Kedves Naplóm, ma első lettem a szépkiejtési versenyen az osztályban. 

Sohasem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot harminchét évesen úgy írom le, hogy nem követi a "mondta a gyermekem, amikor hazaért az iskolából". Pedig nem követi.

Signora B felolvastatta a három legjobb kiejtésűt, és versenyt hirdetett. Megszavaztatta a nebulókat, bennünket pedig addig kizavart a teremből. Aztán azt mondta, olyan szépen beszélem a hocholaszt, hogy nem mondanák meg, hogy nem vagyok olasz. Persze ez egyelőre csak addig igaz, ameddig felolvasok, és nem magamtól kell beszélnem. A múltkor az egyik bárban, ahol remek beszélgetést folytattam a pultos Michelével, összeszedtem magam szépen, és számomra viszonylag bonyolult dolgokat kezdtem el olaszul kérdezgetni. Michele pedig készségesen válaszolt olaszul, és csak miután többször kértem, hogy lassítson, és nyökögve tettem fel a kérdéseimet, váltott előzékenyen angolra, megkérdezve, hogy honnan jöttem, és ha magyar vagyok, hogyhogy beszélek olaszul. Ez édes volt tőle, tudniillik az a finom kis hazugság, hogy beszélnék olaszul. 

Professor M, akinek az órái miatt Sienát választottam, és akivel Budapesten már volt szerencsém személyesen is találkozni a nyáron, meglepett ma egy üzenettel, miszerint délután a tanszéken van, benézhetek hozzá, ha épp ráérek. Nagy erőkkel próbálok egy rendes kiskocsmát találni ebben a városban, ahol olcsó az ital és a helyi öregek olvasgatják az újságot egy-egy pohár akármi mellett, ez utóbbira egyfelől a hangulat miatt vágyom, másfelől azonban azért, mert azt remélem, ez lesz a jele annak, hogy valóban olcsó és jó kiskocsmát találtam. A minap az állomás oldalában felfedeztem egy afféle restit, előtte a műanyag asztalkáknál öregek ittak, úgyhogy megfűztem G-t, hogy a nyelvóra után gurítsunk le egy korsócska söröcskét ott, csak amolyan tesztképpen. Nos, a korsóknak kellően rossz szaguk van, a sör valóban olcsóbb valamivel, mint a belvárosban, de azt hiszem, újabbat kell találnunk, mert 3,5 euró egy 4 decis sörért még mindig túlzásnak tűnik. Bár abból kiindulva, hogy nem csak az öregek, de a helyi csövesek is itt fogyasztanak - így aztán lehet, hogy az a szomorú helyzet, hogy ami a mi kelet-európai pénztárcánknak igen-igen fáj még mindig, az a helyi csöveseknek a mennyország. Ha jobban megtanulok olaszul, meginvitálom őket a mi olcsó kis földünkre, ahol a 27% áfával és a jövedéki adóval együtt is feleennyiért ihat a belvárosi vendéglátóipari egységekben, és úgy élhet majd, mint Marcello Hevesen. Feltéve, hogy továbbra is kapja az olasz segélyt, ugye.

Itt ért tehát Professor M üzenete, úgyhogy az egy sörből nem lett kettő, visszavittük szépen a korsókat, ahogy kultúremberekhez illik, és elindultunk kifelé. Az öregek egyike elismerően morrantott az orra alatt, ahogy végigmért, miközben kitipegtem a csizmám sarkainak kopogásától kísérve, G szerint is ide kellene járnom önbizalmat erősíteni, egyiküknek még a mankói is megremegtek, ahogy utánam fordult. Hiába, no, megnéznek még az olasz pasik.

Ezzel az élménnyel felvértezve hazaindultam, hogy emberi külsőt varázsoljak magamnak, mielőtt tiszteletemet teszem Professor M-nél. Amikor nyáron először találkoztam vele, fogalmam sem volt, mit várjak a találkozástól, igyekeztem jó benyomást tenni, vagy egy fél órán át öltözködtem (ez nálam meglehetősen hosszúnak számít), próbáltam sem túl ilyennek, sem túl olyannak látszani, miközben kellően emilyen vagyok, és határozottan amolyan is egyszerre. A fentiek nagyjából a kurvást, az aggszüzest, a lazát és a komolyan vehetőt takarják. Megpróbáltam a kívánatos eredményt egy kicsit olaszul, és nagyon nemzetköziül elképzelni és kivitelezni. Nem tudom, hogy sikerült-e végül, de Professor M csodálatos volt, kedves, stílusos, megnyerő, udvarias a nővel és cseppet sem leereszkedő, sőt, partner a diákkal. Minden megilletődöttségem ellenére ellazultam mellette némileg, és roppantul élveztem a vele töltött időt. Gyönyörűen beszél angolul, helyesen raccsol mellé egy icipicit. És ha mindez még nem volna elég, amellett, hogy biztosított róla, hogy bármiben segít és forduljak hozzá bizalommal, és afelől, hogy ezt komolyan gondolja, szemernyi kétségem sem volt, búcsúzáskor a kezembe nyomott egy könyvet, This is for you, mondta. Ady versei voltak, magyar-olasz kétnyelvű kiadásban. 

