Kedden reggel ismét szednem kellett a lábam, de azért odaértem időben az egyetemre. Az olasz nyelvű órával nehezebben boldogultam,mint korábban, talán, mert az alapozást még könnyebb volt követni, de ahogy megyünk a részletekbe, egyre nagyobb szükség volna a szókincsre és a grammatikai tudásra. Azért kitartok, figyelek élénken, érdekes egy állapot ez, amint feszülten próbálok elkapni vélt vagy valós összefüggéseket, próbálom rendszerbe illeszteni azokat a töredékeket, melyeket megértek vagy megérteni vélek. Mint egy folyamatos kirakós, időről időre kiderül, hogy azt a részletet talán fejjel lefelé illesztettem a többihez, vissza az egész, majd olykor megint vissza. Nagy ritkán, ha egy-egy szót fontosnak találok, és nem vagyok benne biztos, mit is jelent, a szótárhoz is folyamodom - ilyenformán sok kifejezést tanultam már Professor M-től.

11-től ismét a vendégprofesszor, Giancarlo Anello előadását hallgattuk. Engem most jobban magával vitt mint előző nap, hihetetlen lendület és lelkesedés lakik ebben az emberben. Persze, ahogy Professor M mondta, nem valami strukturált. Ismerem ezt az ifjonti hevületet, amikor minden információ fontos, és minden következik valamiből, amikor csupa fontos kitérővel ugyan, de mégiscsak rengeteg kitérővel jutunk el oda, hogy megteremtsük az alapot, ahonnan elkezdünk valamit mondani. És ezeknek mindig van értelme, én hiszek abban, hogy az egész a részek összességén át érthető meg, és hogy minden mindennel összefügg, hogy egy komplex megértést gyakran csak látszólag strukturálatlanul lehet hozzáférhetővé tenni másoknak, és az elmondottak végül jó esetben összeállnak.

Professor M nem ilyen. Mindig pontos, pontosan belefér az időbe, talán a rutin, meg az évek, vagy mindig is ilyen volt, nem tudom. Ezzel a strukturáltsággal, komolysággal, pontossággal egészen olasztalannak is mondhatnám, és ha nem ejtené a h-t az hour, ejtené viszont a history elején, és még egy-két, nagyon apró kiejtésbeli jellegzetességtől eltekintenénk, biztosan az utolsó tippjeim egyike volna, hogy épp innen származik. Gyönyörűen beszél angolul, kifogástalan úriember - hogy most a mások oldalról fogjam meg, ha nem volna sokkal jobb kedélyű és sokkal könnyedebb humorú, britnek is gondolhatná az ember.

Kedden, amikor a szürke öltönye volt rajta, meg voltam róla győződve, hogy mindig szürkét kellene hordania, de ma be kellett látnom, hogy a mai sötét éppoly jól állt neki. Finoman, franciásan raccsolva ejti az r-eket minden nyelven, még franciául is, amit szintén folyékonyan beszél. És jól áll neki ez a raccsolás, nem is használom rá ezt a szót szívesen, van a szóban valami durva, ami Professor M-ből, de még az r-jeiből is teljes mértékben hiányzik. Néha két gondolat között aprókat bólogat, befelé figyelve összegez magában. Lendülettel felfestett, szép rajzolatú felső ajkát megemeli kissé a kiáramló levegő, amikor az f-eket ejti.

