Reggel korán akartam kelni, hogy a tegnap fodrászkodással és pletykálással töltött este után legalább reggel készüljek kicsit a szóbeli vizsgára, de ez a tervem kútba esett. Nézegettem ugyan a könyvet, próbáltam elékezni a szavakra, de elkalandozott folyton a figyelmem, és annak biztos tudatában voltam, hogy ezen a vizsgán legalábbis számomra lehetetlen megbukni, de feltehetőleg mindenki számára az, így aztán nincs mitől tartani. Fejben próbáltam lejátszani a szituációs párbeszédeket, amelyeket kérni fognak tőlünk, de az egyetemre menet arra figyeltem inkább, hogy barátom, a rebellis galamb a tüskékkel tűzdelt lyukból nem volt a helyén, a mozgólépcsőn pedig találkoztam két csoporttársammal, ők épp túl voltak a szóbelin, este találkozunk a borkóstolón, beszéltük meg, miközben én felfele, ők lefelé gyalogoltak az ellenkező irányba haladó mozgólépcsőkön, hogy ne sodortassunk el egymástól olyan hamar, hogy válthassunk néhány szót. 

Megérkeztem, G még nem volt ott, de ezen nem csodálkoztam, aztán egyszercsak megjelent, még volt negyed óránk a számunkra kitűzött időpontig, éppen rágyújtottunk volna, amikor kikiabáltak, hogy mennünk kell, mi következünk. A ráhangolódás ilyenformán elmaradt, és azonnal a vizsgán találtuk magunkat. ahol is egészen bonyolult dolgokat kérdeztek tőlünk, legalábbis az előirányzottakhoz képest; olyasmiket, hogy hogy érezzük magunkat itt, mik a benyomásink, milyenek az óráink az egyetemen, milyennek találjuk az oktatást, a professzorokat. Az első döbbenet persze megtette a hatását, vagyis úgy reagáltam, hogy szépen elkezdtem olaszul válaszolni, anélkül, hogy az a görcs, mely szerint én erre egyelőre képtelen vagyok, belém állhatott volna. Aztán eljátszottuk a suta kis szituációs játékot, a felére nem is figyeltek, azt hiszem, pontosan tudták, hogy mi ketten ezt az akadályt könnyedén megugorjuk. Közben A, legyen neki neve most már, Andreina, a délelőtti órákért felelős tanárnő megkérdezte, hogy járunk-e. Mármint hogy G és én. Fogalmam sincs, miből jutott erre a következtetésre, sosem érkezünk együtt, igaz, egymással üzentük meg, ha valamelyikünk nem tudott részt venni az órán, de a kolumbiai lányok is így voltak ezzel, meg a kínaiak és az oroszok is. Persze lehet, hogy őket is megkérdezte.

(G, egy másik napon)

Signora B, azaz Signora Barki ezzel szemben a CEU helyzetéről kérdezett bennünket, a volt férje ott tanított ugyanis - persze ezt is mind olaszul. A vizsga végén aztán elmondták a jegyeinket. Az otthoni rendszertől eltérően itt harmincfokozatú az osztályozás, 18-tól felelt meg az ember, a skála további fokozatait nem tudom. Andreina azt mondta, egyedüliként lett hibátlan az írásbelim, így a lehető legnagyobb pontszámot, a legmagasabb jegyet kapom, "trenta e lode", állt a papíron a nevem mellett, ami annyit tesz: dicséretes harmincas.

Korán volt még, mikorra dicséteres harmincassá értem, és hirtelen jött minden, olyan gyorsan túl voltam rajta, hogy szinte fel se fogtam. Hogy megragadjam a nap grabancát, ne hagyjam szétfolyni a perceket, elbandukoltam a hivatalba ismét, nem afféle italmérésre gondolok, hanem arra, ahol az adószám igényelhető. Ezúttal sikerrel jártam, a hölgy, akinek a pultjához kerültem az ügyintézéskor, kedves volt, mosolygós, és lassan beszélt hozzám olaszul. Meg se próbálkoztunk az angolra átváltással, nem volt rá szükség, értettem, amit kellett, nem volt persze ördöngösség. 