Mindezek után talán érthető, hogy miért is voltam némileg gondban, hogy a meglehetősen limitált számú ruhából, amit magammal hoztam, mi a fenét is öltsek magamra, mielőtt, illetve amiért. Professor M, akármit viseltem is, ismét örült nekem, és rengeteget segített, még egy kávéra is meghívott. Hogy színházba jönni akar-e velem, azt majd meglátjuk. Mindenesetre felvetettem, és ez talán kevesebb félreértés lehetőségét rejti magában, mint korábban a dohányzás.

Este a lányok, akik a lakótársaim és azok barátai, és bizony mind eljöttek Viareggióba, tervet eszeltek ki, méghozzá, hogy a karneváli dalolások után mind menjünk karaokézni. Megkóstoltattam párukkal az Unicumot, mielőtt indultunk volna, hát mit mondjak, nem aratott osztatlan sikert. Megérkeztünk a helyre, közvetlenül a Piazza del Campóra vezető boltívek egyik sikátorába, megszerveztük, ki mit kér, P állta a sarat a pultnál, én az asztalhoz vittem az italainkat, aztán dohányozni mentem, látván, hogy kicsike terasz nyílik egyenest a Campóra. Mikor visszaértem, öt percen belül megszólaltak a dalom kezdő taktusai. Elénekeltem szépen, ahogy tőlem telik, illetve tőlem megszokták, akik megszokták.Megmutattam Sienának, mi a magyarok I will survive-ja. A söröm fogytával a pultnál felismertek, naná, mivel kiderült, hogy itt asztaltársaságok tartják maguktól távol a mikrofont, amíg a karaokét prezentáló ember beleénekel az övébe. Nos, kevesebb szenvedés jár ezzel, az tény, de kevesebb dicsőség is. Otthonhoz képest, legalábbis. Az én itteni dicsőségem mindezek fényében kétes volt.

A hely olyan zsúfolt volt, hogy egy gyufát se lehetett volna leejteni, valahogy kinyomakodtam, ezúttal a kis árkád alá, nem a teraszra. Kétes figurák kezdtek kérdezgetni, és én elcsevegtem velük, többet olaszul, mint angolul, az ital erősíti, ha nem egyenest meghozza a nyelvtudást. Kérdezték, szeretem-e a mozzarellát, persze, válaszoltam. Nagy röhögés kísérte. Na ne már, srácok, mondtam, mit jelent a szlengben a mozzarella, kérdeztem, ráadásul olaszul, de csak röhögtek tovább. (Spoiler: https://www.urbandictionary.com/define.php?term=Mozza) Egészen sokat diskuráltam velük, azt kívánom, bárcsak hallotta volna a bizottság, akik előtt nemsokára szóveli vizsgát kell tennem az osztály legjobb kiejtésével. De nem hallották.

A lányok odabenn remekül érezték magukat. Én éjjel egy lévén tekintve, hogy reggel 8:45-kor órám van és még a házit sem írtam meg, és hogy némi kétségbeesés után, melynek során azt hittem elvesztettem a telefonom, ám a lakóközösség meglelte az asztal alatt karcosra taposott, de működőképes állapotban, indulni szándékoztam, és e szándékomat tett követte, akkor is,  ha, illetve talán annál is inkább, hogy senki nem tartott velem.  Signora B azt mondja, Siena az ötödik legbiztonságosabb olasz város. Nos, én egy cseppet sem féltem, nem tudom, lehet-e kevésbé félni bármi atrocitástól a legbiztonságosabban.

Hazafelé nem hosszú az út, azonban két IPA után rövidnek sem mondható az a mintegy húsz perc. Mosolyogtam a házakra, rácsodálkoztam minden sarokra. Egy idő után a sarkokra és kapualjakra nem csak rácsodálkoztam, hanem egyenesen fürkészve tekintettem, mivel a két sör megtette a maga hatását, és ha a fejembe nem is szálltak, a kiválasztórendszeremre annál inkább rátelepedtek. Mivel felkészült versenyző vagyok, hónapokkal ezelőtt, és a sienai időtől függetlenül beruháztam egy pisitölcsérre. Ez egy szilikontölcsér, speciális kiképzéssel, melynek segítségével a hímvesszővel nem rendelkező egyedek képesek toldalékkal megáldott társaikhoz hasonlóan állva vizelni. 

