A nyelvtanfolyam szépen haladgat, egyelőre ez a dolgom, a szemeszter csak március elején kezdődik majd. Reggel 9-re járok a közeli egyetemre, az óráim később majd egészen máshol lesznek, át kell szelnem a belvárost teljes hosszában minden alkalommal, ha be kell mennem. De nem bánom, kíváncsi vagyok, eljön-e az a pont, amikor már megunom átszelni. Alternatív útvonalakat mindenesetre keresnem kell majd, azt hiszem, mert amikor elözönlik a várost a turisták, akkor a belváros főutcája valószínűleg élhetetlenné válik számomra. De ez még odébb van.

A tanfolyam érdekes, teljesen kezdő csoportban vagyok, azért szerettem volna így, hogy átismételjem az alapokat, abban bíztam, hogy biztos alapokkal könnyebb lesz fejlődni. Amikor aztán láttam, hogy milyen lassan haladunk, azt gondoltam, esetleg átjelentkezem a másikba, de végül nem így tettem. Majdcsak haladok valahogy. Mindenesetre ma érdekes élményben volt részem, egy kínai lány, aki nem az első napról fogva tart velünk, tehát később csatlakozott a kurzushoz, és teljesen kezdő, mellém talált leülni az órán, és láthatólag nehézségei voltak azzal, hogy kövesse, mi történik. A délelőtti tanárnő kizárólag olaszul tartja az órát, csak akkor szólal meg angolul, ha nagyon muszáj. Nekem az otthon megszerzett alapok nagy segítséget jelentenek, nem okoz nehézséget követni őt. A délutáni sokat beszél angolul is, de délelőtt a lányszó gyakorta hozzám fordult oda, ha nem értett valamit. Én pedig, mivel az éppen tárgyalt anyag alapjait nagyjából már tudom, a feladatok megoldása és az óra követése mellett szimultán angolul magyaráztam a kínai lánynak az olaszt - ha ezt egyáltalán magyarázásnak lehet nevezni. Az órák után aztán átvettem vele, amit akkor tanultunk, amikor nem volt még köztünk, így szépen elmeséltem a mély és magas hangrendű magánhangzók és egyes mássalhangzók, így különösen a c és a g viszonyát. A délelőtti tanárnőt láthatóan zavarta a pusmogás, amit megértek, a délutáni viszont, amikor óra után én javában magyaráztam (vagy mi), ő pedig még a teremben maradt az adminisztrációt intézni, felajánlotta, hogy meghív egy kávéra, mert szerinte remekül csináltam. Én mindenesetre valahol éveztem, és ez a szimulatneitás jobban lekötött, mint az óra önmagában. Noha remek mindkét tanárunk, meg kell hagyni. Humorosak, közvetlenek, elképesztő felénkfordulás van mindkettejükben.

Óra után vásároltam némi kenyeret és gyümölcsöt, aztán hazajöttem, amíg süt a nap, jó a kertben üldögélni. A kenyér és gyümölcs mellett vettem egy üveg sört is, gondoltam, pont jó lesz a délutáni üldögéléshez, és a kulcscsomómon lévő svájci bicskával kinyitottam. Érdekes madarak vannak itt Sienában, megpróbáltam rátalálni az interneten, mik is lehetnek, de nem jártam átütő sikerrel.  Az öcsém szerint azért fütyülnek más hanglejtéssel, mert olasz madarak, és ha látnánk őket, bizonyára nyugtáznunk kellene, hogy a kis lábuk ujjait összeorítva, felemelt lábbal gesztikulálnak közben. Ezen nagyot röhögtem, de az az igazság, hogy a képet azóta sem tudom kiverni a fejemből.

Mindenesetre állítólag van itt seregély, az biztos.