És amellett, hogy ezeket megfigyelem, arra is figyelek, nagyon is, amit mond. Hogy is ne figyelnék, olyan érdekfeszítő, szellemdús és strukturált, inspiráló, gondolkodni késztető összefoglalást adott ma az eddig elhangzottakról, hogy arra még a süketek is felfigyeltek volna. Meg a vakok is, akik nem látják azokat az f-eket. Ha van ember, aki egyszerre figyeli és formálja, hogy mi történik ma a világban a vallások körül, értve ez alatt a vallások és egyházak belső életét, azok terjeszkedését vagy épp visszaszorulását, e folyamatok komplexitását, az egyház- és vallásközi együttműködéseket, az államok és egyházak kapcsolatait és az egyes államok viszonyát a vallásokhoz vagy egyes vallási közösségekhez, mindezek formálódását és még számos egyebet, a keresztény világ, az iszlám világ, a hindu világ egészén és azokon túl is, az ő. Mesél az EBESZ-ben folytatott munkájáról, számos szakértői egyeztetésről szervezetek keretei közt és azokon kívül, és arról, hogyan készülnek a 2019-es G20 Interfaith Forumára, amelyben szintén részt vesz. Miután ennyi mindentől elájulva ennyi mindent elárultam róla, tulajdonképp neve is lehet Professor M-nek, Marco Venturának.

Összekevertem, egymásba olvasztottam a keddet és a szerdát, leginkább, mert így kívánta a struktúra, és mert valahol félúton vagyok a csapongó ifjúság és a strukturált gondolkodó között, kivált lenyűgözött állapotomban.

Szerdán az órák után hazafelé indultam, aztán a kötelességtudat győzött az éhség felett, kerestem egy helyet, ahol nyomtatni tudok, valamint elmentem a postára, hogy eljuttassak néhány dokumentumot az egyetemi adminisztráció számára, amelynek a gyakorlatát, mely szerint az ügyek intézésére a teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt meghatalmazás sem jogosítja fel otthon felkért szeretteimet, most nem minősíteném. Az persze döbbenetes, hogy a híres, vagy inkább hírhedt olasz és magyar posta kombójával több mint 11 euróba kerül egy haza küldött levél, amelyet persze, éppen az említett hírhedt mivoltból kifolyólag nem mertem nem ajánlva feladni. Mindezt feledtette némileg, hogy a posta gyönyörű, a postai alkalmazott úr pedig végtelenül derűs volt és segítőkész.

Ha már ügyintézés, kedden Marco órája után loholtam át a város másik végébe, hogy a kijelölt hivatali időben átvegyem a dicséretes harmincas mivoltomat bizonyító okmányt, vagyis a tanúsítványt a nyelvkurzus teljesítéséről. Loholtam, de hiába. A pultnál a hölgy elmondta, hogy nekem nem az erasmusos időben kell jönnöm, hanem csütörtökön, amikor is a nyelvkurzusokkal kapcsolatos ügyintézés folyik. Amikor elmondtam neki, hogy múlt csütörtökön azért pattantam le az ajtóról, mert nem erasmusos időben jöttem, telefonált egyet és kiderítette, hogy az új ukáz szerint egyáltalán nem is ide kell jönnöm, hanem a belváros közepére, a saját Erasmus-irodánkba (én az Università degli Studi di Siena hallgtója vagyok, a nyelvkurzust viszont az Università per Stranieri di Siena biztosította). Egy gyors otthon felmelegített ebéd után, amelyet előző nap főztem, és amely, meg kell mondjam, meglehetősen finom volt, nyakamba vettem ismét a várost, hogy még a délutáni órám előtt begyűjtsem a mondott tanúsítványt. Szinte mondanom sem kell, hogy hiába - még nem érkeztek meg a bizonyítványok, nem is tudják, mikorra várhatóak. Tulajdonképpen érthető; két hete lett vége a kurzusnak, és nekem is húsz percbe telik az út egyik épülettől a másikig, hiszen. De ha majd megérkeznek, a hölgy a pultban bizonyára felvezeti az ügymenetet illető azon tájékoztató saját példányára, amelyet sohasem kaptunk meg. 

Mindez azonban már kevés ahhoz, hogy kedvemet szegje, amikor hétágra süt a nap; kihasználtam az így felszabadult időmet az esti óra előtt, és az egyetemhez közel hirtelen felindulásból vettem egy fagyit. Egy mandulát és egy epret kértem, széles vigyorral az arcomon fogyasztottam, komótosan sétálva a napon, majd az egyetemmel szembeni parkocskába mentem, leültem a fűbe, gyönyörködtem a gyümölcsfák virágzásában és a magaslat alatt elterülő dombos tájban, és százszorszépet tűztem a hajamba.

