának, vagy anyagilag, vagy egyéb módon; még keresem azt, amelyikben döntetlent játszom önmagammal.

A város továbbra is lenyűgöz. Olykor könnybe lábadt szemmel nyugtázom, mennyire szerencsés vagyok, hogy ezeket az utcákat rovom, ezt a miliőt élem meg nap mint nap. Ugyanakkor kezdek az utcákra más szemmel nézni. Ó, ez de gyönyörű, itt szívesen élnék! - gondolom, aztán következőnek azt, hogy de amott meg nagyobb a nyugalom, másutt több a zöld, megint másutt meg több a valódi, vérbeli Siena. Mindegyiket szeretem, de mindegyikkel elégedetlen vagyok. Így lopódzik lassan vissza az életembe a véges ittlét tudata mellett is az a jövőre nézve hozott vagy meg nem hozott döntésekkel szembeni félelem, amely hirdetések böngészésével van tele, és amely elrabolja a nehezen megtanult jelenem.

Meg kellene tanulnom, hogy ne akarjam túl jól csinálni. Csak csináljam.