Reggelre legalább a fájdalom enyhült, ha a puffadás nem is. Így aztán felöltöttem a bölcsészszoknyát megint, és elindultam a gyógyszertárba, majd a nyelvóra második felére. Az első felét kihagytam; úgy éreztem, a szervezetemnek, amely szegény álló nap a fájdalommal küzdött, és a kórházi látogatás sokáig tartván csak hajnali kettő után került ágyba, szüksége van regenerálódásra. A gyógyszertárban flottul ment minden. Receptet nem kaptam, hiába beszélünk antibiotikumról. Nem is volt rá szükség. Csak mondtam a felírt gyógyszer nevét, és már kaptam is. Egy 6 darabos adagot, az előírt kúrám felét kicsit több mint 8 euróért. A támogatási rendszert nem ismerem, van-e, nincs-e, mire van és hogyan, de a 6 napos antibiotikum-kúrám így körülbelül 5300 forintból jön ki.

Az óráim után elhatároztam, hogy fájdalom ide, fájdalom oda, az élet nem vár meg, hanem bizony elhúz mellettem, ha nem iparkodom, így aztán semmi pihenés, irány az adminisztratív teendők mezeje. Nos, azon a mezőn bizony nem virágot szednek. Elvonszoltam magam a Banchi di Sottóra, ahol egymással szemben két olyan épület is áll, amelyben dolgom akadt: az egyikben codice fiscalét, tulajdonképp nagyjából sienai adószámot kell csináltatnom, a másikban pedig az erasmusos képzési megállapodás, azaz a Learning Agreement (a továbbiakban: Learning Agreement) legelső, mobilitás előtt kitöltött, az otthoni koordinátorral még indulás előtt, majd itt az itteni koordinátorral is aláíratott változatát kell leadnom. 

Nos, ez itt, kérem, Itália. A Sportello Agenzia Delle Entrate Palazzo Piccolomini Siena, ahol az elsőt kell intézni, az ennen ajtajára tett tacepaó tanúsága szerint is nyitva van csütörtökönként délután kettőtől. Pontosabban csak a tacepaó szerint van így. Hiába dörömböltem, csengettem, hívtam a megadott számot, sehol senki és semmi. Sebaj, gondoltam, mi volt nekem megmászni ezt a két irgalmatlan emeletet a roppant márványlépcsőkön, leevickélek a földszintre, majd szemben az egyetemen elintézem az elintézendőt. Megtaláltam az irodát, ahová mennem kellett, tökéletesen valószínűtlen helyen, egy csodálatos palota belső udvarának sarkában. Már hozzászokhattam volna ezekhez a helyszínekhez a három hét alatt, amióta itt vagyok, de szerencsére nem tettem; újra és újra lenyűgöz, ami itt felhalmozódott, tobzódik, ahogy a ma intézményei meghúzódnak a lassan akár évezredes, de  mindenképp sokszáz éves falak között. És mivel ezt a lehető legtöbb alkalmazkodással és legkevesebb rombolással teszik, a praktikum hiányát megbocsátom nekik. Ami a helyüket illeti.

Az Erasmus Desknél, ahová a Learning Agreementtel menni kell, angolul alig pötyögő hölgyet találtam. Közölte, hogy a szóban forgó dokumentumot március 1-től adhatom le, előbb nem. De a papírunkon az áll, hogy március 1 a határidő - kukacoskodtam. Rám nézett, az arcáról leolvastam, hogy nem beszélsz emberi nyelven, te külföldi, hát nem érted, hogy március 1-től, nem március 1-ig, majd elővette a kétnyelvű tájékoztatót, melyet midden erasmusos diák megkapott, hogy megmutassa rajta, mennyire végtelenül értetlen és figyelmetlen vagyok. A papíron azonban mindkét nyelven világosan az állt: Deadline, scadenza fissata, azaz határidő: március 1. De ez -tól, mutatott rá kissé zavarban. Értem, mondtam, de a tájékoztató szerint világosan -ig. Igaza van, mondta, és elővette a tollát, majd kijavította A SAJÁT PÉLDÁNYÁT. És ezzel el volt intézve minden. A papírral persze - hiába volt nálam, minden szükséges pecséttel ellátva - vissza kell jönnöm a meghatározott időben. Mégiscsak rend a lelke mindennek, és a szabály, kérem, az szabály, a szabályalkotó szándéka, és sohasem az arról adott tájékoztatás tartalma szerint.

