Ma esett először, amióta anyáék elmentek. Már el is felejtettem, milyen gyönyörűek a vizes sienai utcák az esti lámpafényben. Már sötétedett ugyan, de ahol oszlottak a felhők, még kék volt az ég, és a sárga lámpafények közt a szűk utcák felett derengő kék tükröződött az öreg utcakövek vizes felületén.
Megérdemeltem ezt a látványt, ma reggel korán felkeltem, hogy Professor M órájára a másik tanulmányt is elolvassam, mert vasárnap csak egyre volt erőm. Késve indultam órára a tervezetthez képest, kényelmesen úgy 30 perc a Mattioli campus, ahol a jogi kar található, nekem mindössze 20 percem maradt odaérni. Kapkodtam a lábam a kis lapos talpú cipőben, hogy versenyt gyalogoljak az idővel.
Nem szoktam észrevenni, hogy az utcák hullámzanak a lábam alatt, hogy nincs egyenes szakasz, csak lejtők vannak és emelkedők, de ezek zömükben épp akkorák, hogy ha elmerülök a gondolataimban vagy a nézelődésben, már meg sem érzem őket. Újabban egyre gyakrabban a gondolataimban. Kellenek a nagy séták, mint amilyet szombaton tettem, kellenek a bolyongások, mert egyre inkább elfelejtek nézelődni, egyre többször sietek valahová leszegett fejjel. Ma épp ezért zenét sem tettem a fülembe, mintha az, hogy nem zárom ki a város hangjait, enyhítené azt a körülményt, hogy vizuálisan csak korlátozottan fogadom be.
Az egyébként meg se kottyanó fel-le hullámzó utcák nem barátai a lapos cipőben siető lábaknak. A sípcsontom mellett, kívülről, hosszában húzódik egy izom, kőkemény, mintha egy második sípcsont volna, amikor megfeszül - ma a sietségben sajgott és lüktetett, főképpen lefelé. De nem volt megállás, továbbot parancsoltam a remegő izomnak, oda kell érnem időben az órámra.
Pontban kezdésre meg is érkeztem, ülőhelyem is akadt, bár a terem nem volt annyira zsúfolt, mint az első héten, de akadnak szép számmal, akik annak ellenére bejárnak, hogy nem kötelező, így is alig férünk el a rendelkezésre álló széksorokban. Az óra elején mindjárt tesztet írtunk. Tétje nem volt, csak Professor M szerette volna tudni, mennyit értettünk meg az első héten elmondottakból. Nevet sem kellett írnunk a papírra, csupán a kérdés számát és a helyes válasz betűjelét. Nyolc kérdés volt, egyenként három-három válasszal, és persze olaszul - az állam és egyház viszonyát boncolgató óra, vagyis ez az, amelyet olaszul hallgatok. Professor M előzékenyen megkérdezte, hogy kérek-e segítséget, mondhatnám, tolmácsot, de köszönettel elutasítottam. Legnagyobb meglepetésemre bár minden szót nem, de pont annyit értettem a feladatokból, hogy biztonsággal ki tudtam választani a helyes megoldást - minden egyes kérdésre. És ez különösen azért volt számomra nagy dolog, mert az olasz diákok közül jópárnak gondot okozott a feladat. Lehet persze, hogy épp ez a részleges értés segít a lényeget látni, és a teljes megértés belezavarna a kérdésekbe. De nem hiszem.
A következő óra, amelyre olvastam reggel, már angolul tartatik, és ezúttal vendégelőadónk volt, aki az iszlám jog, de leginkább és először is az iszlám erkölcsiség megismertetésén munkálkodott, fiatalos hévvel. Korombeli, tán valamicskét idősebb férfi lehet, az is lehet, hogy fiatalabb néhány évvel, vékony, szikár, csontos vállai mereven tartják rajta az inget, bohókás, horgolt nyakkendője volt és mákosan őszülő, arabos szakálla. Vagy a téma és az arabul előadott idézetek tüntették fel ilyenként előttem, vagy tudatosan formálta magát erre a képre, nem tudom. Professor M nagyra becsüli őt, délolasz, mondja róla, nem lehet tőle strukturáltságot várni. Mindez már délután történik, amikor más dolgom nem lévén, beültem a délutáni órára is, hátha abból is értek egyet s mást, noha olasz nyelvű az oktatás. Azonban az összehasonlító egyházjogi témájú előadást is a vendégprof tartotta, aki olyan vehemenciával és olyan gyorsan beszélt olaszul, hogy azt lehetetlenség volt követni. Hiába, délolasz, nem lehet tőle strukturáltságot várni. "A fiatalok annyira másképp közelítik meg a jog és vallás témáját - mondja Professor M -, lenyűgöző!"
Engem az ő lelkesedése és nyitottsága nyűgöz le, és az, ahogyan az ujjaival játszik a padon, miközben végig figyel, és olykor hozzáfűz valamit a vendégelőadó mondandójához.
Volt egy órácskám a két etap között, gyorsan bekaptam egy pizzaszeletet az egyetem melletti kapualjakban megbújó pizzázók egyikében, és sétáltam egyet, ha már itt vagyok, a Porta San Marco felé, noha tudtam, a Portáig, kivált azon kívülre elmenni nem fér bele az időmbe. Azaz belefért volna, ha nem az órát választom, de a szikrázó napsütés ellenére most inkább okulni vágytam. A rövidke sétát a Csiga contradában tettem, és ráakadtam a templomra és a kútra is. A contradák kútjai olyanok, mint a boldogság - amióta nem keresem őket, folyton rájuk bukkanok.
Este még Professor P történelemkurzusa várt rám, remek volt ma is, azután a fejembe vettem, hogy ha négy óra elfért a napomban, elfér öt is, és elindultam a San Niccolò felé, ahol is emlékeim szerint ma este hattól volt esedékes az óra, amely iránt Jn felkeltette az érdeklődésemet, és amely a Theory of Mind címet viseli. A sípcsont melletti izom mintha belátta volna, hogy egy stréberrel nemigen tudhat mit kezdeni, ezért megszűnt fájni, amint kapkodtam a lábaim, hogy 20 percen belül átérjek a város egy másik csücskébe, de Jn üzent, hogy ne szaladjak, ma legalábbis semmiképp, eltévesztettem a napot. Az egyre szürkébb felhőkből először apró, majd nagyobb cseppek kezdtek potyogni, felhúztam a pöttyös kis esernyőm, de a szél majdnem kicsavarta a kezemből, így behúzódtam egy kapualjba még a Campo előtt. Apró fehér gyöngyök kezdtek pattogni az utca kövén, kivártam a jégeső végét, és elindultam haza.
Ma esett először, mióta anyáék elmentek. El is felejtettem, milyen gyönyörűek a vizes sienai utcák az esti lámpafényben.
