Az éjjel úgy aludtam végre, mint a bunda. Sienai szent druszám, úgy látszik, megbékélt velem, a ház is csendes volt, mire hazaértem. És persze az is lehet, hogy az a néhány sör is közrejátszott, meg a pár korty viszki, amivel a török srácok kínáltak meg. Viszkivel és hatalmas, pirosló, mézédes, friss eperrel. Reggel egész könnyen keltem, bár tudtam volna aludni még. Nyitva hagytam az ablaktáblákat, hogy segítsen a fény magamhoz térni, segített is, megfőztem a kávém, megiszogattam az erkélyen, nézve a reggel fényeit és a mozdony kéményéből felszálló fehér füstöt, amely ködként terült a völgyre.
Órán elsütöttem az első angol nyelvű szóviccemet itt, Signora B a pápáról beszélt, sőt, a pápákról; két pápák is van, mondta, hiszen Benedek még él, gyakorta találkoznak Ferenccel, és pope partykat tartanak - viccelt. Elképzeltem, ahogy ez a két teljesen különböző karakter kettesben marad, nem szívesen lennék ott légy sem a falon. De ez nem az elmélkedés ideje volt, így aztán a fenti gondolatmenet helyett csak közbevetettem, hogy "and they listen to pope music". Nevettek. Délután együtt mentünk a város egyik menzájára, van belőlük számos, én még csak azt az egyet ismertem, amely a nyelvóráinknak helyet adó Unistrasi épülete mellett van a bevásárlóközpontban. És mint ilyen, nem lett a kedvencem. Most a "shitty menzára" tartottunk a városközpontba, voltak, akik nem a legjobb élményeket szerezték ott, de nem akartam tudni, mi a baj vele, megismerni akartam és megtudni azt is, milyen az a menza, amely eme nemzetközi csoport néhány tagjának olyannyira shitty, hogy elkísérnek ugyan bennünket odáig, de szó sem lehet róla, hogy velünk egyenek.
Diákigazolvánnyal 4,50-be kerül egy menü, benne friss gyümölcs vagy joghurt, egy tésztaétel, rizottó vagy leves, egy főfogás, és egy köret vagy saláta. Ami az ételek minőségét illeti, finoman szólva ettem már jobbat is, ellenben akkora adagnak bizonyult a menü, még ha igyekeztem is könnyű dolgokat összeválogatni, hogy pukkadásig ettem magam. Belsőépítészetét tekintve, ha egyáltalán fogalmazhatunk így, a menza maga lehetne Salgótarjánban is. Azonban a kilátás, mely onnan nyílik, egészen lenyűgöző. Az egyik oldalon a város keleti felének völgyére látni, a másikon sűrű bambuszerdő nő közvetlenül az ablak előtt. Bár meglehetősen éhes voltam, a bámészkodás előbbre való volt, a többiek már rég ettek, amikor én még fényképeztem az ablakokból.
Ebéd után a fiúk sietősre fogták, focimeccsre készültek a közeli stadionba, én pedig két lánnyal maradtam, és az erődhöz szerettem volna menni, venni egy sört vagy némi vizet és kávét, és kiülni a kilátóra napozni. Sajnáltam, hogy erre nem voltak rávehetők, de helyette elindultunk a város szíve felé, és most először kiültem a Piazza del Campo kövére, fenekem alatt egy pulóverrel, de egy szál ingujjban, és süttettem magam a napon. A társaim más beszélgetésre voltak vevők, mint amilyet én szerettem volna, hasztalan próbáltam a Campóra, a contradákra, a Torre del Mangia nevének eredetére terelni a szót, egy ahával vagy naháttal nyugtázták, aztán inkább a kollégiumokról, az ideútról, valamint a ruházkodási és naptejhasználati szokásokról esett szó. Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy rettentő segítőkészek a sienai emberek, és hogy többünknek vannak tapasztalatai a szükség órájában hirtelen felbukkanó, aztán eltűnő segítőkről, így aztán felvetettem, hogy bizonyára léteznek üdvözlő angyalok. Welcome angels.
