Van az a dolog az ember köldökével. Pontosabban először is vannak az emberek köldökei. Az enyém gödrös, nem domború. A kis fészek mélyén finom rajzolatok laknak. Szóval van az a dolog az én köldökömmel, hogy amikor fáj a hasam, amikor valami nem jó odabent, akkor a kis tölcsér összecsukódik, a szája összetapad, és a rajzolatok összehúzódnak odabent. Ilyenkor, ha puhán beleteszem az ujjam és lazítok a kürtőn, gyakorta elmúlik a hasfájás is, mintha csak finomhangolni lehetne ezen a szelepen keresztül az odabent lakó belek tekervényeit, mintha ezen a gombocskán keresztül oldható volna a feszültség odabent.

Úgy gondoltam, ez a titkos kis trükk ma is segíteni fog. G és én kihagytuk a nyelvi kurzust a mai napon, igyekeztünk az évkezdettel kapcsolatos hivatalos teendőink végére járni az egyetemen. A prof, akihez készültünk, a kijelölt Erasmus-koordinátorunk. 11 utánra várt bennünket, így volt idő készülődni, összeszedni a papírokat, megfőzni és nyugalomban meginni a kávét. Mire eljött az indulás ideje, már világossá kezdett válni, hogy finoman behelyezett ujj ide vagy oda, ez a hasfájás bizony nem akar enyhülni. A farmerszoknya, melyet aznap viseltem, és amely jó háromujjnyival tágasabb, mint a testem körfogata, most az alatta viselt harisnya korcával együtt gyűrűt vájt a puha húsba. G azt ígérte, hoz nekem görcsoldót. Amíg vártam őt a prof ajtaja előtti folyosón, a kezemet kétszeresére dagadt hasamra kulcsolva sétáltam lassú és keserves léptekkel, miközben nagy levegőket vettem és fújtam ki. Egy pillanatra kívülről láttam magam, mintha a szülészet folyosóján. G megjött, a NoSpa valamicskét segített, de a fájdalom, ha csillapodott is valamicskét, konstans maradt.

(A Tolomei lépcső, ha már annyit meséltem Piáról.
Az egyetem Complesso di San Franceso épületében található, a kerengőben.)

Egész nap kérdőjelként jártam a várost és az irodákat. Egyfelől mert csak ezt az alakzatot felvéve voltam képes létezni, másfelől mert tele voltam kérdésekkel, melyek száma semmit sem csökkent ügyintéző túránk során. Történt ugyanis, hogy a jogi karon, ahová erasmusos mandátumunk elsősorban szól, ebben a félévben mindössze három órát hirdettek meg angol nyelven, és a három óra mindegyike átfedésben van egymással. Ez persze csak azután derül ki, hogy már nemigen van visszaút, a helyi tanulmányi rendszerben ugyanis még mindig nem elérhetők a kurzusokhoz tartozó órarendek, úgyhogy ezt az információt is külön a kar (vagy inkább szak, nem is tudom) honlapjáról kellett furmányos keresés útján lehalászni. Erasmusosként persze abban a helyzetben vagyunk, hogy bármely más szakról is vehetünk fel órákat, csakhogy ezekhez sem elérhetők az órarendi adatok. 

Az órák egyeztetése pedig külön művészet itt, mert egy-egy kurzus nem az otthon megszokott rendszerben, heti egy napon két órában tartatik meg, hanem kérem heti három napon, naponként két vagy három órában. A jogi karon (vagy szakon) már hétfőn elkezdődik az oktatás, az órarendi infók még sehol, szerencsére ott van Professor M, aki e tekintetben segíteni tud. Attól most tekintsünk is el, hogy nekem a jövő héten még tart a nyelvtanfolyamom, mi több, két különböző napon írásbeli, majd szóbeli vizsgát kell tennem a lezárásaként, azokon a napokon, amikor már a szakos óráimon kellene ülnöm. Egy szó mint száz, az a híres szervezetlenség a valóságban felülmúlja mindazt, amire számítottam. A koordinátornak kijelölt prof nagy szemekkel pislogott, és nem pontosan értette, mi a gondom, noha mindezt előzetesen kifejtettem neki egy részletes levélben, amelyben egyúttal az érkezésemet is jeleztem, és amelyre felelt is, kijelölve az időpontot, amikor fogad. 

