Én sohasem gondoltam, hogy valaha dolgom lesz az egyházzal. Azt meg, hogy az evangélikus gimnázium egykori diákjaként éppen a katolikussal lesz, végképp nem.
Az egész talán azzal indult el, hogy beiratkoztam a katolikus egyetemre. Praktikus okok vezettek erre a döntésre, nevezetesen, hogy Budapesten tudok tanulni és vizsgázni, ahol dolgozom, ráadásul levelezősként szombaton hallgathatok órákat, így az órákra járás, ami nekem rendkívül fontos, nem megy a szabadság rovására. Kicsit idegenkedtem az ötlettől, pláne, hogy olyan "felesleges" tárgyakat is kell majd tanulni, mint a kánonjog, de győzött a józan megfontolás, mely szerint még így is jobban járok, mint ha más egyetem mellett döntenék.
Az első óra, amelyre betévedtem (tényleg betévedtem, nem azon az órán kellett volna ülnöm), az élettől is elvette a kedvem, nemhogy az intézménytől. Úgy éreztem, racionális érveket nélkülöző, pontosabban az érvkészletből egymásnak ellentmondó érveket is felsorakoztató, demagóg propaganda ömlik ránk töményen, nem oktatás, ami itt folyik, hanem agymosás - már azoknak persze, akiknek nincs elég sütnivalójuk, és minden kritikai attitűdöt nélkülözve befogadják ezt a maszlagot. A következő tantárgyig szerencsére volt két szabad órám, úgyhogy fejvesztve menekültem az intézményből, szereztem egy jókora sétálós kávét, és egyenesen a Reformáció parkba mentem, hogy az otthonos közeg és a jóval liberálisabb eszmék adjanak enyhet háborgó lelkemnek.
(A Porta Camollia, amelyen át minden nap hazamegyek)
A következő félévben esedékessé vált, hogy kánonjogi tanulmányokat kezdjek folytatni a tanterv szerint. Felkészítettem rá magamat, hogy el tudjam viselni azt a borzalmat, ami három féléven át következni látszott mindabból, amit a kánonjogról és annak tanításáról képzelni voltam képes. Belépett a terembe egy kissé zilált, fura figura, közölte, hogy márpedig mindenkit édesemnek és drágámnak fog szólítani, én pedig azt gondoltam, hogy fogom a cuccaim, és tüntetőleg kivonulok a teremből, de előtte kikérem magamnak ezt a bánásmódot. Aztán maradtam. A fura ember a katedrán magyarázni kezdett, minden magyarázatot kérdés vezetett be, kérdés, amelyre nincs rossz válasz, sőt, a rossz válasz a kívánatos. Logika volt ebben, és ezt a logikát elkezdtem végtelenül megszeretni.
Minden rossz válasz azért volt ugyanis tanulságos, mert rajtuk keresztül megtanulható volt, hogy mennyire másképp működik az egyház joga, mint amit mi általában jogként ismerünk. Miután a jogról való gondolkodásunk kereteit - legalábbis akkoriban, amikor én elkezdtem tanulni másutt, bizonyosan így volt - a demokrácia és a demokratikus intézmények határozzák meg, nehezünkre esik másként gondolkodni. Ha a demokráciát veszély fenyegeti, azt észrevesszük persze, és a demokráciától eltérő berendezkedéseket is felismerjük, ám mégis mintha jobbára ebben a dichotómiában, demokráciáéban és autokráciáéban, valamint a kettő közti mezőben helyeznénk el minden jelenséget. Az egyház joga nem olyasmi, ami itt elhelyezhető. És az az erőfeszítés, amelyet a tanárunk abba fektetett, hogy végtelen könnyedséggel és humorral, mégis nagyon felépítetten, okosan és komolyan rávezessen bennünket erre a másként gondolkodásra, egészen lenyűgözött. És ettől kezdve a kánonjog is, szerettem elkapni a fonalat, szerettem pallérozni az agyam mindazon, amit megtanulhattunk belőle.
(A Porta Camollia közelebbről)
Az egyetemen kívül, a munkám során a szólásszabadság és a vallás(ok) konfliktusával találkoztam, és ezek kapcsán az állami egyházjoggal. És ez az egész egyszerre elkezdett roppantul érdekelni. Miközben szépen rájöttem hogy a katolikus egyház joga és tanítása (vagy inkább fordítva, de most így hagyom) közel sem azonos az egyház vezetőinek és klerikusainak cselekedeteivel, lassan az is kiviláglott előttem, hogy tulajdonképpen, ha akarom, minden erre vezetett. A bölcsészkaron felvettem az összes kolostori irodalommal kapcsolatos órát (és az összes obszcenitással kapcsolatosat is), a szent és a profán köztis vibrálás mindig is érdekelt, és a látszólag egészen más témájú szakdolgozatom is valahogy az isten kérdését járja körül. (Nem írok nagy kezdőbetűt, bonyolultabb kérdés ez annál.) Nem vallásos áhítattal ugyan, de megérteni vágyással az iránt, hogy mit gondolunk az istenről - és közben kiderült az is, hogy a Biblia alapvetően határozza meg a gondolkodásom, a motívumokat, amelyeket meglátok egy-egy szövegben. Nem mint tanítás, hanem mint kulturális alapvetés.
