Kedden csak a nyelvtanfolyamon voltam, reggel megírtuk az írásbeli vizsgát, aztán csak folytak az órák, hamar készen lettem, úgy fél 10 körül, és 11 után kezdődött csak a második óra, addig volt idő írni a tesztet. A vizsga meglepően könnyű volt, a bonyolultabb jelenségekre vonatkozóan nem is voltak feladatok. Volt egy olvasás utáni szövegértési feladat, egy egyszerű szöveg alapján kellett bizonyos állításokról eldönteni, hogy igazak-e vagy hamisak, egy másik feladatban szavak névelőit és többes számát kellett megadnunk, a legnehezebb a prepozíciók behelyettesítése volt, az igeragozás igazán nem volt kihívás, végül egy rövid szöveget kellett alkotni, melyben bemutatjuk egy barátunkat. Szóval igazán egyszerű feladataink voltak, jó eséllyel azoknak is sikerült a vizsga, akik meglehetősen nehezen boldogultak a kurzuson kapott feladatokkal. A délután azzal telt, hogy olvasni próbáltam Professor M másnapi óráira, főleg az olasz nyelvűre készülve böngésztem Professor M angol nyelvű könyvét, hogy jobban értsem másnap, miről is van szó azon a nyelven, melyből a tesztet ugyan feltehetőleg remekül abszolváltam, azonban korántsem vagyok azon a szinten, hogy segítség nélkül követni tudjak egy előadást. 

Másnap reggel az egyetemre belépve Professor M-be futottam azonnal, bekísért a terembe, ahol az óránk tartatott. Ez jól jött, mert nem az órarend szerinti teremben voltunk, nem is abban, amelyikben legutóbb, de az odatalálás terhe levétetett a vállamról. Több-kevésbé követni tudtam, miről is van szó, a jegyzeteim egyelőre elég furák erről az óráról, három nyelven írok, hol olaszul, hol angolul, hol magyarul jegyzem fel, ami eljutott a megértésig. Fura egy elmeállapot ez, kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd a későbbiekben. Attól félek, hogy ez a fél év kevés hozzá, hogy kellően felzárkózzam olaszból. 

A második óra zseniális volt, rávilágító, szemfelnyitó, horizonttágító. Örömmel nyugtáztam, hogy a beharangozott interaktivitás helyett Professor M egyelőre inkább magyaráz, kell is ez, kell, hogy kontextusba helyezzük a későbbieket, kell, hogy legyenek alapok a majdani interaktivitáshoz. Sok olvasnivalót kaptunk a legközelebbi alkalomra, olyasmit ráadásul, ami meglehetősen távol áll tőlem, de hát tágítjuk azokat a határokat, rendben van így. 

Óra után elmentem egy automatához fényképet csináltatni, majd a fényképpel az Erasmus-irodába, hogy legyen erasmusos kártyám, amellyel számos kedvezmény nyílik meg az egyszeri diák előtt, továbbá jegyet váltottam az általuk szervezett délutáni programra, az egyik contrada múzeumának meglátogatására. Utóbbihoz a Campón gyülekeztünk, és a tér kövén üldögélők közt különböző csoportokban lakótársaimra és csoporttársaimra bukkantam. Vagy a város ilyen kicsi tényleg, vagy a téren üldögélés a külföldiek sportja, nem annyira a helyieké.

A Valdimontone, azaz a kos völgye contradát látogattuk meg, egy öregúr volt a vezetőnk, megnéztük a contrada templomát, a múzeumát, végül a contrada közösségi terét is, annak leginkább a kertjét, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a városra. Azt még nem tudom, beengednek-e oda csak úgy is, de ha igen, nem lehetetlen, hogy egy-egy kávéra vagy sörre megfordulok majd ott néhanap. Az öreg lenyűgöző lelkesedéssel mesélt a contradája múltjáról, a palióról, a győzelmeikről, a fiú, aki fordított, hasonlóképp fanatikus volt, csak míg az öregnél ez egy nyugodt bájjal, addig a srácnál valóban fanatikus ifjonti hévvel párosult. A fordítás meglehetően hevenyészett volt és szabad, de meglepetésemre szinte mindent értettem, amit az öreg mondott, így inkább az olasz nyelvű idegenvezetést követtem, semmint az angolt. És amellett, hogy sok mindent megtudtam, megtudni azt, hogy képes vagyok megérteni egy efféle előadást, remek érzés volt.