Miután hasfájósan nekivágtam ennek a kalandnak, semmiképp sem akartam dolgom végezetlenül hazatérni, ezért elhatároztam, hogy elzarándokolok a város egy olyan pontjára, ahol korábban még nem jártam: A San Niccolò épületbe, ahol az a szak található, ahol a jogon kívüli (szép is ez) óráimat kívánnám felvenni, és megkérdezem az állítólag csütörtök délután nyitva tartó titkárságon, hogy rendelkezésemre bocsátják-e valahára az órarendeket. Tekintve, hogy itt e-mailekre nemigen válaszolnak - a prof például, akihez Professor M beajánlott, és aki várja a levelemet, négy napja nem méltat válaszra - marad a személyes ügyintézés. Az elhatározásomat tett követte, és bár nem a Csiga contradán vitt az utam, a tempóm nagyjából oda illett volna. 

(Fent: ott messze az a csipkés a Porta Romana)

A környék, ahol még nem jártam, talán a legszebbek közül való. Nyugodt, csendes, míg a város szívében pezseg az élet, hömpölyögnek az emberek, itt nyugalom van, a szikrázó tavaszeleji napsütésben különlegesen gyönyörű volt ez a csendesség.

Megérkeztem egy kis térre, a térkép tanúsága szerint jobbra, egy kapun kellett volna bemennem. A kapun, mely nem sokkal a Porta Romana felett helyezkedik el, felirat hirdeti: Ospedale Psichiatrico. 

Tébláboltam kicsit, mindenfelé kórházi osztályok eligazítótáblái, én pedig a szociológiai és politikai tudományok tanszékét keresem, és bár érteni vélem a gúnyt, a sugallt a kapcsolatot az ilyen természetű tudományok otthona és a pszichiátria között, mégsem vagyok biztos benne, hogy jó helyen járok. Pedig jó helyen: a Complesso San Niccolò valami gyönyörű. Egész más arca Sienának, mint amit eddig láttam. Megkerestem a lépcsőházat, a lift rossz lévén, felkínlódtam magam a második emeletre, és meg is találtam a titkárságot. Hátulról a TO-s nénik beszélgetése hallatszott, a pulton egy csengő álldogált, "ha nem lát senkit, csengessen" felirattal (szólaltassa meg a csengőcskét, így az igazi). Csengettem hát, és egy készséges hölgy tájékoztatott, hogy a három kurzus közül, melyek iránt érdeklődöm, az egyiknek megvannak az időpontjai, ezeket már két hete elküldték a központnak, csak az a fránya központ nem teszi őket elérhetővé, a másiknak elvileg megvannak az időpontjai, de most nem tudja, melyek azok, a harmadikét pedig még várják a tanártól, akit felkértek a kurzus megtartására. Így aztán legalább az első óra időpontjait megkaptam, és azok, ha minden igaz, nem is ütköznek semmi mással. Így aztán nem kizárt, hogy a kulturális örökség antropológiájáról fogok órákat hallgatni.

(A Complesso San Niccolò és a kertje)

Hazafelé már végképp nem siettem, betértem egy-két vacakos boltba hasznos holmikért, és némi élelmiszerért egy másikba, mert ugyan tele a hűtő és a spájzomat jelentő szekrénypolc élelmiszerrel, a fehér diétának megfelelő étrendet sajnos nem tudok kihozni belőlük. A boltban a pénztárhoz néhány lépcsőfok vezetett fel, és ahogy felléptem volna az elsőre, egy eladófiú sietett előzékenyen elém, kapta ki a kosarat a kezemből és vitte fel helyettem a lépcsőn mosolyogva. A pénztár mellett egy polcon cserepes fűszernövények sorakoztak. Olyan gyönyörű, burjánzó bazsalikom, amilyet otthon hasonló boltokban aligha látni. A kezembe vettem egyet, meglegyintett az illata, beleszagoltam hát, mélyen.

A bazsalikomnak szerelemillata van. Még mindig. Talán már az előtt is az volt, hogy szerelemhez kötöttem volna, egy bizonyoshoz, egy elsöprőhöz, olyanhoz, amely aztán engem is kis híján elsöpört. Ennek a szerelemnek két hordozója maradt: a sárgadinnye és a friss bazsalikom. Szédítő, hogy egy szippantás micsoda erővel tudja érzelmek emlékét előidézni, még akkor is, ha jobbára az érzelem emléke maradt meg mindabból, amit előhív. Nem esem abba a kísértésbe, hogy erről most itt hosszabb diskurzusba bonyolódjam, Albertine nincs többé.