(Hirdetés az egyetemi vécében. Rádióműsor szingliknek.)

De hát nem kötelező az órákon a részvétel - mondta, mintha ezzel minden el volna intézve. Egyre türelmetlenebbül közöltem, hogy az egy dolog, hogy nem kötelező, az én gondom az, hogy a lehetősége sem biztosított. Én pedig nem azért jöttem ide, hogy könyvekből készüljek fel vizsgákra, hanem hogy tanuljak az itteni professzoroktól. Ez láthatóan érthetetlen volt számára. De hát akkor bejárhatok egyik nap az egyik, másik nap a másik órára, mondta. Ezen a ponton feladtam, ő itt tanít, és nem hallott még felépített kurzusokról, ahol az átadott információk egymásra épülnek. Átirányított bennünket egy hölgyhöz, aki kifejezetten, kiemelkedően jártas, mondta ő, expert az Erasmus-ügyekben, úgyhogy kérdőjel testem G kíséretében átküzdötte magát a város egy másik pontjára, ahol eme hölgy elérhető volt. 

A hölgy nagyon segítőkésznek bizonyult, ugyanolyan játszi természetességgel küzdötte magát végig az egyetemen el nem érhető információk vákuumerdején, ahogy az előző professzor, noha őt is figyelmeztettem, hogy ezeket a köröket már megjártam, sőt, az előző prof is, higgye el, nincs ott semmi. Abban tud segíteni, hogy a rendelkezésre biztosan nem álló információt megszerzi. Miután láttam, hogy a külföldi diákok számára kijelölt expert koordinátorok számára az is újdonság, hogy az angol nyelven tartandó kurzusokhoz minden leírás kizárólag olasz nyelven elérhető, továbbá fogalmuk sincs, hogy nem lehet például szemeszterre szűrni a tanulmányi rendszerben, és ezért rendre olyan kurzusokat ajánlanak nekünk, amelyek ebben a félévben nem indulnak, udvariasan elnézést kértem, és berekesztettem az ottlétet, mint ismeretlen körülmények a bélműkődésemet, és nekikezdtem a hazavánszorgásnak. Diétázni fogok, gondoltam, az több szempontból jó lesz, egyfelől leadok pár kilót, másfelől olcsóbban élek. Ez a gondolat egészen addig kitartott, amíg a zöldséges a kosaramba pakolt öt darab almát akkurátusan papírzacskóba nem csomagolta, és ki nem bökte az árat: négy euró harminc.

Otthon csak szenvedtem tovább, annyi könnyebbséggel, hogy már nem kellett senki előtt viselkednem, de a puffadás semmit sem lohadt, sőt, csak fokozódott, és este hétkor úgy döntöttem, bármennyire nemszeretem gondolat is, muszáj lesz orvoshoz fordulnom a dologgal. Úgy néztem, van ügyelet, legalábbis este nyolcig az egyik kórházban, és közel a buszmegálló. Jn-nek szóltam, hogy ez a helyzet, majd leevickéltem a Porta előtti térre, és tanácstalan lévén, hogy hol keressem a buszmegállót, a dohányboltban kértem segítséget. Készséges fiatalember kísért oda és mutatta meg. Remek. Vártam a 10-es jelzésű buszt, meg is érkezett néhány percen belül, jegyet vennék a sofőrtől, azt nem lehet, mondja, mellettem egy kis hölgy felajánlotta, hogy ad nekem, hálás voltam érte, kifizettem neki a retúrjegyet. Mire ennek a végére értünk és le tudtam ülni egy felszabadult helyre, azt vettem észre, hogy a térképen kijelölt útvonalhoz képest egészen másutt jár a bennünket jelző, galléros kék pötty. A jó buszon vagyok, de rossz irányba szálltam fel. A megálló ugyanis ugyanaz, de hát ezt is ki a fene gondolta volna. Így aztán egyórás buszútra voltam kárhoztatva a töksötétben Siena külvárosaiban, és elmúlt 8, mire a fájdalmas zötykölődés és további tíz perc "séta" után végre beléptem a sürgősségi ajtaján.

