A másnap csendesen telt. Nem hogy a villát, a szobát is alig hagytam el egész nap. Meg kell mondanom, sokkal jobb volt itt eltölteni egy ágyban fekvős napot, mint otthon.Otthon, hogy beszéljen valaki hozzám, gyakorta bekapcsolom a televíziót, valami érdektelent és nem bosszantót keresve rajta, ezen aztán jobbára elbóbiskolok a kanapén fekve, vagy bemegyek a koromsötét hálóba, hol az ágyon kívül csak az apámtól örökölt nőszobor fér el, és haszontalannak, bezártnak érzem magam, miközben sem erőm, sem indíttatásom nincs kilépni ebből a deprimáló helyzetből.

Itt ellenben besütött a nap, a városfalra látok az ablakomból. A városfalon nincsenek galambok, a téglák között kiserkenő fű között vékony dróttüskék merednek az ég felé a fal teljes hosszán, távol tartva az ott megtelepedni kívánó madarakat. A középkori udvarok is dróthálóval fedettek, alaposan körbebástyázták e tűkkel a műemlékeket, azaz gyakorlatilag a város zömét. A nyelvtanfolyamra mentemben az elmúlt napokban mégis találkoztam egy lázadóval. Nem hangoskodott, nem feltűnősködött, nem szított lázadást sem, csak csendesen kijátszotta a rendszert. És valamiért szerettem őt. Örültem a látásának, örültem annak is, hogy nem leszegett fejjel siettem a felhős reggelen a dolgomra, hanem felemeltem a tekintetemet a lábam előtt elterülő aszfaltról a körülöttem elterülő városra.

A falakkal egyébként is barátságba kerültem. Nemrég, az ősszel Lőcsén jártam T-vel. A szépen felújított főtéri épületek közt volt egy vörösre festett falú, viseltes ház, középkor-szaga volt, és én odamentem és átöleltem azt a falat, először a tenyerem tapasztottam rá, aztán hozzábújtam. Árad valami megmagyarázhatatlan erő ezekből a falakból, itt, Sienában is előfordult már, hogy megálltam egy-egy mellett, és a tenyeremmel kapcsolódtam hozzá. Érezni ilyenkor a tenyérben a szívdobogást, olyan, mintha átkeringene rajtam mindannak az eszenciája, amit az a fal hordoz. Az időké, intrikáké, szerelmeké, talán az idők nem is jó szó, csak az időé, mint olyané. A változó örökkévalóságé, amelyben ezek a falak állnak, és amelyben majd nagy sokára elenyésznek ők is. 

Ma megszerettem ezt a szobát. Az egyszerűségével, a méretével, az ablakával, az utcai zajaival együtt. Gyakran a falra tapasztottam a kezem, éreztem a hűvösét, éreztem a lüktetését, miközben csend honolt a házban, és hallottam a többieket egyszer-egyszer halkan motozni a konyhában, ki-ki mikor megéhezett vagy megszomjazott, megjelent ott tenni-venni, olykor halk beszélgetések duruzsolása hallatszott. Bár eszem ágában sem volt kimenni, megnyugtató volt a tudat, mások halk létezése körülöttem. Huszonegy éves korom óta egyedül lakom, ez volt az a pont, amikor már lakótársaim sem voltak. Gyakran éreztem az egyedül lakás előnyeit, de legalább olyan gyakran a hátrányait is. Benne van ez a kérlelhetetlen magány. Sokszor feltűnt, hogy amikor a szüleim lakásában voltam egyedül, egészen más érzés volt, mint mikor otthon. Mások tárgyai keveredtek az enyémekkel, mások létezésének e nyomai valahogy oldották a magányt. Így volt ez most is. Jó érzés volt újra és újra elbóbiskolni a könyvön, újra és újra arra ébredni, hogy itt vagyok, még a forgalmat hallani is jó volt, a város ütőerén tartani a dobhártyámat.

A vacsoraidő egyszerre vonzott a konyhába bennünket, én csak egy szelet kenyeret készítettem magamnak, mások főztek, megint mások rendelt pizzát falatoztak. Egy új lány is érkezett, a neve P. Rajta kívül mind kissé viseltesek voltunk, a britek magabiztosan beszélgettek teli szájjal is, a spanyolajkúak eszmecseréjének kereszttüzében én nehezen tudtam követni a párbeszédet, de jó volt ez így. Ismét köztük, és ismét kicsit külön. Nem bántam, hogy csak részben veszek részt a beszélgetésekben, megkínáltuk egymást, kinek mije volt, a sajátjainkból, M croquetát sütött, én cserébe friss eperrel tudtam szolgálni.

