Ma megfőztem minden idők feltehetőleg legrosszabb carbonaráját. Hogy valamit, ami ilyen pofonegyszerű, hogyan lehetett ennyire elrontani, magam sem tudom. Mindenesetre azonnal sürgönyöztem G-nek, hogy nagy a baj, és esedezve kérem, tanítson meg legközelebb tisztességes carbonarát csinálni. Kitérő választ adott.

Rendhagyó nap volt a mai, minekutána a múlt heti óráink a világ vallásbékéje érdekében elmaradtak, a héten kétszeres mennyiségű óránk van Professor M-mel. Ha nem imádnám ezeket az órákat, és ne volnék eleve feldobva a ténytől, hogy kétszeres mennyiséget kapok belőle, akkor is roppant menő lenne a tudat, hogy most olyasmi miatt pótolunk, aminek tulajdonképpen, vicc nélkül, komoly köze van egy békésebb világhoz. Tulajdonképp még mindig őrület ez, és roppant inspiráló meg felemelő is, ugyanakkor érzem a súlyát, hogy meg kell szolgálnom valahogy azt az időt, amit Professor M sokkal fontosabb dolgai helyett azzal tölt, hogy bennünket tanít.

Ez a hét a vendégelőadók hete, lesz még ilyen hetünk, és várakozással nézek azok elébe is, mert Professor M remekül választja ki és kéri fel előadások tartására azon munkatársait, akiktől bőven van mit tanulni. Egy fantasztikus nőt és fantasztikus tudóst ismerhettem meg Roberta Aluffi személyében a hét második felében. Már a reggeli olasz nyelvű órát is ő tartotta, szépen és érthetően beszélt, ez esetben igazán nem rajta múlt, hogy nem mindig tudtam követni a gondolatmenetét, hanem a nyelvi hiányosságaimon. Orientalistaként kezdte a pályáját, azután fordult a jog felé, és lett komparatista. Nagyszerű dolog hallgatni őt. Ez a kicsi, törékeny nő minden mozdulatában elegáns, de az eleganciájában nincs semmi felsőbbrendű vagy lekezelő, ellenkezőleg. A hangja kedves, a hangfekvése kellemes, az angolja is jól érthető, noha nála is megfigyelhető, ami a sok olasznál, hogy something helyett sunthinget mondanak, szánting, így, a t-nél a nyelvet a fogak élére helyezve lágyan, nem is ez a furcsa benne, hanem hogy megspórolják azt a bilabiálist a szóból, így minden "valami" napsütésessé formálódik az ajkaikon. Tulajdonképpen olyan olaszos ez.

Amikor a csütörtöki nap közepén, a délutáni maratoni óra előtti szünetben a dolgomra igyekeztem, nyavalyás hivatalos ügyek után futkosni (elspoilerezem: hiába - bár ez itt már inkább megszokott, mint meglepő), átvágtam a Campón, a némileg instabil sarkú csizmámban kissé bizonytalan léptekkel ereszkedtem le az egyik meredek utcán a kagylóhéjba, egyszer csak mellettem termett egy bácsi. Megkérdezte, hány óra van pontosan, mert ott van ugyan a toronyóra, de nem biztos benne, hogy jól jár. Meglepődtem, mutattam a karórámat, ő leolvasta olaszul, én helyesbítettem, ugye maga nem olasz, kérdezte, nem, mondtam, hát akkor honnan jött, kérdezte, Magyarországról, mondtam, turista vagyok-e, nem, nem vagyok, tanulni jöttem. Váltottunk pár mondatot, egész flottul ment a kezdeti ijedelemhez képest, megdicsérte az olasztudásomat, bár megjegyezte, hogy van egy kis akcentusom, majd azzal a lendülettel belém karolt, megfordított a tengelyem körül, és felfelé vezetett volna a meredeken, jöjjön, igyunk egy kávét, tette hozzá mosolyogva. Kis, köpcös bácsi volt, a nyakában lógó tekintélyes aranyláncon megcsillant a déli nap, felnevettem, nem lehet, mennem kell ügyet intézni, szabadkoztam, talán majd visszafelé.

Ha otthon hasonló történt volna, feltehetőleg megrökönyödött arccal tiltakozni kezdek azonnal, elkapom a kezem, és sietős léptekkel igyekszem kikerülni ebből a helyzetből. Itt mosolyogva rátettem a bácsi kezére a kezem, és elnézést kértem, még egyszer próbálkozott, tényleg mennem kell, mondtam, és ki tudja, ha nem siettem volna, még az is lehet, hogy tényleg megiszom vele egy kávét. Bizonyára nyitottabb vagyok én is, de valahogy az a mód, ahogy itt az emberhez közelítenek, általában végtelenül kedves és bizalomgerjesztő, talán olaszul is napsütéssé formálódik az ajkaikon minden, talán ezért van, hogy annyival nyugodtabb és kedvesebb minden a sienai tavaszban. A minden közt én is. 

Este az utcán szaxofonos játszott, a zsebembe nyúltam, pár centet dobtam a hangszere tokjába, és megálltam hallgatni kissé távolabb. Alig fél perc alatt öten nyúltak ugyanúgy a zsebükbe, dobtak pénzt a zenéért. Egy háromévesforma kislány megállt hallgatni a muzsikát, éppen átellenben velem. Félrebillent fejjel, csodálkozva nézte, aztán, mintha mi sem volna természetesebb, rázni kezdte a fenekét, ütemesen, a zenére, emelte a lábacskáit, táncolni kezdett. Én ránevettem, és táncoltam vele szemben én is, nem érdekelt, ha hülyének néznek, csak nevettünk, a kislány meg én, de feltehetően nem nézett hülyének senki, ettől is olyan jó, tökéletesen józanul ilyen felszabadultnak lenni. 

Persze könnyű volt nekem, hiszen körbelengett az illat. AZ illat. Mert itt kérni kell, és megadatik - ha eléggé szeretnek otthon. Elmentem hát a gyönyörű üzletbe, ahol apró üvegcsék zárják magukba a boldogság illatát, és megvettem egyet. Az eladólány rendkívül kedves volt, megszagolhattam ismét mindent, a parfümöket papírkorongokra fújják, azokat borospoharakba ejtik, és úgy szagolhatja őket a betérő, akár a bort. Az eladólány körbevezetett az üzletben, barátságos volt, akár a nap, és én, kezemben a csinos kis csomaggal, egy szívalakú fagyit nyalogatva lépdeltem haza. 

Bánja a fene ezek után a világtörténelem legrosszabb carbonaráját.