Ahogy felnéztem a bazsalikombokorból, egy gombszemű kislányt láttam, aki az apukájával jött vásárolni. Apa éppen fizetett a pénztárnál, a gombszemek pedig engem figyeltek, talán kifigyelték a szememből, hogy mi történik odabenn, mosolyogva tartottam a kislány felé a csokrot, beleszippantottam egy újabbat, hogy értse, és ahogy odatartottam elé, közelebb lépett, és ő is beleszagolt egy nagyot. Mosoly szaladt szét az arcán, és amikor elhagyták az üzletet, integetett nekem.

A hazaúton véletlenül rábukkantam az unikornis, a Leocorno kútjára. Többször gondoltam rá, hogy megállok, letelepszem valahová egy kicsit, fájt még a hasam és nehéz volt a táskám, de erősebb volt a hazaérkezés iránti vágy, így végighajtottam némileg elgyötört tagjaim a város főutcáján, és hazaérve végre ledobtam a terheket. Főztem egy jó adag rizst, belecsipkedtem a bazsalikom illatos leveleit. 

***

Az étel jó volt, és már rettentően szükségem volt rá, ugyanakkor akadt itt némi probléma. Még ma reggel sem, amikor felkeltem, nem lohadt sokat a has, noha a fájdalom jelentősen enyhült, és a feszítés érzése jobbára megszűnt, már csak akkor jelentkezik, ha éppen ettem valamit, vagy ha gyalogolnom kell, de még mindig nem az igazi. Tanakodtam rajta, hogy kihez forduljak ezzel a kérdéssel, akiben megbízom, aki meg is érti, amit mondok, válaszolni is tud, kellő helyismerete is van. A választásom egyértelmű volt, tulajdonképpen nem is volt választás, Signora B lesz az, természetesen, aki segíteni tud. A csoport egy részét, akik ebben kértek segítséget, elirányította fodrászhoz (nekem a parruccheriáról még mindig legelőször a parókia jut eszembe, nem a hajszalon), nekem tegnap segített benne, mi az a dieta in bianco, tudja, mi a bajom, és mégiscsak nő, nyilvánvaló, hogy hozzá fordulok ezzel a kérdéssel.

Óra végén oda is léptem hozzá, az asztala mellé guggoltam, diszkréten elmondtam neki, hogy ugyan az antibiotikumot szedem, de a puffadás nem szűnik, nem is igen tud jelen helyzetben, mit javasol, mit tegyek. Visszamenjek-e az orvoshoz, és ha igen, mikor, hiszen éjjel voltam és ügyeleten, hogy működik ez itt, vagy próbálkozzam valami mással, az emésztést segítő tea az enyémen nemigen segített. Signora B megértéssel nézett rám, van itt valami, ezt próbáld ki, mondta. Ha nem működik, csak utána próbálj visszamenni az orvoshoz. És ahogy az órán szokta, elkezdte beírni a Google keresőjébe, amit mutatni akart, hogy a képtalálatok könnyebben eligazítsanak a későbbiekben. Az osztály pakolt, öltözködött. Én Signora B asztala mellett, ő a monitorával szemben a tanári asztalnál táplálja be az adatokat a keresőbe, fejünk felett, szemben az öltözködő többiekkel a bekapcsolt projektor, mögöttünk a kivetítő. Hirtelen átfutott az agyamon, ami most következni fog, mit csináljak, gyorsan nyúljak a projektort kikapcsoló gomb felé, vagy sem, míg végre miközben megjelent az osztályterem egyik falát beterítő vetítővásznon egy regiment glicerines végbélkúp.

Akkor és ott azt sem tudtam, hogy megsemmisüljek vagy röhögjek magamon, aztán természetesen az utóbbit választottam, egy zsebkendőt a kotonos úrnak, ennyit a diszkrécióról. A gyógyszertárt útba ejtettem, és Signora B útmutatásai mentén minden nehézség nélkül tettem szert a mondott szerre. Hazaérve elmeséltem a lakótársnőimnek a történetet, ők nem annyira nevettek, mint inkább szörnyülködtek rajta. "Holy shit!" - fakadt ki Jn, és ebben a pillanatban tökéletesen átéreztem még azt is, amit egyáltalán nem szándékozott sugallni ezzel a felkiáltással.

Remélem, a holnapi bejegyzést azzal kezdem majd, hogy "Isten áldja Signora B-t!"