(Az a nagy, az épület mellett jobbra, az a telihold.)

Az adataimat felvették, az anamnézist is egyúttal, és besoroltak egy adott sürgősségi kategóriába, majd az adataimmal és egy vonalkóddal ellátott karszalagot kaptam, rajta a sorszámommal: V166. Ezt kellett figyelnem a kijelzőn, akárha egy bankban. Nemigen tudtam mit csinálni, elfelejtettem könyvet hozni magammal, örültem, hogy eszembe jutott a terebélyes bölcsészszoknyám, amelynek gumis dereka az egyetlen, amit el tudok viselni magamon. Körülnéztem, mellettem a gyerekek játszósarkát elválasztandó, könyvespolc állt. Rajta gyerekkönyvek, némi ponyva, külföldi és olasz szépirodalom, novellák, regények, és számos - kapaszkodj meg - verseskötet.

Másfél órába telt, amíg a számom egyszercsak megjelent a kijelzőn. A betegfelvételről a lány az orvosig kísért, bevezettek egy szobába, ahol megvizsgálták a hasam, végigtapogatták-nyomkodták, majd előkerültek a tűk, azonnal branült tettek a vénámba és levettek néhány fiolányi vért. Egy székbe ültettek, melyre kerekeket szereltek, és ebben áttoltak a folyosó várakozószegletébe. Egy ápoló egyúttal fájdalomcsillapító infúziót kötött a karomba, hogy amíg várakozom, addig is enyhüljön a fájdalom. A kórház tiszta volt, sorsok persze voltak itt is, mint minden sürgősségin. A magát üvöltve hányásba köhögő bácsitól a folyton szökni próbáló demens néniig, de vérző embert például egyáltalán nem láttam a folyosón. Ők feltehetőleg az elfüggönyzött helyiségekben, ágyakon kaptak helyet, ahogyan a hányós bácsi is, neki csak a hangjait hallottuk, továbbá az volt megfigyelhető, hogy az esetet követő öt percen belül ágyneműt cseréltek alatta.

Miután az infúzió lefolyt, áttoltak egy másik helyiségbe, ahol ultrahangos vizsgálat következett. Csak fél szemmel láttam a monitort, és feltehetőleg az ultrahangos vizsgálatokban szerzett csekély tapasztalataimnak, valamint a hasamat átfogva, fújtatva mászkálásnak köszönhetően megdöbbenve fedeztem fel egy buborékban egy kis árnyat a képernyőn, kis feje volt, kezei, lábai, a hátán feküdt, és még mozgott is. Hirtelen nagyobbra nyitottam a szemeim, próbáltam jobban elfordítani a fejem, hogy jobban lássam a képernyőt, de a doktornő akkor már máshol kutakodott a műszerrel, aztán egyszerre visszatért abba a pontba, és én megint tisztán láttam egy nagyocska embriót mocorogni, úgy tíz-tizenkét centiset. Egy pillanatra megdöbbentem és kétségbeestem. Hogy a fenébe lehetnék jóindulattal is legalább 3 hónapos terhes úgy, hogy fogalmam sincs róla? És miért nem mond semmit a doktornő? Ez csak valami rossz álom, ugye? Számolgatni kezdtem, amennyire ilyen összezavarodva képes voltam rá, miközben merőn figyeltem a monitort. "Everything is all right, the only thing is that you have a fetty liver" - mondta a doktornő. Esetleg drogozom-e, kérdezte még. Döbbent nemmel feleltem, akkor próbáljon kevesebb zsírosat enni, mondta. 