Lassan beesteledett, és az egész napi tétlenség ellenére sem éreztem ébernek magam. Jól esett a szobám csendes magánya, jól esett a vele kötött szövetségben töltött nap után a vele töltendő este ígérete is. A felső szinten még nem jártam, csak itt, a piano nobilén, ahol lakom, ezt is a könyvből tanultam, amelyet olvasok, a barokk paloták első emeletét hívják így, itt van a szalon, itt folyt a nemesi élet. Azt ugyan máig sem tudtam kideríteni, hogy mikori is a villa, amelyben éldegélünk, de hátha idővel kiderül. Mindenesetre bár a falak vastagok, a nyílászárók már kevésbé tesznek jó szolgálatot, nem beszélve a födémről, amely a szobámat választja el a felső szint számomra ismeretlen helyiségétől. Ott valaki nagyon élt az este, lassan már éjjel, székeket tologatott, ezeket mintha csak a fülem mellett húznák végig a kövön mázsás súllyal rajtuk, úgy csikorogtak, sikoltottak és koppantak minden alkalommal. Mintha egy komplett lak-újraberendezés zajlott volna a fejem felett. Mindez persze zenére, és falak, melyekkel korábban olyan barátságos viszonyra léptem, készségesen továbbították a mélynyomó minden öblös taktusát, miközben a hűtlen födém a dallamot is áteresztette a székcsikorgások kíséreteképpen.

Bíztam benne, hogy elcsitul fent az élet lassan. Fél egy múlt, amikor kimentem a mosdóba, és visszafelé találkoztam a szintén a piano nobile egyik mosdójába tartó, noha odafent lakó háziasszonyunkkal. Megkérdeztem tőle, ő hallgatja-e a zenét, nemmel válaszolt, mire megkértem rá, hogy ez esetben legyen szíves szólni fent az illetőnek, hogy vegye halkabbra kissé, mert pulzál és zeng az egész ház. Odavetett egy kurta okét, majd elváltunk. A szobába visszaérve láttam, hogy amíg én a mosdóban voltam, a falszomszédom, Jn írt a közös fórumra ugyanezen ügyben, csatlakoztam a kéréshez azonmód. A többiektől az a válasz érkezett, hogy nem ők azok, hanem bizony V, a háziasszonyunk. V még matatott valamit a konyhában, majd felment, és elhallgatott a zene. De korai volt az efelett érzett öröm, egy perc sem telt bele és újraindult a dübörgés. Úgy kettőig tűrtem, akkor úgy gondoltam, személyesen járok utána  dolgoknak, és pizsamában, kócosan és szemüvegben nekivágtam az addig ismeretlen második emeletnek. Egy nehéz és furcsa fehér ajtó mögül jöttek a hangok, nem lehetett eltéveszteni. Nem tudom, mit vártam, amikor kopogtattam az ajtón, a hangzavartól aligha hallhatta meg, aki bent volt, ezért - noha az elmúlt napok tapasztalatai alapján tartottam tőle, hogy olyasmibe csöppenek, amit nem az én szememnek szántak -, nem látván más lehetőséget, benyitottam. 

A fenti emelet konyhájába, illetve annak előterébe jutottam, furcsa, zegzugos, tetőtéri környezet, alacsony mennyezettel és nagy gerendákkal, szintkülönbséggel a helyiségen belül. A konyhában hárman ültek, V, egy idegen férfi és Ja. V, aki másfél órával ezelőtt tagadta, hogy ő volna a meglehetős zaj forrása, közönyösen, mi több, megvetéssel nézett rám, amikor megkértem őket, hogy halkan szíveskedjenek lenni. A hangerőt mérsékelték anélkül, hogy akár egy szóra is méltattak volna, azonban mire leértem, a zene újra felhangosodott. Nem tudtam, mitévő legyek, vártam. Háromkor úgy döntöttem, hogy végképp elegem van, és némi hezitálás után a kiéremmagamnak és a kioktatás hangján újabb üzenetet fogalmaztam meg és küldtem el, miszerint kell hogy legyen az egymás iránti tiszteletnek egyfajta minimuma együtt élők között, és ebbe beletartozik, hogy amennyiben többen kérjük, és személyesen is kérem, hogy legyen végre csend az éjszaka közepén, az a kérés tiszteletben tartatik. És legyen végre vége, elvégre 3 óra 10 van. 