Én a tér oldalában önfeledten játszó és nagyokat kacagó, kergetőző gyerekeket néztem, a szőke loboncost egy szál pulóverben, és a barna tónusút, kabátban és sapkában. Közben a könyvemre gondoltam és arra, mennyi mindent kell még felfedeznem. Erre kisvártatva lehetőségem is adódott, mert amint a nap lebukott a Campo háztetői alá, azonnal magával vitte a melegét is; a kabátok visszakerültek az üldögélőkre, társaimba pedig beleköltözött a mehetnék.
Nem volt kedvem hazamenni, annál inkább volt felfedezni a várost. Néhány nappal ezelőtt rábukkantam egy séta leírására, olasz nyelven, amely úgy vezet végig Sienán, hogy a contradák kútjai jelölik ki az útvonalat. Minden contradának van egy fontanája, fontaninája, bármerre indulhattam, hiszen a Campo a város középen helyezkedik el és a contradák körülölelik azt, ám tudván, hogy mindet úgysem tudnám ma bejárni, továbbá nem sietek sehová mindezzel, még ha a késztetés sürgető is bennem, a Civetta felé vettem az irányt. Végtére itt indul a könyvem is, Pia Tolomei, a könyv egyik főhőse a Civetta szülötte.
Nem könnyű kibogozni, pontosan honnan és merre is kellene indulni, de mivégre is van az ember zsebében-kezében folyton okostelefon, a térkép segített ugyan, de míg az általam eddig látott kutakra jól látható helyen, forgalmas tereken, olykor inkább kiszélesedő utcák oldalában találhatók, most azzal szembesültem, hogy szinte illetéktelennek érezve magamat sétálok be házak és paloták udvarára boltíveken és kapukon át, hátha e falak mögé kell kerülnöm ahhoz, hogy ráleljek a fontaninákra. A Civetta, vagyis a bagolyfióka szívébe érve csalódottan néztem körül, ezen az udvaron bizony egy fia kút nincsen, gondoltam, amikor megláttam a városi közösség postaládáját az egyik falon, múzeumát a másikon, és egyszerre vezérelve a logikától és az ösztönöktől a furcsa valamihez léptem, amely az udvar közepén, az egyik falhoz épült toldaléknak látszott, alacsonyabb volt az épületnél és első ránézésre lépcsőháznak gondolná az ember. Az építmény oldalában, az üveg mögött, mint egy odúban, ott bújik meg a bagolyfióka kútja.
Néhány percet elidőztem ott, majd elővettem újra a leírást, és azt visszafelé követve a Giraffa felé vettem az irányt. Siena, legalábbis a belvárosa kicsike; 3-4 perces séták volnának ezek, amelyeket egyik kúttól a másikig meg kellene tennem, ha tudnám az utat, és ha nem bámészkodnék folyton, nem lesnék be kapukon is olykor, és nem vesznék el a középkori, girbegurba, dimbes-dombos utcák labirintusában. A főbb utakat már tudom, legalábbis egy részét azoknak, amelyeken már jártam valami céllal. De sokszor volt, hogy mint most, akkor is inkább a bámészkodás között le és a város magamba szippantása, semmint a tájékozódás igénye. Nekem az papírból készült térképpel amúgy is jobban megy, a zsebemben a digitális csak egy apró szeletet mutat mindig, azt is elforgatja, hogy kényelmes legyen; elforgatom a papír térképet én is, de olyankor látom, ahogy fordul vele minden, eképpen a város e kicsinyített mása egyhelyben marad, az irányai változatlanok lesznek, míg én kanyargok benne. A GPS követ és segít ugyan, de egyrészt olykor félrehord, másrészt csak odaérni segít, bennem nem rögzülnek az útvonalak általa. Ahhoz jobban kell látnom az egészet.
Mint kiderült, a Giraffában már jártam, az első napjaim egyikén, amikor az egyetemi regisztráció helyszínét kerestük. A teret, ahol a kútnak kellene lennie, gyönyörű, fehér templom uralja. A tér házainak egyikében, a Zsiráf contrada közösségének központja mellett kel lennie. Hiába kerestem azonban, hiába lestem be ablakokon és kapukon, ahol lehetett, a Giraffa fontaninájára nem bukkantam rá.