Miután ilyen hirtelen megszűntem anyuka lenni, és lettem egyszeriben tudatában a zsírmájamnak, ismét kitoltak várni. A kórházban rajtam kívül mindenki kísérővel volt. Úgy is mondhatjuk, hogy egyedül én voltam egyedül. A demens nénit a fia nyugtatta és ültette vissza a székébe újra meg újra, a feltehetőleg tényleg gyerekkel terhes, negyvenfokos lázas Esmeralda homlokát, amely homlokba úgy szívta vissza a taknyot hárompercenként az orrbából, hogy arra bármelyik kispesti segédmunkás elismerően csettintett volna, a férje törölgette nagy gyengédséggel, a másokkal is a házastársuk volt ott, a mellettem pihegő lányt az édesanyja kísérte el. Fázni kezdtem. Az egyik karomban még a branül, a másikon is géz és ragasztó, mert azon a gyakornoklány először elcseszte a vénát, elszúrta, mondhatjuk bátran. Meglehetősen sután próbáltam hát magamra teríteni a kardigánomat, amikor az anyuka kedves mosollyal odalépett hozzám, és segített felvenni. A tanfolyamtársaim, akik közösen házibuliztak aznap este, közösen aggódtak a hogylétemért, néhányan külön-külön is írtak, hogy aggódnak, mi van velem, így NR, a tizennyolc éves orosz lányka, és V, a brazil padtársam is. Az otthoni szeretteimről nem is beszélve. Egyedül voltam hát, és mégsem voltam egyedül.

Egy vizeletvizsgálat volt még hátra, negatív lett az is. A doktornő, akire az esetemet szignálták, az ultrahangos orvossal ellentétben kevéssé pötyögött angolul. Volt azonban ott egy ápoló, a mindenütt jelenlévő angyalok újabb megtestesülése. A megjelenésével meg akart viccelni ugyan, feltűnően rövid lábaihoz normál arányokhoz tervezett felsőtest társult, kopaszodó feje és kaján vigyora akár egy ördögé. De a viccei, a kedvessége leleplezték. Hogyhogy te mindenféle nyelven beszélsz, angolul, németül, franciául? - kérdezte tőle a doktornő. És egy kicsit kínaiul - felelte ő. A kíváncsiság miatt van - tette hozzá. Tehát ő segített keresztül a nyelvi nehézségeken, ő fordította le nekem, hogy minden leletem rendben van, a vérképet kivéve, az fertőzésre utaló jeleket mutat, ezért most antibiotikumot fogok kapni, az elsőt intravénásan, aztán ki kell váltanom a gyógyszertárban a többit, és szedni hat napon át, továbbá tartsak fehér diétát. Ez utóbbit Signora B magyarázza el pontosabban másnap, és érdekes módon, míg az alapja ugyanúgy a krumpli és a rizs, mint a hasonló diétáknak otthon, itt belefér a tészta, az olívaolaj és a vaj is. 

Van-e busz, amivel ilyenkor hazajutok, kérdeztem az ápolót. Az nincs, taxi van, mondta ő. Hívjak neked egyet? - kérdezte. Hálás voltam érte, azt sem tudtam, hova kellene hívnom, hova állhatnak be, milyen számon, milyen taxit kellene kérnem, kifejezetten megkönnyebbülés volt, hogy a mintegy 60 perces hazasétától és a taxihívás viszontagságaitól is megkímélt. Amíg csepegett az antibiotikum, beszélgettünk. Mit csinálok itt, mit dolgozom, miért jöttem tanulni, hova megy a világ, Orbán és Salvini. Kikísért a taxi elé, és megvárta velem. Amíg könyvek, amíg verseskötetek vannak a sürgősségi várójában, addig ez egy boldog ország, mondtam neki, és amíg ilyen ellátást kap az ember. Elbúcsúztunk, beültetett a taxiba, minden jót kívánt és azt, hogy ne lássuk viszont egymást. Tudom, hogy értette. Az angyalok úgyis eltűnnek.