Itt vagyok ebben a városban, amely néhanap képes úgy de úgy magába szippantani. És ebben a csodálatos városban benne lakik a ma is elevennek tűnő középkor - az a kor, amelyben ama szent és ama profán olyan csodálatos egységben és egyszersmind feszültségben élt együtt. Ennek a városnak annyi temploma van, ahány contradája, meg még sokkal több. Ebben a városban Dante Poklának és Purgatóruimának idézetei díszítik a házak falait. Ezt a várost civitas virginisnek hívják, ebben a városban a XIII. században rendeletben tiltották, hogy aki a Mária nevet viseli, prostituált legyen. Éppen ezért szép volna, ha Siena obszcenitásban megmerítkezéséről is tudnék mesélni, alátámasztva a felrajzolt kettősséget, de olyan itt nem volt - gondoljuk.
Mint ahogy azonnal hozzágondoljuk azt is, hogy dehogynem. Itt született és élt például Cecco Angioleri, az itáliai obszcén, vagyis "udvariatlan" költemények egyik legismertebb szerzője is. "Az irodalomtörténeti tradíció Rustico Filippit jelöli meg az első trágár szövegek szerzőjeként, pedig az ilyenféle költészet legérettebb képviselőjének mégis a hol fanyar, hol szenvedélyes hangú Cecco Angiolierit (1260 k. – 1330 k.) tarthatjuk. [...] Cecco verseiben a Dante és Cavalcanti költészetéből jól ismert eszményi donna angelicata a rámenős és kéjsóvár Becchinával kerül szembe, aki még saját testét is képes áruba bocsátani. Rustico Filippi és Cecco Angiolieri mellett figyelmet érdemelnek a sienai és a perugiai költőiskola képviselői is, akiknek homoszexuális szonettjeiről az irodalomtörténeti kánon sokáig nem akart tudomást venni." Ezeket Tombi Beáta írja a 2006-ban a PRAE.HU kiadó gondozásában megjelent Udvariatlan szerelem című obszcén költészeti antológia egyik kísérőtanulmányában. Nem, nem ilyen roppantul nagy a műveltségem, hanem, miután a szent és a profán dichotómiája, mint látjuk, valami- és tulajdonképp uralja az életemet, volt egy kis közöm ehhez az antológiához is.
Mindenesetre én most ezeket az utcákat járom Sienai Szent Katalint ábrázoló kitűzővel a mellemen. Ő nem csak a démonok elűzésében és az irodalomban jeleskedett, hanem ő Európa egyik védőszentje is - II. János Pál tette azzá. Mivel ezen a héten nincsenek jog és iszlám, valamint állami egyházjog óráim Professor M távolléte miatt, ám megkezdődött az oktatás a többi tanszéken is, napközben dolgozom vagy ügyet intézek, késő délutánonként pedig az európai integráció történetét hallgatom egy kiváló tanár előadásában. Ez nem valamiféle jópofáskodó terv a részemről - vagy legalábbis nem az én részemről tervszerű, hogy így alakult. A kevés felvehető óra közül éppen ez nem ütközik egyik, eredetileg felvenni kívánt órával sem - így kötöttem ki Professor P kurzusán. Alacsony, vékony emberke, magas hangon magaráz, de szépen, lassan, angolul. Néha gimnáziumi órán érzem magam, de ez az én szerencsém. Az ő óráin végre alkalmam adódik majd olyasmiket is megérteni, aminek eddig bevallottan híján voltam: történelmet tanulok.
Professor P inspiráló órája után csatangolni kezdtem a városban, éppen leszállóban volt az este, és igyekeztem olyan utcákon ereszkedni a Campo felé, amelyeken korábban nem jártam. Annyi szépséget találtam ma is, hogy belefacsarodott a szívem. A főtéren ráadásul a világ legaranyosabb dolgába futottam. Kicsi színpadocska, inkább csak egy állvány bújt meg a tér alján (azaz a közepén, a Campo kagylóhéja a tér közepe felé lejt), melyen vidám férfi szólította színpadra a gyerekeket. A tér pedig telis-tele volt velük, jelmezbe vagy álarc mögé bújt aprószentekkel, akik kacagva kergetőztek, és dobálták a konfettit magukra, a magasba, egymásra. Közéjük vegyültem, és nevettem én is. Elűztük a telet végleg, a farsang utolsó napján, húshagyó kedd estéjén.
Mire befejezem ezt a szöveget, már hamvazószerda lesz, és megkezdődik a böjt. Nekem itt nincs böjt, akárhova nézek, gyönyörködtet valami. És bár az olaszokról naponta többször megjegyzem, hogy én istenuccse nem értem őket, majd megismerem az ő rendszerük logikáját is, akárcsak a kánonjogot. Addig is, és talán azután is térden állva fotózom a szűk utcák és terek minden csodáját, és minden térdre ereszkedésnél hálás vagyok mindezért.