A templom elől egy másik templom elé vezetett az út a Bruco, vagyis a Hernyó kútja felé. A Piazza San Francecsóra, arra a térre, amelyen az egyetem egyik komplexuma áll. A hatalmas templom melletti egykori kolostor kapujáról nem gondolnánk, hogy az egyetemet rejti; csupán az olasz és az uniós zászló árulkodik róla, hogy nem egyházi intézmény lakik odabenn. Körbementem a téren, belestem az egyetem kerengőire is, a csendőrség előcsarnokába nemkülönben, de sehol sem akadtam a Bruco kútjának a nyomára. A téren egy padon idős olasz házaspár ült; összeszedtem minden olasztudásomat, és útbaigazítást kértem tőlük. Mosolyogva, készségesen mutatták az irányt, magyarázták a helyet.
A Hernyó kútjának vize nem ivóvíz, medencéjében aranyhalak úszkálnak, és a hernyó talán az a furcsa, elszíneződött kukacféle lehet, amely a katat befogadó barlang hátuljában ágaskodik. Türelmetlen anyuka várta egyik lábáról a másikra állva, hogy a kislánya befejezze a halak etetését, elfogyjanak a zsebében talált morzsák, és elfogyjon az érdeklődése is az úszkáló, csillogó, színes halak iránt. Gondolom, minden nap megáll itt, az anyukája által csomagolt cornettóból vagy a paniniből lehulló morzsákat gondosan összegyűjti, hogy legyen délutánra a halaknak, már ha az anyukák csomagolnak egyáltalán uzsonnát. Az egyetemi menza ebédjét látva elképzelhetőnek tartom, hogy amit a gyerekek kapnak az iskolában, az egyszerre bőséges és egészséges, így a kislány talán onnan, a menzáról gyűjti be a morzsákat.
A Bruco után a Lupa következett, meredek utcákon ereszkedtem alá, mígnem a Porta Ovilénél találtam magam, és ott állva ismertem rá, hogy ez az a kapu, amelyen keresztül először érkeztem meg a városba, a falakon belülre. Igaz, autóban ülve, az nem mondható, hogy az Ovilén keresztül átléptem volna a város küszöbét. Elárulom, hogy a Lupa, azaz a nőstényfarkas kútjáig nem jutottam el. G hívott, hogy a meccsnek vége, esetleg otthon vagyok-e, így aztán hazafelé indultam, és vettem pár sört az eurós kínainál. Ezúttal Peronit, mert eddig mindig Morettit ittunk, és az újdonságok napja van, a felfedezéseké. A kertben csípős hideg lett, amikor végképp lement a nap. Pokrócokat hoztam bentről, és a magnólia alá húzódtunk a szél és a zaj elől védelmet keresve. Mire aztán elbúcsúztunk és bementem a házba, olyannyira átfagytam, hogy meleg víz alá kellett tartanom a kezem. Legszívesebben egy forró fürdőt vettem volna, de tekintve, hogy az olasz hadsereg okkupálta a házat és a szobám előtti mosdókba járkálnak vécére, valahogy nem fűlött hozzá a fogam, hogy egy részeg katona rángassa, vagy tépje fel az ajtót, amíg fürdöm, ahogy az sem, hogy szembetalálkozzam egyikükkel, amint köntösben épp visszaigyekszem a szobámba.
Jn és P hasonlóképp morcosan konstatálták, hogy kitúrták őket a konyhából, kénytelenek voltak a szobában elkölteni frissen elkészített vacsoráikat. Amikor fél éjfél körül kimentem a konyhába, mert szükségem volt egy falat ételre végre, az arcom még mindig vörösen égett a naptól és a széltől, és a levegőn töltött nap után fáradt is voltam, látványosan és kegyetlenül. Így végre mosolyogni sem volt sem kedvem, sem erőm, a vörös arcomba bújt fáradt szemekkel vetettem oda egy hellót, amire M, aki a sereget vendégeli, kissé megszeppenve kérdezt, hogy túl hangosak-e. Igen, azok, mondtam. Erre elnézést kért és megígérte, hogy most azonnal útnak indulnak, valahová a városba, és ott folytatják a mulatságot.
A most azonnal volt vagy negyven perc, negyed egy körül telepedett csend a házra. Jó lett volna élvezni, olvasni kicsit, írni, vagy csak gondolkodni, de olyan kimerült voltam, hogy képtelen voltam bármire, azonnal elnyomott az álom.