A kert közepén egy hatalmas, öreg fa áll, és a madarakkal ellentétben róla azt hiszem, tudom, hogy magnóliaféle. Nagy, húsos, mélyzöld leveli vannak, és valami tobozra távolról emlékeztető termése. Ha tényleg magnólia, hamarosan kivirágzik és láthatom majd teljes pompájában. Nem volt kedvem tanulni, kinyitottam a sört tehát és elővettem egy könyvet, amelyet Krisztától kaptam a születésnapomra. A borítója alapján rettenetes ponyva, de Siena lánya a címe, és az első 60 oldal után úgy tűnik, valójában a városról szól. Lábjegyzetek vannak benne, sok olasz kifejezést meghagytak olaszul, ezeket, valamint a helyi jellegzetességeket magyarázzák a lábjegyzetek. Az olasz kifejezések meghagyásának módjával nem teljesen vagyok elégedett. "A lovak hátán ülő fantini olyan élénk színű selymet viseltek, hogy az már szinte bántotta a nézők szemét, s ehhez az öltözethez mindannyian nerbit, kikészített ökörbőrből készült csípős ostorokat kaptak [...]." A részletből is látszik, hogy a szöveg erősen koncentrál az ismeretterjesztésre, de azt hiszem, az idegen nyelvű többesszámú alak helyett én az idegen egyes számot használnám, magyar toldalékkal. A fantinók, nerbókat kaptak - valahogy így.

Ugyanakkor remek olvasmány ez most itt nekem, örülök, hogy nem otthon kezdtem neki, a Porta Camolliánál indul a történet, és én itt lakom épp a Porta Camollia mellett, éppencsak kívül azon. (Épp ezért ma hazafelé azt gondoltam, ha tényleg megrendezném az operás estét leendő öreg barátaimmal, akkor Hanni-bálnak kellene neveznem, hiszen itt volna ante porta[s].) És olyasmiket mesél Sienáról, amiket érdemes tudni. Így aztán belekezdtem, és éppen emiatt nem is igen tudtam letenni. Feltehetőleg a mozdulatlanságom segítette elő, hogy egy madarat közelebbről is megszemléljek. Egyszerre egy tündéri, dundi, egészen gömbölyű vörösbegy ült a szomszéd szék támlájára, kicsit tollászkodott, illegette magát. Sosem láttam még vörösbegyet ilyen zavartalanul és közelről.

Aztán tovaröppent, a söröm elfogyott, és a nap is a szomszéd ház mögé bukott, így aztán bementem a házba. Kisvártatva rájöttem, hogy nem ettem ma még egy falatot sem, ekkor úgy fél hat felé járt az idő, úgyhogy készítettem magamnak kenyeret, sonkával és sajttal, mellé paradicsomot. Miután semmi perc alatt beburkoltam a reggeliebédvacsorát, az ágyra heveredtem tovább olvasni a könyvet, és olyasmi történt velem, ami nagyon régen: kiesett a könyv a kezemből, és mint akit fejbe vertek, aludtam vagy két órát. Azt hiszem, iszonyú fáradt lehetek, úgy, hogy nem is érzem. A sok élmény éberen tart, nem is igazán érzem a fáradtságot, aztán egyszerre elnyom váratlanul az álom, mint most. tegnap, miközben a bejegyzést írtam ide a blogra, le-lecsukódott a szemem a gép előtt, és arra ocsúdtam, hogy bóbiskoltomban, vagyis az álomban,a melybe belezuhanni készültem, valaki kiabál felém, hogy "batyus díszlet jön". Kontextus nincs, batyus díszlet jön, csak ennyi.

Különben remek volt ez a váratlan délutáni kiütődés, egyébként is jó, hogy nincs például tévém. Otthon rendszeresen úgy alszom el, hogy nem nézem ugyan, de bekapcsolom a tévét, valami helyszínelős sorozatot lehetőleg, abban mindent, ami a képernyőn történik, szájbarágósan ki is mondanak, így látásjavító eszköz nélkül is követhető a cselekmény, és ha belealszom, nem veszítek semmit, éppen a belealvás a cél. Pedig, tudom, jobb volna gondolatokkal elaludni, vagy egy könyvvel inkább. Mégis, gyakran a könnyebb ellenállás felé megyek, hiába tudom, hogy nem teszek jót magamnak vele.

Most ez megszűnt, ez az egész kaland kijátssza a kisebb ellenállást, mindenképp kilépés a komfortzónámból.

Az viszont nagyon jó, hogy ezen a kapun kívül lenni rendkívül jól esik. Legyen az a kapu a komfortzónámé, vagy a Porta Camollia. És ahogy Siena nem csak a városfalakon belül létezik, úgy alakulnak az én külső ker(ü)leteim is, sokkal kellemesebbé téve a belsőket is ezáltal.