Viszonylag hamar végeztem itt is, a nap pedig hétágra sütött, elindultam hát, egyelőre céltalanul a városban, viszonylag hamar a Campón találva magam. Ezzel a térrel szemben érzek némi idegenséget. A peremén a kávézók-éttermek drágák és turistáknak valók, nem valók mindennapi üldögélésre. A téren üldögéléshez még hűvös van, és minden csupa kő. Sehol egy növény, a kút is elkerítve áll a tér felső részén, semmi sem csobog, csak a Torre del Mangia magasodik mindenek fölé, és a környező házak zárják be a kagylóba az embert, mind az embereket. Lehetnének ezek a lelkek Siena igazgyöngyei, de jobbára, azt hiszem, nem azok. Zömük talán nem is idevalósi. Persze azt mondják, ha kívülről bekerül a kagylóba valami, akkor izzadja ki keservvel az igazgyöngyöt, külső hatás és szenvedés kell hozzá. Nos, Professor M azt mesélte, hogy amíg a Monte dei Paschi, a város bankja prosperált, olyannyira, hogy Olaszország legerősebb bankjainak egyike volt, addig a város boldogan élt, az egyetemek rengeteg támogatást kaptak, és úgy általában könnyű volt az élet. Mikor aztán a válsággal a bank is összébb volt kénytelen húzni magát, azt mindenki megérezte. A kutatásra szánt pénzek is elapadtak, a városnak talpra kellett állnia valahogy, de nem sikerült régi dicsőségének magasságaiig visszakapaszkodnia. És a turizmus, bár bizonyos értelemben sokat segít, ugyanakkor sokat ront is a helyi szolgáltatások színvonalán - a turista úgyis megeszi, amit kap, és úgyis rövid ideig marad csak, tehát nem éri meg minőséget adni neki, és mindennek persze a helyiek isszák meg a levét, akiket kevesen akarnak megtartani, kevesen adnak minőséget helyi szinten megfizethető árakon. 

Ott magasodott mellettem a Torre del Mangia, az éhség tornya, és én jegyet váltottam oda, ahogy jegyet váltottam egyúttal a Palazzo Pubblico múzeumába is. Látni akartam a regény helyszíneit, látni akartam a tornyot, az átjárást a palotába, látni akartam a jó és a rossz kormányzás allegóriáival díszített termet. A toronyba mentem először. Felfelé menet a szűk lépcsőkön be kell várni egymást, találkoztam néhány szerzetessel és egy fotóssal is, utóbbival csilingelve felkacagtunk, amikor az egyik szűk járatból kilépve koppanósan bevertem a fejem, miközben mosolyogtam rá, köszönetképpen, hogy előreengedett. Odafenn a látvány lenyűgöző volt, az összhatást némileg rontotta, hogy nem én voltam egyedül odafenn, egy fiatal olasz pártól volt hangos minden, ott beszélték meg az esti bulit és szelfiket készítettek, a nő volt tulajdonképp hangos, a fiú csak asszisztált a létezéséhez. Come alone - szólt a város, hogy egyedül jó jönni.