Némi rosszalló morajlást véltem hallani a cseppet sem szolidáris födémen át, hogy ez nekem szólt vagy a piát öntötte ki valaki, nem tudom. Mindenesetre csikordult a kapu, abban bíztam, hogy talán elment végre az idegen, és csitul odafönn a hangzavar, de kisvártatva üdvrivalgás hangjai hallatszottak élesen és tisztán odafentről, amelyek egyértelművé tették, hogy nem az idegen távozott, hanem Ab tért haza az éjszakából. Ez csak olaj volt a tűzre, és ami eddig "csak" székcsikorgás, dübörgő basszus és zene volt, az mostantól énekkel és tánccal is kiegészült, már ha nevezhető éneknek az, ahogy részeg emberek a jókedvük hevében teli torokból ordítják a Despacitót. Megsemmisülve és semmibe véve éreztem magam, dühösnek és tehetetlennek, miközben Ab és Ja, akik közé tegnap még, úgy tűnt, az egyik katona kegyei ékeltek harcállásokat, most összekapaszkodva óbégatnak a házigazdával, V-vel együtt. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egész tisztén énekelnek, és még Adele Someone like you-jában is egész szépen teljesítettek.)

Egyébként is különös, hogy az ember hol foglaljon helyet, avagy állást ebben a közösségben. Amikor megérkeztem közéjük, úgy tűnt, hogy V keresetlen stílusa és parancsoló hangneme, továbbá és mindenekelőtt szeszélyei egységfronttá kovácsolják vele szemben a lányokat. Nekem pedig, lévén közülük való, nem pedig tulajdonos, ebbe az egységfrontba tanácsos tagozódnom. Most azonban, ahogy a szolidaritás felbomlani látszott, minekutána Ja egyértelműen tett rá, hogy mások is vannak a házban, akikkel ő sokkal inkább összetartozik, inkább tartott V-vel anélkül, hogy próbálta volna a többiek tekintetbe vételére sarkallni őt és ehhez Ab is csatlakozott, továbbá hogy V a szemembe hazudva tagadta, hogy köze lenne a fenti mulatsághoz, már igazán nem tudom, mi lenne a helyes megoldás, milyen szerepvállalást kíván tőlem ez a helyzet.

Áthidaló megoldásként úgy hajnali ötig, amíg egyszerre valahogy nyugovóra tért az áruló had is, lakhatási lehetőségeket kerestem, immáron másodszor, amióta itt vagyok, ebben a szűk egy hétben, és párbeszédeket játszottam le fejben különböző nyelveken arról, hogy elköltözöm, de megállapodtunk, hogy meddig maradsz, de megállapodtunk a házirendben is, satöbbi. 

Miközben arra lettem figyelmes, hogy ezek a falak, amelyek érintése most a basszus taktusait pulzálta, és ez a kis szoba a délutáni szerelembe esés után aligha enged majd elmenni fájdalom nélkül. És hogy fontolgatom, hogy elviselem érte a dübörgő éjeket. Továbbá ara, hogy a könyv hatására nem vált könnyebé a szálláskeresés. Az egyes lakások városon belüli elhelyezkedését böngészve valahogy úgy éreztem, jól kell megválasztanom, melyik contradába költözöm. Hogy oda fogok tartozni, hogy meghatároz majd a hely, ahogy a falak, hogy a történelem egy darabja, bizonyos lelkület mellett teszem le ezzel a voksom, hogy sorsok határoznak meg és fonódnak az én sorsomra ezzel a választással. Sas biztosan nem akarok lenni, Torony, Hullám vagy Teknős egyelőre igen. A bagolyfiókában egyelőre bizonytalan vagyok, pedig adná magát. Kár, hogy nincs katicabogár contrada.

Egy viszonylag ócska ponyvától (vagy csak a fordítás ennyire borzasztó, nem tudom) szép teljesítmény, hogy így átszűrődik az életembe az intrika és a történelem. Vagy csak ez Siena, nem tudom. És én kezdek - a falaktól, a levegőtől, a genius locitól úgy általában - magam is sienai lenni.

(forrás: http://www.poderesantapia.com/album/siena/palio/paliomappacontrade.htm)