Ma reggel kipihenten keltem, és egy találkozóra siettem, egy picinke kis lakást megnézni, hogy hátha. Gyönyörűen sütött a nap, gyorsan odaértem a ház elé, ahol a találkozó esedékes volt. Becsengettem, semmi sem történt. Az ajtónak támaszkodva vártam, közben tanakodtam magamban, hogy írjak-e a lánynak, vagy várjak még, elvégre korán van, mozgolódás hallatszott bentről, de ajtót nem nyitott senki. Valaki közeledett a kapu felé, a hátam mögül, egy idős úr volt az, félreálltam, hogy bemehessen, kérdőn nézett, Chiarára várok, mondtam. Ő volt Chiara papája, ő jött megmutatni a lakást. Eldöcögtem az olaszommal, megértettem, amit mondott, jobbára, megkérdeztem, amit meg akartam. A lakáska tündéri volt, de erősen penészszagú, és a fehérre festett falakon már ütköztek ki a foltok, ahol virágot kezdett bontani a penész. Már ha tud ilyet egy gomba. 

Úgy döntöttem, ezt nem vállalom, ennyiért nem, nem leszek penészszagú penészvirág magam is, megköszöntem szépen, és kimentem a napfényre, csak álltam ott az utcán, a kertekben növögető pálmák levelei alatt, és úgy döntöttem, nem megyek haza, bár sok dolog vár otthon, inkább sétálni indulok. Találomra lefelé indultam a vicolón, majd találomra balra, megláttam egy táblát, amely a Fontebrandához, a várost vízzel ellátó kút felé mutatta az utat, és követni kezdtem. Így történt, hogy először jártam az Erdő contradában, meredek utcákon, majd mozgólépcsőkön ereszkedtem le a völgybe, a kúthoz. A peremén leültem egy kicsit, csobogás hangjával telt meg a medence fölé boruló sokszázéves terem, csillogott a fény a vízen és az aranyhalak hátán, és a víz közelsége, ami akárcsak Pécsett, itt is hiányzik, most egyszerre ott volt. Örültem, hogy most találtam erre a helyre, hogy most ülök a kövén, ezen a kora tavaszi, lusta szombat délelőttön, amikor a víz csobogását még nem nyomja el a turisták locsogása.

A falak tövében kedves kis kávézó bújt meg, kértem egy tejeskávét és egy péksüteményt reggelire, úgysem reggeliztem még ilyen úri módon, amióta itt vagyok, otthon bekapott pár falat, vagy szünetben elmajszolt kifli volt a szokásom, de most ragyogott a nap, és bongani kezdtek délben a sienai harangok. Olvastam ott egy ideig, aztán, amikor túl sokan kezdtek lenni körülöttem, felkerekedtem, egy nő jött sietős léptekkel, először meg akartam előzni, aztán magam elé engedtem, és vártam, amíg eltűnik, nem akartam, hogy bárki is menjen előttem, egyedül akartam lenni, ahogy korábban egyedül a könyvemmel, úgy most egyedül az úttal, a várossal, önmagammal.

Haboztam kicsit, hogy bemenjek-e a domboldal sötétjébe, ahol a mozgólépcső könnyíti az utat felfelé, aztán mégis arra vettem az irányt. Takarékosan állt a szerkezet, ahogy az első lépésemet ráhelyeztem, lassú moccanással megindult, és vitt fel a völgyből, fel a város forgataga felé. Amit igyekeztem kikerülni. Mellékutcákon és sikátorokon át vitt az utam, arra, amerre az eljövendő hónapok kertecskében üldögélve töltött, nyugodt délutánjait reméltem. Kertecske ugyanis a belvárosban alig akad, és ha akad is, az én pénztárcámban nem akad annyi bankó és érme, hogy egymáséi lehessünk. Így aztán felkerekedtem, hogy a városfalon kívüli világot megismerjem és megszemléljem, hogy tudjam, mekkora távolságok, milyen dombok-völgyek, milyen utcák és kertek azok, amelyekről a hirdetések szólnak; azok, amelyeket összehúzott nadrágszíjjal megengedhetek magamnak.

A Fontebrandától elsétáltam hát majdnem egészen a Porta Tufiig, leereszkedtem a Campo mögé, és bár arra lakhatás reménye nemigen adódik, őrülten vonzott a veteményeseknek is helyet adó völgy, e látogatható park, gondozatlan, buja, kicsiny lenyomata a toszkán vidéknek. A kihelyezett kertecske. Átléptem a Porta Giustizián, az igazság kapuján. A tavasz megérkezett, hogy az igazságon túlra-e, vagy az igazság lakozik itt, nem tudom. Nefelejcsek és ibolyák szegélyezték az utat, százszorszépek és pitypangok (ez utóbbit ugyan csak vonakodva írom meg), és a fű is kezdi felvenni tavaszi, élénk színét, ledobta a védekezés sárgásszürke kiskabátját.

Illatok még nemigen voltak, sem virág-, sem fű-, sem tavaszillat, csak a napsütésé, és a zsebemé. Ahogy átvágtam a belvároson, egy parfüméria előtt egy nő a kezembe nyomott egy illatos papírcsíkot. Kóstolót egy parfümből, amelyet valakik a chiantiból csináltak. A zsebembe tettem, és az illat átjárta azt a szűk kis helyet, belepte a zsebembe tett kezemet is. Édes kékszőlő frissen kicsordult leve az illat, és a frissen megrepedt héjé. Néha az arcomhoz emelem a kezem, gyakorta spontán is, de most akarattal, és mélyet szippantok abból a varázslatból, amely körbelengi.

