Sienai Kata

2019. február 12. - RottenMami

Ezen az éjjelen nem dübörgött semmi. Csak hideg volt, szokatlanul hideg. A pizsamára, mely eddig bőven elégnek bizonyult, pulóvert is kellett vennem, hogy ne érezzem a hideget a takaró alatt. Zoknit is húztam, lassan melegedtem fel, amikor az álom elnyomott, még fáztak a hideg végtagjaim.

Álmomban egy nagy, valójában ismeretlen házban voltam, nem tudom, az otthonunk volt-e, vagy valami más, mindenesetre ott laktunk. Én lefeküdni készültem talán, anya a konyhában sürgölődött. A ház talán többszintes volt, vastag fakorlátok kígyóztak benne, a magas és szűk lépcsőházon végig, a folyosók mentén és a galériákat szegélyező mellmagasságban húzódó, vastag faoszlopok tetején. Félhomály volt a házban, de bederengett valami nap- avagy lámpafény. Sárgás, barátságos. És akkor elkapott valami. Próbáltam ellenállni, de hasztalan, torkon ragadott, gyomron és vállon, az arcomba hörgött és a falhoz nyomott, csapott hol ide, hol oda, kényszeríteni akart valamire, nem éreztem pontosan, mi a tét, kétségbeesetten szedtem össze minden erőmet, miközben egyik faltól a másiknak ütődtem kegyetlen erővel. Megkapaszkodtam valahogy a korlátban, és szorítottam, nem engedtem el, a titokzatos erő csak rángatott, cibált, kidülledő szemmel próbáltam kiabálni, Anya, Anya, de a konyha messze volt, valami zúgott odabenn és tudtam, hogy anya nem hallja, a hangom erőtlen volt, hiába feszültek a nyakamon az inak és az izmok, hiába a hangszálak is. Valamiért azt hittem, anya megmenthet.

Egyszer, kicsi voltam még, úgy 12 éves lehettem, álmomban egy erdélyi faluban voltunk, rokonoknál, és a falut egy sárkány tartotta rettegésben. Olyan volt, mint egy Tyrannosaurus Rex, a közeli uradalomban élő földesúré volt, aki nem törődött vele, hogy az állat olykor beszabadult a faluba és embereket falt fel, vagy tépett szét. Anya volt az, aki szembeszállt vele, nekiment egyszál maga, felmászott a mellkasán, egy kést szegezett a torkának, de a bestia volt az erősebb. Amikor láttam, mit tett anyával, hogy ő véresen és holtan fekszik a földön, felkaptam a konyhakést, nekirontottam az állatnak és majdnem végkimerülésig fűrészletem a bőrt és a csontokat a torkán. Győztem, de csendes győzelem volt, dicsőséggel se járt, csak a mélységes fájdalmat éreztem, amikor másnap kardvirágot vittem anya sírjára.

Itt azonban ő volt a megmentő, ő lehetett volna, ha hallott volna engem, ha elért volna hozzá az a nyöszörgő, hörgő kiáltás, melyet hallatni tudtam. Amikor az a valami végre elengedett, rám talált anya is, vele az öcsém, vörös szemekkel próbáltam elmondani, mi történt, valami volt a torkomban, benyúltam a kezemmel és az ujjaim rátaláltak, elkezdtem kifelé húzni, egyre csak jött, a torkom, a belsőm olyannyira tele volt vele, hogy öklendezni sem tudtam, és amikor végre kihúztam mind azt a vörös húsnak tűnő, nyálkás cafatot, anyagot, bőrétől megfosztott, megtermett kígyót, nem is tudom, mit, anya és az öcsém döbbenten álltak, és észrevettem, hogy a nyelvem, a szájpadlásom csupa hólyagos fekély, ők csak néztek rá, és nem volt erejük segíteni, közeledni sem; undorodtak tőlem, attól, ami magával ragadott, éreztem rajtuk, ahogy a felém fordulást legyőzi bennük az undor és a döbbenet racionalitása. És én könyörögtem, ők mintha lassan hátrálni kezdtek volna, miközben éreztem, hogy ami elragadott, itt van közel, és mindjárt újra jön a roham.

Nem ébredtem fel egészen, csak amolyan negyedrészben, az első gondolatom az volt, hogy átmegyek anya szobájába és befekszem mellé, ahogyan kiskoromban a rossz álmok után, lassan konstatáltam, hogy egyedül vagyok, ráadásul messze, és elfogott a rettegés, hogy meg fogok őrülni, hogy nem tudom, mi történik velem, hogy ha újra elkap ez a valami, ez a sátán, ez az ördögűzős filmekből ismerős hatalom, nem bírom majd ki, beleőrülök, ha az újabb menetbe nem, hát a rettegésbe és abba, hogy egyedül maradok mindezzel.

Csak lassan tisztult ki a fejem, csak lassan ébredtem rá, hogy ez a majdnem-ébren állapot is álom volt csupán, amelybe beszüremkedtek valóságrészletek, lassan könnyebbültem meg és néztem az órára, hajlani négy, már nem fázom, forró a testem, és nem múlt el nyomtalanul az álommal a félelem, ki kellene nyitni az ablaktáblát, gondoltam, az ablakot is, beengedni Sienát minden valóságos zajával, az éjjel hidegével, a kelő nap majdani sugaraival. De nem tettem. Erőt vettem magamon és lecsendesítettem az elmémet, de még ekkor sem voltam magamnál egészen, a falhoz simultam, összekulcsoltam a kezem, és azt hiszem, egy imába is belekezdtem.

Reggel jókedvűen keltem, bár az éjszaka emlékébe beleborzongtam, az új reggel színei, az ezúttal felhőtlen égbolt látványa és a Singora B-vel töltendő órák várható vidámsága jóleső érzéssel töltött el. Kávét főztem, bámultam az erkélyről a völgyet, és elindultam órára.

Valahogy kiemelkedően jól esett itt lenni, a csoporttársaim között, a picike teremben, ezzel a sugárzó pici nővel, akiben annyi a humor és az energia, hogy az éjjelem ördöge sem tudná legyűrni. Őt biztos, hogy mostantól magammal viszem. Itt van, ni, még pózolt nekem a fotóhoz.

Az álomban az volt a legfurcsább, hogy nem találtam hozzá fogódzót. Adódna a megfejtés, hogy valamit elnyomok magamban, vagy valamit ki kell adnom, hogy valami felemészt belülről, vagy el akarnék szakadni, de egyik sem igaz. Legalábbis én nem érzem. Amit érzek, az meglepő módon a puha nyugalom. Mint egy könnyű, de vastag dunna, akkor is elkap, ha elesnék; belesüppednék és gyengéden kiemelne aztán. Ha valamitől, egyedül az éjjeli ördögtől és az éjjel átéltektől féltem. Belelapoztam a könyvem elalvás előtt forgatott lapjaiba, hátha onnan folytattam vagy értelmeztem át egy történetet, de semmi.

Aztán a contradák térképét böngészve rábukkantam Santa Caterina da Sienára. Ő az, idelenn. Talán ismét csak a város az, talán van valami misztikus abban, hogy idetaláltam.

[Sienai Szent Katalin a fenti források szerint úgy halt meg, hogy megszállta az ördög, más források szerint ördögöt is űzött. Továbbá úgy írt, hogy nem is tudott írni.]