Péntek reggel lázas keresésbe kezdtem. Emlékeztem, hogy eltettem egy kokárdát, gondolván vele, hogy március 15-e beleesik a kint tartózkodásom időszakába. A gondolatot, hogy éppen ma nem találom, nehezen tudtam elviselni, feltúrtam mindent, kétszer, háromszor is, már a kezembe akadt, mióta itt vagyok. Megtaláltam végül, hogy hol is, melyik táska mely zsebében, már nem tudom. Ott volt a kezemben, és vele együtt a döntéshelyzet: kitűzzem-e, vagy sem.

Volt idő, amikor ez nem volt kérdés, de azok az idők, legalábbis számomra, elmúltak. Attól a gesztustól fogva, hogy az egyik oldal megpróbálta kisajátítani azt a jelképet, amely mindenkié volt, minden évben elgondolkodtam rajta, hogy viseljek-e kokárdát 15-én. És általában viseltem, mert úgy gondoltam, hogy ez olyasmi, amit nem engedek elvenni magamtól. Nem azért, mert a kokárda maga olyan fontos, hanem azért, amit szimbolizál. Nekem senki ne mondja, hogy nem vagyok "jó magyar". Nem mintha "jó magyar" akarnék lenni. Vagy egyáltalán tudnám, milyen a "jó magyar". De az identitás sok rétege közül számomra ez az egyik - leginkább a nyelv miatt. 

Nem tudok rajzolni, fotózni, nem tudok zenélni, táncolni vagy énekelni sem - számomra az önkifejezés egyetlen valódi útja a nyelv, abból is leginkább a magyar. Bizonyos tekintetben kizárólag a magyar. Szavakba tudom csak önteni, bronzba nem, hogy mi fáj belül, hogy milyen az egyik és a másik öröm, milyenek az illatok, milyen egy naplemente, hogyan fúj éppen a szél, milyennek látom a másik embert, vagy éppen önmagamat. És bár a szavak is bizonytalan jelölők, én mégis ővelük bánok a leginkább magabiztosan. És ezt az identitást, amely bennem leginkább a magyar nyelvhez kötődik, ne vegye el tőlem senki. 

Ahhoz már hozzászoktam, hogy otthon viselem ilyenkor. De milyennek tűnök majd vele itt? Eleve kitűnök. Aki tudja, mi ez, és magyarnak ismeri fel a kokárdát, könnyen valamiféle nacionalizmussal azonosíthatja azt. Én pedig nem szeretnék annak tűnni. Fogtam hát Sienai Szent Katalin képmását, és rátűztem a kokárda egyik szárára. Európa egyik védőszentjét hordva a kokárdámon úgy éreztem, ez valami olyasmi, amit teljes mértékben vállalni tudok.

Persze a szembejövők zöme bizonyára nem tudja, hogy mi ez a szalag, sőt, tekintve, hogy az én kokárdám a Magyarországon megszokott kokárda, kívül piros, belül zöld, holott a francia minta mentén fordított színsorrend volna követendő, tekintve továbbá, hogy a zöld-fehér-piros országában tűzöm ma ki, még akár olasznak, olasz nacionalistának, ha pedig megszólalok, amolyan kellemetlenül wannabe-olasznak is nézhetnek. És ha a szembejövők fel is ismerik, és magyarnak ismerik fel, vajon megértik-e az üzenetet, amelyet Szent Katalinnal próbáltam közvetíteni? Vagy ahelyett, hogy azt olvasnák ki belőle, hogy a (politikai, kulturális, stb.) nemzet részének, ám egyúttal európainak érzem magam, arra következtetnek, hogy kizárólag a szuverén nemzetállamban hiszek, továbbá a keresztény, fehér Európában.

(A meghasonlott madár)

Mindezeken már út közben gondolkodtam, vidáman fityegett a nemzetiszín (?) szalag szára, Szent Katalin arcképével. És én siettem az órára, hogy Roberta Aluffit az első mondatától hallgathassam, és minél többet megtudjak tőle az iszlámról. Én, akit a kánonjog és a szólásszabadság együttesen állított arra az útra, amely ide, Sienába vezetett. De mindez nem látszik a magamra tűzött szimbólumokból. Vagy ilyen bizonytalanok mindig, vagy rosszul használom őket. Marad nekem a nyelv, és leginkább a párbeszéd, mint az önkifejezés és az egymás megértésének eszköze. 

Speaking of which, mostanában nem szólok sokat a házbeli történésekről, pedig akadnak. Egy ideje arra jutottam, hogy itt vannak ezek a lánykák, akiket megkedveltem, itt van ez a ház, ideális helyen, kerttel, terasszal, nem vagyok egyedül, amikor hazajövök, gyakorta akad kihez szólni - itt maradok. Nem keresek nagy erőkkel, nem ölök bele több napot a hirdetések böngészésébe, a fél szemem azért rajtuk tartom, ha valami nagyszerűre akadok, akkor megragadom. Tulajdonképp megnyugodtam ebben a dologban, és így volt ez egészen eddig a napig. Előző éjjel ismét némi buli folyt, csütörtök este volt, a bejelentés úgy szólt, hogy néhányan itt gyülekeznek, hogy aztán este tizenegy körül elinduljanak valami egyetemi buliba. Csakhogy a terv megváltozott, nem mentek az egyetemi buliba, csak most szerencsémre az egyetlen olyan helyiségben tartották a mulatság éjjel egy utáni részét, amelyből alig hallatszik valami az én szobámba. Nem úgy az újonnan ideköltözött, még nálam is (!) két évvel időseb lány szobájába. Ő fél négykor elégelte meg, és ment le személyesen, közölve, hogy azonnal kapcsoljanak le minden hangszórót, és ki-ki szíveskedjen a saját otthonába távozni.

