A vasárnap csendesen telt, valahogy nem volt sok kedvet kimenni a többiek közé az éjszaka történtek után. Különösebben nem éreztem rosszul magam, éppen ez is riasztott vissza, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek, mit mondjak, kérdezzek, egyáltalán tegyem-e, és hasonlók. Olvasgattam, írogattam, elmélkedtem - ilyesmivel telt a napom. 

Délután, inkább este aztán kibújtam a csigaházamból (Csiga contrada, Chiocciola bizony van ám), mert az éhség kiszólított a konyhába. Gyakran előfordul itt, hogy alig eszem, illetve csak naponta egyszer, akkor sem sokat, és ez, valljuk be, nem is árt a vonalaimnak, melyek, hogy is mondjam, vastagabb filccel rajzoltattak körbe a téli hónapok falánk napjai eredményeképp. Holott úgy terveztem, hogy csúcsformában érkezem ide, mintha ez olyan sokat számítana. Elképzeltem magam könnyű kis ruhácskában és kecsesen a lábamra simuló cipőcskében libbenni a terrakotta falak között kanyargó utcákon, melyekbe a dombok közt bújkáló szél befúj, és csinosra feltűzött hajamat nem, de a szoknyám szélét meglebbenti a térdem körül, látni engedve egy diszkrét, mégis izgalmas darabon a kecses és feszes combjaimat, én pedig karcsú derekamon és a lehetőségekhez képest szintén karcsú, a lépések ritmusára finom bájjal ringó csípőm ívén egy elegáns, ám természetes mozdulattal lesimítom a huncut anyagdarabot, nehogy még feljebb találja lebbenteni az a pernahajder légmozgás. 

Nos, nem pontosan így lett, és már nem is hiszem igazán, hogy ez alatt a fél év alatt bármikor is ilyen formámban kap majd el a szél, az eső, vagy a villám, de tulajdonképp nem is igazán számít, ha egy, vagy inkább négy-öt leheletnyivel karcsúbb leszek a tavasszal, tulajdonképp elégedett leszek, a helyzet az, hogy talán úgy sem leszek kellemetlen látvány a sikátorok között. Kiváltképp, mert általában mosolygok, többet, mint otthon, noha ott sem ritka, hogy mosolyogva sétálok az utcán, de ez egyre nehezebb. Itt sok tehertől megkönnyebbül az ember, amit otthon nem lehet letenni. Letenni persze itt sem lehet egészen, ide is elérnek a hírek, és itt is ökölbe szorult gyomorral (ezt a képzavart úgy szeretem, hogy inkább érzékletes képnek gondolom, semmint valódi képzavarnak) mesélek arról, hogy mi van otthon, amint történt az vasárnap este is.

A konyhában ugyanis ott találtam néhányat a lányok közül, csipegettek, teáztak, vagy épp sétából érkeztek meg, és éppen az történt, amitől tartottam kicsit, hogy széles mosollyal köszöntöttem őket, nem pedig morcosan és dohogva az előző éjjel és az üzenetemmel vállalt nulla szolidaritás miatt. Ráadásul az lepett meg a legjobban, illetve inkább csak meglepőnek találtam, hogy a tőlem elvárhatónál jóval kevésbé neheztelek, és a mosoly őszinte volt. Mindenesetre beszélgetni kezdtünk, és én nem hoztam szóba az előző éjjel történteket, kedvem sem volt hozzá, és valahogy helyénvalónak sem éreztem - hogy azért-e, mert gyáva voltam, vagy azért-e, mert méltóságon alulinak éreztem, azon elvitatkozhatok magammal. De leginkább azért, mert valahogy közösségben éreztem magam, nem pedig azon kívül.

Idővel szó került persze erre is, és kiderült az is, vagy óvatosabban úgy is fogalmazhatok, hogy pillanatnyilag épp arra áll a mérleg nyelve, hogy mégiscsak létezik köztünk szolidaritás, legalábbis Ja és Ab azt állítják, hogy ők pusztán azért tartózkodtak a konyhában, mert a szobájuk közvetlenül a konyha mellett található, és olyannyira lehetetlen volt létezni benne, hogy annál már az is jobb volt, ha kimentek V és furcsa barátja mellé, és ittak valamit, hogy elviselhetőbb legyen. Igazság szerint hajlok rá, hogy higgyek nekik. Nincs is kedvem több szót erre vesztegetni, holott még aznap éjjel megismétlődött mindez kicsiben, ezúttal a lakótársaim feddhetetlenek a dologban, a szalonban tanultak, kiszorulva a saját szobáikból az említett okok miatt. Jn ma azt mondta, hogy ha ez ma éjjel is megtörténik, felgyújtja a házat. De nekünk szól idejében, hogy kimenekíthessük a cuccainkat és önmagunkat. Kár lenne a házért, melyről fogalmam sincs, mikor épült. Azért egy részem támogatja az ötletet.

Mindenesetre még mielőtt idáig jutottunk volna, és attól tulajdonképp teljesen függetlenül remek kis este kerekedett, az új lány, P, akinek még semmi dolga itt, továbbá MJ, T és én alkottuk a társaságot. Csacsogtunk erről-arról, majd P azt mondta, éhes kicsit. És erről jut eszébe, hallotta, hogy sütöttem tegnap, ha legközelebb fogok, akkor ő lesz a sou-chef, szeretne segíteni és ellesni a készítés módját. Nagyjából tíz perc telhetett el, amikor is  beláttam, hogy tulajdonképp úgysincs kedvem máshoz, és ha ő éhes, és amúgy is itt vagyunk... szóval nekiálltam sütni. A kései vacsoraasztal körül, de leginkább utána remek beszélgetés kerekedett, P meglepően könnyen beszélt meglehetősen nehéz témákról, így mélyre merültünk családban, szerelemben, sorsokban és egyebekben. Jól esett nagyon. A felszínes csevegések idővel magányosabbá tesznek, mint az egyedüllét. A mélyek ugyanakkor összekötnek, értelmet adnak a napoknak. Ez az este ilyen volt. Talán van remény.

Éjjel, amikor V újabb akciójától egyikünk sem tudott aludni, és én pizsamában, szemüvegben, kis chiocciolákba feltekert, még félig vizes hajjal dohányozni indultam, Ja azt mondta, ne legyek hülye, sem pedig szívbajos, csak hajoljak ki az ablakomon, ő is így szokott tenni, amikor nincs kedve lemenni az éjszaka közepén. Így történt, hogy aznap éjjel, bár a szokványos várkisasszonyokról nem maradt fenn olyan adat, mely szerint dohányoznának, nem szokványos várkisasszony voltam az ablakomban. Pizsamás, szemüveges, csigáshajú, cigarettás várkisasszony, de ízig-vérig az.