A völgyben van egy kis étterem, nem állok meg fogyasztani semmit, kissé távolabb egy farmocska, páva sétál peckesen, és kecskéket őriz egy hevenyészett drótkerítés. Madárcsicsergés hangja tölti be a teret, annyira tavasz van, hogy bele kell halni. Csodálatos. Beljebb a völgyben egy táblán olvasom, hogy ez a hely, ahol most is megbújik néhány konyhakert, a középkorban Siena éléskamrája volt - létre is hoztak egy mintakertecskét itt, amely megmutatja, hogyan nézett ki egy tipikus középkori kert, milyen növényeket termesztettek benne. Rá is találtam, Orto Medievale de Pecci a neve. Kerítésén tábla hirdeti, hogy a vadnyulak gyakori látogatása miatt zárni kénytelenek a kertet, a kulcsot az étteremben kell elkérni. Csakhogy a kapu tárva-nyitva volt, és ami azt illeti, nagyon úgy tűnik, hogy a vadnyulak győztek. Különben sem tudom, miben gátolta meg őket egyáltalán az a kerítés. Továbbá, ha csak csukják, és nem zárják kulcsra, esetleg egy retesszel oldják meg a dolgot, vajon a furfangos nyulak orvul feltörnek-e minden egyéb zárat. Mindegy is, úgy tűnik, a kertet már nem gondozza senki, felverte a gaz, de hatalmas bokrokban burjánzik a rozmaring, és más fűszernövények is túlélték a nyulakat és az elhanyagolást is - egyszer eljövök ide fűszerekért.

Utam az atomfizika tanszék festői tájba ejtett épületet mellett vitt el, és a kanyargós úton legnagyobb meglepetésemre a pszichiátrikai klinika, és a területén elhelyezkedő San Niccolò épülettöbmnél lyukadtam ki. Elérkeztem tehát a Porta Romanához, és ki is mentem rajta, elvégre ezért jöttem: megismerni a falakon túli világot. Varázslatos utcák húzódnak itt, az épületek újabbak, mint a falon belül, persze, de sok a zöld, és a rengeteg pálma inkább egy rendezett tengerparti várost idéz, semmint Toszkána közepét. A Porta Pispini felé indultam, kívül a falon. Az a félelmem igaznak bizonyult, hogy a várost körbefutó úton nemigen lehet gyalogosan közlekedni, legalábbis erre a célra sem járda, sem - ahogy itt gyakran - kijelölt sáv sem szolgál. Jobb híján tehát az autóúton lépdeltem, szemben a forgalommal, ahogy otthon tanultam. Szerencsére dologtalan volt a kora délután, így csak néhány autósnak kellett kikerülnie a viadukton. Mindenesetre úgy tűnik, hogy hacsak nem csapok valami járművet a lábaim közé, akkor innen egy bejárat van a város központjába. 

A Porta Pispinin aztán bementem, és a Kagyló, vagyis a Nicchio contradában találtam magam. Templomát is a kagylóhéj motívuma díszíti, de nem ám akármilyen az a kagylóhéj: kilencosztatú, akár a Piazza del Campo kagylóalakú tere. Igyekeztem a legrövidebb úton eljutni a Porta Oviléhez, keresztül a Zsiráfon és a Hernyón, hogy ott aztán újra a falakon kívül sétáljak egy kicsit. Elbóklásztam a Via del Vecchiettán, a Duccio di Boninsegnán és a Franceso di Valdalmbrinón, utóbbiról eszményi kilátás nyílik egy másik, a belvárost szegélyező völgyre. Ezúttal nem nevesített kapun, hanem a Via Lippo Memmin tértem vissza a falak közé, és vettem az utam hazafelé. 13 kilométer volt eddigre a lábamban, és a napsütés hatására szépen kijöttek a szeplőim.

Michele, a kedvenc kocsmámban a kedvenc csaposom üzenetet küldött, hogy ha ráérek, ugorjak fel hozzá egy mézes teára. Ez már a második alkalom volt, hogy invitált, elsőre elutasítottam, nem éreztem helyénvalónak, hogy csak úgy felmenjek hozzá egy mézes teára. Kissé őszülő, korábban nyilván hollófekete, dús, göndör haja van, hozzá szakálla, és a két karja tetoválásokkal teli. Nem mondanám, hogy zord külseje volna, de valahogy nem az a figura, akiből kinéznél egy mézes teára invitálást. Némi gyanakvással ugyan, de ezúttal elfogadtam a meghívást; az ösztönöm azt súgta, hogy nincs mitől tartanom. És tényleg nem volt, a mézes tea pedig nagyon jól esett. Babapiskótát rágcsáltunk hozzá, aztán együtt indultunk el, ő a szupermarketbe, hogy gyümölcsöt vegyen a bárba, én pedig haza.

Este GJ és én elmentünk hozzá (mármint a bárba) egy sörre. Hosszasan beszélgettünk, én előadtam a világról és a legfőbb emberi értékekről alkotott elképzeléseimet, ő kedvesen bólogatott, figyelmesen hallgatott, és úgy tűnt, egyetértünk a világot és az emberi értékek alapjait illetően. Úgy találta továbbá, hogy olyan vagyok, mint egy gonosz orosz tanárnő, máskor meg egy kedves idealista, harcos jogvédő. Egy ponton, talán amikor a szakszervezetekről beszéltem, kedvesen megsimogatta az arcom, és azt mondta: tudom, darling, hogy kommunista vagy. Ezen nevettünk, kicsit pontosítottuk, de hogy a harmadik hasonló megjegyzése után feltett kérdésemre, hogy ő fasiszta-e, igenlő választ ad, arra nem számítottam. Kicsit remélem, hogy úgy fasiszta ő, ahogyan én kommunista. Legközelebb kiderítem.