Mivel másnap reggel volt esedékes a szóbeli vizsgánk, ahol párban kellett felelnünk, és engem G-vel osztottak be, hazamentünk hozzám gyakorolni kicsit. Gyakorlás előtt ettünk egy keveset, aztán megkávéztunk, végül pedig be kellett látnunk, hogy alkalmatlanok vagyunk a komolyan gyakorlásra, elhülyéskedtük az egészet, ami persze nyelvgyakorlásnak kiváló volt, de a vizsgán előadhatatlan párbeszédeket kreáltunk nagy röhögések közepette. Miután G hazament, néhány lányt a szalonban találtam dohányozni mentemben, és ott ragadtam náluk. Mint megtudtam, másnap estére ismét házibulit terveznek, természetesen a hadsereg részvételével - ettől a ténytől kevéssé voltam boldog. 

Reggel úgy megörültem a tavasznak, hogy ruhácskát húztam, könnyű tavaszi ballonkabáttal, kis világos kopogós cipővel, mindehhez a hajamat balra tűztem egy laza kontyba, Marlene Dietrich és Karády kései unokatestvérének éreztem magam, de valamiért "so classy"-nak talált mindenki, olyannyira, hogy Ja megkérdezte, hogy csináltam ezt a frizurát, és mennyi időt vett igénybe. Ó, alig egy percet - válaszoltam, majd kérésére kibontottam a kontyot és feltűztem újra, hogy lássa, nem ördöngösség. Ac és P megpróbálta lekövetni, amit csináltam, nem sikerült, ekkor kijavítottam, amit nem megfelelően csináltak a feltűzés roppant egyszerű feladatában, és olyasmi lettem, ami soha korábban, fodrász és stílusadó. 

Ez az új szerep tetszett, nem gyakran voltam ilyen. Mindazonáltal azt hiszem, sokat kell tanulnom még a női közösségekben létezésről. P ugyanis látogatót vár, a fiú, akivel éppen az ideutazása előtt kezdett kibontakozni valami, látogatóba érkezik. Ezzel a ténnyel mindenféle jár, többek között az ember más előtt feltárásra alkalmassá teszi a testét, jelentsen ez bármit, azt hiszem, mindenkinek mást. P-nek ebben az esetben hónaljgyantázást. Ennek érdekében a közösségi térbe érkezett az instant gyantacsíkokkal, hogy megkérjen valakit, hogy legyen a segítségére, és a Jn-nél éppen látogatóban lévő amerikai lány egy pillanat alatt ajánlkozott. Nekem valahogy nincs benne az eszközkészletemben ez a fajta nyíltság, ez a fajta tabunélküliség. És nem is hiszem, hogy ebben az együttlakásban kialakulna. Mindazonáltal valahol irigylem. Azt hiszem, nekem egyedül anyával van ilyen viszonyom, az intimitás és kitárulkozás, a bizalom igen magas fokának érzem ezt a fajta viszonyt. És bár bizalmas baráti viszonyt többekkel ápolok, nem látom magam előtt, hogy szégyenérzet nélkül tudnék odalépni hozzájuk egy ilyen kéréssel. Utána persze legyőzném, talán, ez a blokk csak bennem létezik, de ott nagyon is.

A fodrász szerepe egyelőre elég lesz, azt hiszem. Mindenesetre az éjjel, amikor az utazásban megfáradt tavaszi ruháimat megpróbáltam simára varázsolni, megmosolyogtam a helyzetem lehetetlen voltát rózsaszínben, és mégis kíméletlenül szemléltető vasalódeszkát.