Négykor Pasquinucci proffal kezdődött az európai integráció története, érdekes volt, mint mindig, lassú, de épp kellően az, mindig rengeteg oldalt jegyzetelek nála, épp olyan tempóban haladunk, hogy képes legyek idegen nyelven rögzíteni a hallottakat. Professor Pasquinucci is kitavaszodott mára, a vékony, szikár emberkének szokatlan élénkséget kölcsönzött a sem nem lazac-, sem nem korallszínű pulóver. Én még sohasem élveztem történelemtanulást ennyire. Végtelen a türelme egyébként, az azeri fiú már nem kötekedik, van viszont egy lány, aki folyton belekérdez, amolyan számonkérő hangon, és mindig olyasmire vonatkozóan, ami épp az imént hangzott el, ráadásul meglehetősen érthető volt.

Az óra után, élményekkel és gondolatokkal telve nem volt kedvem hazamenni, lemenőben volt a nap, kissé hűvös volt ugyan, de még éppen viselhető. Elindultam valamerre, jobbára találomra, valamely torony iránt, de ezek a kanyargós utcák becsapósak, gyakorta zsákok, vagy tesznek szinte teljes köröket, így azon kaptam magam, hogy elvesztem valahol a Teknősben. Kisvártatva világossá vált, hogy valójában a Párducban.

Ebben a városban elveszni gyönyörűséges. A legváratlanabb helyen tárul az ember elé a völgy fölé épült, érthetetlenül szabálytalan ablakokkal tagolt épület a városfal peremén, melynek ablakaiban aranylik a lemenő nap. Ettől a téglafal ablakokkal furcsán tagolt szabálytalansága, amely az otthoni szemlélőben gyárépületet idéz, és nekem József Attila Elégiáját juttatja eszembe: "Töredezett, apró ablakok / fakó lépcsein szállnak a napok / alá, a nyirkos homályba", szóval ez a téglafal mesebelivé válik, az ablakok sem szilánkokban állnak, és a mézszínű napfénytől ragyogóak, nem fakók. És szívesen felelem rá, hogy innen vagyok. És nyomor egy cseppnyi sincsen bennem, otthon hagytam mindet, és nem a nagy kor szorul belém, hanem a nagy pillanatok, amilyen egy órán rácsodálkozni Professor M hihetetlen tudására és arra, hogy én itt ülök, és őt hallgatom, vagy amilyen szembetalálkozni ezzel az épülettel itt, meg a többivel, a sétám során véletlenül felfedezett teraszokról feltáruló látvánnyal a lemenő napban, ezek, az én nagy pillanataim szorulnak kicsit belém, és valami elönt és lüktetve feszít belülről - azt hiszem, talán ezt hívják boldogságnak.

És az illatot a csuklómon. Ma hazafelé megláttam a parfümériát, amely előtt szombaton a kezembe nyomta a chianti illatát a hölgy, és betértem. Egyedül voltam, végigkóstoltam az öt illatot, amelyet ebben a sienai manufaktúrában készítenek - és másutt nem is kaphatóak, egyedül San Gimignanóban van egy üzletük azon kívül, ahova betértem -, de a szerelem csak a szombati maradt. A hölgy megkérdezte, fújhat-e a csuklómra egy cseppet, hogy megtapasztaljam, milyen a saját bőrömön. És fújt, fél kettőkor, amikor nekem még nehezemre esik buona serát köszönni, de az olaszok már ezt teszik. Most lassan este tíz, és alig kopott valamit az intenzitása. Azt hiszem, tudom, mit kérek születésnapomra. Csak attól tartok egy kicsit, hogy hiába az illat, ez a boldogság nem átmenthető.