Amikor megérkezett a rendelt eszköz, bizonytalan voltam. Színjózanul akartam kipróbálni a saját mosdómban, hogy feltakaríthassam, amit félrelocsolok járatlanságom folytán. A tölcsér és a tehetségem azonban minden várakozásom felülmúlta, mondhatni csont nélkül találtam bele a csészébe. Nos, mivel a karneválban gondolkodva eltettem a tölcsért a táskámba, ahonnan azóta sem vettem ki, az inger egyre kínzóbbá vált. Gyerekkoromban mindig eldumáltam a szüneteket, nem szerettem a vécében a sorokat, hazafelé menet azonban már olyannyira kellett pisilnem, hogy gyakorlatra kellett szert tennem a visszatartásban. Ahogy minden ilyesforma gyakorlat, ez sem volt áldozatok nélkül való. Eleinte néhány csepp becsurrant a trolin, aztán tréningeztem magam, hogy a leszállásig bírjam, rájöttem, hogy ki kell tolni az időt, a kapualj sem elég, sőt, a lakásajtó sem, és még a vécébe érkezés sem megfelelő pillanat. Keserves tapasztalat volt eljutnom odáig, hogy majd amikor már a nadrágom is letoltam, akkor, na akkor jöjjön az inger ismét, akkor már pisilhetek. Az ilyesmi szépen kondicionálható, csak érdemes kihagyni a közbülső lépcsőket.

Nos, a pisitölcsér nálam lévén, ilyesfajta blokk, megfontolás, éberség nem működött bennem. A sikátorokat fürkésztem tehát és a kapualjakat, hogy hol könnyíthetek magamon, állva, ahogy a férfiak szoktak, a guggolás és a fehéren világító tompor szégyene nélkül. Behúzódtam valahová, éles fénnyel terített be az érzékelős villany. Végre találtam egy utcát, kihaltat, rövidet, a végén helyre kis sarokkal. Sietve igyekeztem kioldani a szoknyámat, ám rá kellett jönnöm, hogy a szoknya és a harisnya nem barátja sem az igyekezetnek, sem a műveletnek, melyet be kívánok mutatni. Kapkodva illesztettem a tölcsért a megfelelő helyre, ám sajnos fordítva. Már lényegében mindegy volt, ha egyszer azt mondom a szervezetemnek, hogy szabadjára engedheti, amit óhajt, akkor néhány másodpercbe és roppant erőfeszítésbe telik visszacsinálni. Márpedig ez szükségessé vált, egyfelől a fordított tölcsér okán, másfelől pedig mert megjelent valaki az utca alján.

Nehezen evickéltem el a villánkig kigombolt szoknyában, a kelleténél lejjebb csúszott harisnyában. Amikor beléptem a kapun a kertbe, immáron védett helyre, nem volt kérdés, hogy a rózsabokrok és a mirtuszfa árnyékában mit akarok tenni; kellően leoldani a harisnya és a szoknya korcát, megtalálni a megfelelő szöget a tölcsérnek, azt, amelyre tervezték, és úgy elengedni magam, ahogyan csak lehet. Felszabadító élmény volt. Már tudom ugyan, hogy az eszközt inkább nadrághoz vagy bővebb szoknyához tervezték, de tudom azt is, hogy ha kikerülöm az embereket és a térfigyelő kamerákat, azaz, ha erdőben használom - vagy egy fesztivál mobilvécéjében, ahol kevesebbszer fordulok meg, mint erdőkben - szabadságot ad. 

Tudom továbbá, hogy képes vagyok olaszul elbeszélgetni a minimális tudásommal, valamint a díjnyertes kiejtésemmel. És azt is tudom, hogy van itt valaki, Professor M, akire számíthatok. Épp annyira, amennyire egészséges, és mégis, ő most itt a valakim. Tartósabban az, mint a lakótársaim, és megbízhatóbban az, mint akár én magam. Felajánlotta, hogy vegyem fel az olasz nyelven tartott óráit is. Azzal, hogy ha valamit nagyon nem értek, elmagyarázza (...) angolul is, nem árt az olasz hallgatóknak sem az efféle elmélyítés. Nos, nem veszem fel őket, feltehetőleg nem engedné a program. De hogy ott ülök és feszülten figyelek majd, ahányszor csak lehet, az biztos.

Vannak üdvözlő angyalok. Az enyém folyton elszáll Siena fölött, a kontinens fölött, de vissza is tér alkalomadtán. Ebben a szemeszterben gyakrabban. Hálás vagyok érte, összes védőszentjeim, köztük kiváltképp annak, aki olyan sok erőt adott, és aki kiválasztotta nekem ezt a várost. A profán szentemnek, aki okosan magára ismer ennyiből.