A Palazzo Pubblicóban ellenben nyugalom volt, csak az ajándékboltos nő telefonált magánügyben üvöltve, meg a teremőrök csacsogtak hangosan. Mind nők - ez a hangos nők napja volt, úgy tűnik. Nekem ellenben a hallgatásé. Jól esett csendben lenni, jól esett csak annyit szólni, amennyit muszáj. A palotában freskókkal teli falak fogadtak, csak utolsóként találtam rá a Béke termére, amelyben a jó és a rossz kormányzás allegóriái díszítik a falakat. Ami leginkább lenyűgözött, az a padló volt. Kőből lerakott, nem lapok, nem csempék, hanem hatalmas tömbök alkotják, amelyek felületét hullámosra, egyenetlenre és szinte tükörfényesre koptatta az idő és az a temérdek láb. Ezek a lábak egy időben kiválasztottak lábai voltak, ma már azokéi, akik megváltják e belépőt, és azokéi, akik fenntartják, karbantartják, üzemeltetik az épületet. Letérdeltem a padlóra, hogy megfelelő szögből készíthessek fotót erről a selymes csillogásól, ez a művelet egy nagy objektíves profi géppel teljesen rendben van, de egy nem túl jó okostelefonnal bizonyára nevetséges, szerencsére éppen nem jött senki, jól esett térdelni ott, azon a kövön, jobban magaménak éreztem a közelségét, mint a freskók távolságát odafenn, és jobban magaménak éreztem most ezt a talpalatnyi palotarészletet, mint odalenn a Campo mindenkinek nyitott térköveit. 

A jó és a rossz kormányzás termében a rossz kormányzás allegóriáján a kísérőszöveg tanúsága szerint egy zsarnok látható, ördögi teremtménye körében, melyek a zsarnokságot testesítik meg. Inkább a saját érdekeit, semmint a közjót tartja szem előtt, és a legrosszabb jellemhibák, mondhatni bűnök vannak ebben segítségére. Hogy önző tervét végrehajtsa, Justitiát jogfosztottá tette, megfosztva őt eszközeitől, de még a méltóságától is. A rossz kormányzás negatív hatásokkal jár (erőszakkal, rombolással és fosztogatással) úgy a városban, mint azon kívül, és alapvető félelmet ébreszt az emberekben, akik veszélyben érzik a tulajdonukat, a tevékenységeiket, de még az életüket is; nem úgy, mint a jó kormányzás nyújtotta biztonság és garanciális feltételek között. Ezt elmeséltem, csak úgy. Ambrogio Lorenzetti 1338-ban és 1339-ben festette, de a rossz kormányzás és a jó kormányzás ideálja mit sem változott. Mégis, mintha semmit sem tanutunk volna ez alatt a majdnem hétszáz év alatt.

A palota hátsó erkélyére szabad volt a kijárás, hamutartókat is kitettek mindenüvé, így feljogosítva éreztem magam, hogy némi füstölgés mellett élvezzem a kilátást, mely nem a belváros felé nyílt ugyan, de kedves volt a szememnek. Az erkély korlátját, ahogy oly sok látványosságét, 'itt jártam"-feliratok tarkították. Megszemléltem azokat is. Sokuk míves, kidolgozott, nem tudom, mivel, azt sem, mennyi idő alatt vésték a neveiket a márványba és a téglába a nyomot hagyni szándékozók, de lenyűgöző volt az 180-as években ott hagyott üzeneteket böngészni a fehér festékkel felkent maiak mellett. A nyomot hagyni akarás mintha mit sem változott volna, azaz dehogynem változott: régen kidolgozott, mély vésetek készültek, ma odakent, instant felfestések csupán. Mintha a nyom is csak ideig-óráig volna érdekes, mintha a létezés átmenetisége nem is késztetne az idő távolában való jelenlét biztosítására. Mintha a nyom csak ma volna olvasandó, mintha a távoli jövőnek nem volna mondandónk. Vagy mintha abban hinnénk, hogy nem lesz távoli jövő.

Elhagyva a Palazzo Pubblico tereit és elhagyva a Campót is céltalanul járkáltam csak a napsütötte utcákon és az árnyékos sikátorokban, amikor is megláttam egy irányjelző táblát az egyik sarkon, mely Sienai Szent Katalin szülőháza felé mutatott. Meglátogatom a druszámat, gondoltam, és leereszkedtem néhány vicolón, A Santuario e casa di Santa Caterina gyönyörű helyen van, csendes, mosolygó apácákkal találkoztam itt is, lassan haladtam befelé, szerencsére alig voltak turisták, a templomban egyedül ülhettem le néhány percre. Vártam, hogy valami talán megérint, de nem érintett meg semmi sem. Talán ha nem vártam volna.

