A tanfolyam után megálltam a brazil srácoknál, és meg kérdeztem tőlük, hogy nem szeretnének-e csatlakozni a csoportunkhoz, amelyet az egyik német lány hozott létre, és amelyben egyeztetni és programokat szervezni szoktunk. Felcsillant a szemük, felderült az arcuk, öröm volt látni őket. Most már ők is tagjai a csoportnak. Amíg velük beszéltem, elhaladtak mellettünk a többiek. Gondoltam, G úgyis rágyújt a bejáratnál, a többiek megvárják, ha közösen terveznek valamit, ott majd beérem őket. De nem így lett. A nap szépen sütött, és én vágytam rá, hogy közösen csináljunk valamit. Most úgy igazán.
Szem elől tévesztettem őket, toporogtam kicsit az épület előtt, G bringája még a tárolóban volt, kerestem őket a menzán, de ott sem leltem rájuk, így hát hazafelé vettem az irányt. Szerettem volna a napra menni, szerettem volna a várost felfedezni, de egyedül valahogy nem vitt rá a lélek, jó lett volna a csoporttal lenni, sétálni, beszélgetni, nem láttam magamat magányosan járkálni fel s alá, leültem a szobámba inkább, írni, a lakótársak társaságához most nem volt kedvem. Aztán, mintha csak G, az univerzum vagy mindkettő a gondolataimban olvasott volna, jött a csevegőcsoportba az üzenet, hogy kora este némi összejövetel szerveződne G-nél. Volt időm kényelmesen befejezni az írást, aztán átsétálni G-hez a város egy eldugott zugába, útba ejtve egy boltot némi sörért.
Elsőként érkeztem, csodás kis helyen van a nagyon helyes kis lak, amely otthont adott az első igazi erasmusos házibulinak, amelyen saját jogon részt vettem. Az orosz lányok főzéshez felszerelkezve érkeztek, csendben nekiálltak főzni, míg mi beszélgettünk, cserébe én elmosogattam, amikor végeztünk az evéssel, és valahogy attól, hogy G minden további nélkül, a legtermészetesebb befogadó attitűddel átengedte a terepet, hirtelen mindenki otthonabb lett kicsit, és remek légkörben beszélgettük végig az estét.
Én úgy féltem, hogy majd nem illek az erasmusos környezetbe. Féltem, hogy agyatlanul bulizni vágyó, üvöltve hányó, üres emberek között leszek az ítélkező felnőtt, féltem, hogy nem adatnak majd értelmes, mély beszélgetések. A katonákkal való édelgésre szolgáló szörnyűségeket - melyről az artikulálatlan ordibálások e pillanatban is beszűrődnek, vagy inkább visszhangzanak a szobámban - elnézve nem is volt alaptalan ez a félelem, azonban a mi kis csoportunk olyan jó estét csapott, olyan remek beszélgetésekbe keveredtünk és olyan kulturáltan töltöttük el együtt az estét, ahogy azt szeretem. Egy pillanatra sem éreztem magamat kilógónak, sem öregnek, sem olyasvalakinek, akinek nincs helye a többiek közt. Érdeklődő közeledésekkel találkoztam, rendkívül kedves és nyitott emberekkel. Akik aznap este ott voltak, nagyon jó kis csapatot alkottak együtt. És köztük voltam én is.