(Ja, én és az érvek - a szerepek változóak)

Mivel e gesztusát megelőzően a résztvevők helyett a mammának panaszkodott - aki viszont a résztvevőknek küldött üzenetében azt állította, hogy a rendőrségről keresték a hangoskodás miatt, majd miután a házbeli kedvence felhívta őt, valahogy megszűnt morcosnak lenni, és enszemélyében, továbbá egy üveg proseccóval csatlakozott a mulatsághoz -, nem mindenki sajnálta őt maradéktalanul a kényelmetlen éjszaka miatt, eme gesztusának ormótlan és inszolidáris volta okán, melyet a közösség kisebbfajta árulásnak élt meg. Más kérdés, hogy az árulás nem ért célt, és mindenki hazudott mindenkinek.

Másnap belecsöppentem egy beszélgetésbe néhányuk között, éppen e témában. P, akit nagyon is értelmes lénynek tartok, roppant korrekt módon közelített a kérdéshez, elítélve az új lány megoldását, hogy nem a lakótársaihoz, hanem a "felettes szervhez" fordult, ugyanakkor e megoldástól függetlenül úgy vélte, hogy az új lánynak joga van a nyugalomhoz, és érthető a hozzáállása, hiszen őt megvezették azzal, hogy ebben a házban házirend van, bulikák pedig márpedig, minekutána tilosak, egyáltalában nincsenek. Csatlakoztam P véleményéhez, mint a hasonlóképp megvezetettek egyike, és abban maradtunk, hogy a felettes szerv nem működik akként, sőt mi több, önnön szabályait szegi meg és kedvenceket tart, akik a megszegett szabályok alól is kivételek, míg másokkal kifejezetten durván bánik, tehát a helyzetért elsődlegesen a meglehetősen alantas mamma a hibás.

(Hátha ezektől is megszabadít Szent Katalin)

Ja azonban azon az állásponton volt, hogy itt márpedig diákok laknak, a diákok pedig fiatalok, és szeretnek bulizni, és akinek ez nem tetszik, az költözzön b.meg vidékre, vagy fogja be a száját. Továbbá, hogy az emberek itt részegek, a részegektől pedig nem elvárható, hogy belátással legyenek. Ezen úgy megütköztem, hogy azon túl, hogy ezzel mélységesen nem értek egyet, hirtelen nem is tudtam mit mondani. P azonban tudott, és ha valaki, hát ő, aki részese volt az éjjeli hejehujának, ugyanakkor épeszű, és képes megértéssel és tisztelettel viseltetni mások iránt, egyedül ő lehet képes Ja-t jobb belátásra bírni. Ő sem volt képes. Sem egyedül, sem velem. Ja azt hiszi, hogy az ifjúkora mindenre de mindenre feljogosítja ezen a világon. És mivel mindenhez alapvető joga van, pusztán a fiatalsága folytán, ezen jogok gyakorlását mindenki más tűrni kénytelen. És azoknak nem képeznek korlátot mások jogai. Mert másoknak olyanok nincsenek. Hiszen aki fiatal, az szükségképpen csatakrészeg minden hétvégén és jópár hétköznep is, és aki fiatal, mind úgy gondolja, hogy amennyiben egy buli tart, akkor az tart, és majd akkor van vége, amikor Ja úgy érzi, elég volt. Ez pedig, tudjuk abból a vasárnap reggelből, amikor délelőtt 11-ig hallgattam a kolumbiaiak ugrálását és éneklését a konyhából, nem egyhamar következik be.

Közölte továbbá, hogy ahogy közeleg a nyár, sűrűbbek lesznek az ilyen alkalmak, és bizony a kertben, vagy a kertben is zajlanak majd. Úgyhogy most keresek, nagy erőkkel, megint, olyan teret, ahol lehetőleg nincs ilyen gátlástalan, önző elem a lakóközösségben, vagy ha van is, nem élvezi az elvtelen autoritás feltétlen bizalmát és támogatását.

Én ugyanis nem 18 vagyok, mint ő, Nem évekre jöttem ide apu pénzén, ahogy ő. Nekem ez a fél évem van, és ebbe a fél évbe belefektettem minden eddigi megtakarításom. És nem fogom hagyni, hogy tönkretegye.

Ez így remekül hangzik, ez a düh és elszánás, csakhogy itt következne a valódi feladat: kompromisszumot kötni magammal. Távolsággal, kertecskével, miegymással. Vagy hinni a csodában, és meginni egy forradalmi Unicumot.

(Én, a Ja-val folytatott "eszmecsere" után)