Hazafelé végre vettem fagylaltot. Amióta itt vagyok, erre még nem került sor, és persze akkor kezdtem veszettül vágyakozni utána, amikor a diétám önmegtartóztatásra kényszerített. Utána viszont már úgy éreztem, nem lehet csak úgy, akármikor megenni az első fagyit; alkalom kell hozzá, nem különleges, csak megfelelő. Ez a mostani ilyen volt, a napsütéssel, a dicséretes harmincas vizsgámmal, a meglátogatott múzeumokkal éppen megfelelő ama szakrálisba olvadó fagylalt elfogyasztására. 

Hazaértem, kifújtam magam kissé, felpolcoltam az elfáradt lábaim, el is bóbiskoltam kissé, majd alighogy felkeltem, szaladtam is a borkóstolásra. Az esemény tulajdonképen rendben volt, mindössze négyféle borba nyaltunk bele, egy proseccóba, egy San Gimignanóból való fehérbe, egy chiantiba és egy chianti classicóba. A kóstoló után csatlakoztam G-hez, aki a szomszéd kocsmában várt bennünket, mert a csoportunk nagyobb része velem együtt volt a kóstolón, G viszont az előző turnusba került. Bort kértünk, és úgy éreztem, megérett az idő egy kellően érett grappára is, úgyhogy az utóbbiból is magunkhoz vettünk egy-egy kortyocskát. Újabb borokért álltunk sorba, amikor, már nem is tudom, hogyan, megszólított valaki. Itt valahogy nincs bennem félsz, ha megszólítanak, nem zárkózom el előle, ahogy feltehetőleg otthon tenném, ha társasággal vagyok valahol és egy idegen beszélgetést kezdeményez. 

Utoljára a pécsi éveim alatt éreztem hasonlót, amikor a kocsmák tele voltak egyetemistákkal, és ha valakivel elkezdtem beszélgetni, jó eséllyel hamar találtunk közös pontokat és közös ismerősöket is akár, a beszélgetéseknek elsősorban a beszélgetés maga volt a célja, és meglehetős nyitottsággal fordultak egymás felé az emberek. Budapest után ez furcsa volt akkor, közel 20 évvel ezelőtt. Most azonban nem is gondolkodtam el azon, hogy furcsa-e ez vagy sem, talán olyan természetesen jön a közeggel,a melybe csöppentem, vagy a borok oldottak barátkozóvá, nem tudom. A srác, aki megszólított, és aki talán az üdvözlő angyalok egy újabb példánya volt, egész este vecchiának, vagyis öreglánynak becézett, lévén ő maga kora negyvenes, játékból tette ezt, kifigurázva az erasmusosok közt érzett félelmeimet. Valójában nincs is már ilyenem, csak a magyarázkodásra érzem a kényszert, amikor ez szóba kerül olyasvalakikkel, akik nem ismernek még, és a koromra kérdeznek rá, miközben tudják, mely intézmény biztosítja az ittlétem kereteit. Lassan túl kell ezen lennem.

A fiú csak olaszul volt hajlandó beszélgetni velem, akárcsak Signora B, ha angolul mondtam valamit, közölte, hogy ő azt nem érti - dehogynem értette, csak rá akart venni, hogy használjam az olaszt. És én használtam. Ő pedig nem csak beszéltetett, de minduntalan ki is javított, kedvesen, halkan, finoman, nem megszakítva a csacsogásom, csak egy-egy halk helyesbítést közbevetve, én pedig megismételtem helyesen, és folytattam. Nem tudom, hogyan történhetett, hogy végigbeszélgettem egy fél éjszakát olaszul, de megtörtént. Hogy a srác angyal volt-e, majd elválik. Ha nem látom többet, akkor bizonyosan. Szépséges, fordított világom.

Mindazon képek, melyek kimaradtak a bejegyzésből: