Reggel felébredtem, és kinyitottam a szememet. A szobában ilyenkor nem sokat látni, hatalmas fa ablaktáblák zárják ki rendkívül hatékonyan a fényt, bedereng a réseken valamicske nappali fény odakintről, de hogy milyen az idő, azt lehetetlen megállapítani. Ha csak a sötétségen múlna, heteket lehetne végigaludni a itt, a hangok azonban szinte tompítatlanul szűrődnek be. Mégis, még az ágyban fekve úgy éreztem, esős odakinn az idő. Az autók kerekeinek surrogása más a vizes aszfalton. Az első három napban, melyeket itt töltöttem, kérlelhetetlenül esett, aztán szikrázó napsütést élvezhettem újabb három napon át. Kinyitottam az ablaktáblákat és konstatáltam, hogy nem csupán kikapcsolni tanultam meg az utca hangjait az alvás érdekében, de meghallani is felismerni is. Az eső ugyan éppen nem esett, de nemrég hagyhatta abba: a járművek odakinn vizes aszfalton kaptattak fel a Porta Camolliához, és ugyanazon ereszkedtek le a vasútállomás irányába.

A nyelvtanfolyamon szokás szerint egyebeket is tanultunk a nyelven kívül, Signora B. széles gesztusokkal és fintorokkal kísérve a lelkünkre kötötte, hogy soha, de soha ne merészeljünk cappuccinót inni ebéd után, legfeljebb espressót, de pizza után azt se, a pizza nem ebéd, és ha meglátja, hogy valaki szívószálat kér a tejeskávéhoz, letagadja, hogy ismeri az illetőt. A bármiféle kávé szívószállal fogyasztása kapcsán teljes értetlenségének adott hangot, de az oroszok rávilágítottak a dolog nyitjára, miért is isszák náluk gyakorta ilyen módon a habos tejeskávékat: hát, kérem, a rúzs miatt. Erre Signora B. is döbbenten hallgatott el, még a grimaszolást is abbahagyta egy pillanatra. Megtudtuk aztán, hogy aki nem csukja be maga után az ajtót, az itt nem ólban, hanem a Colosseumban lakik, továbbá az olaszok nem úgy dohányoznak, mint egy gyárkémény, hanem mint egy török, török továbbá olaszul mindaz, ami magyarul kínai (nem a bolt és az ételek, hanem az érthetetlen dolgok). A török lány cserébe elmesélte, hogy Törökországban a helyes fiúkra azt mondják, hogy nézd, milyen olasz!

Az olasz fiúkról nem tudok nyilatkozni, eddig leginkább csak a katonákhoz volt pechem, ami pedig Giorgio Clooney-t illeti, azt hiszem, ő túl van már a sráckoron. Van viszont a csoportunkban egy brazil srác, aki annyira cuki, hogy minden alkalommal elvigyorodom, ha ránézek. Nincs rá jobb szó ennél, hogy cuki. Az édes túl érzelgős lenne, aranyos, na az lehetne még talán. Nem egy brazil macsó egyáltalán, egyszerűen olyan mosolygós és szerény, hogy imádnivaló. Még egy szót sem váltottam vele, de annyira kedves jelenség, hogy elég is nekem, hogy egy kurzuson ülünk, és néha megnyilatkozik.

A kurzus végeztével vásárolni mentem, az esti vacsorára tervezett süteményhez kellett alapanyagokat vennem elsősorban. Az az igazság, hogy túlontúl öreg és túlontúl kényelmes vagyok én már ahhoz, hogy bizonyos kényelem hiányát elszenvedjem ahelyett, hogy gondoskodnék arról, amiről legalább lehet, így aztán eldöntöttem, hogy megveszem, ami itt a konyhai műveleteimhez hiányzik: így egy dagasztótálat, tortaformát, konyhai mixert, azt az elektromos habverő és dagasztó típusút, no meg egy konyhai mérleget - nem vagyok jó abban, hogy szemre ítéljem meg a mennyiségeket. Szépen meg is találtam minden a szupermarket polcain, persze ehhez körbejártam vagy háromszor a teljes hodályt, de a konyhai mérlegre csak nem akadtam rá. Miután úgy tűnt, hogy a telefonomon hirtelen elérhető szótárak leginkább és kizárólag a csillagképet értik a mérleg alatt, és bár bepróbálkoztam a szóval, de csak furán nézett rám az áruházban dolgozó hölgy, nekiálltam összeszedni minden ékes és éktelen olaszságomat, és elmagyaráztam, hogy azt a dolgot keresem, mely segít megtudni, hogy miből mi mennyi. És láss csodát, sikerrel jártam. Az érdeklődők kedvéért közlöm, hogy a konyhai mérleg olaszul bilancia da cucina. És nekem már van. Tehát nem csak az eső hangját tanulom megérteni.

Hazavonszoltam a rengeteg összevásárolt izét, remélem, ez volt az ittlétem legdrágább bevásárlása, mert 100 euró fölötti volt a végösszeg, pedig esküszöm, takarékosan intéztem, ráadásul a távolabbi boltba mentem, mert az olcsóbb, és tényleg a fél városon átcipeltem azt a négy nagy pakkot. Péter erre azt modnaná (miután egy leideni utam során három-négy csomaggal róttam a holland utcákat, és így találtam jellemezni magam), hogy pakkosnémberkedtem egyet. És ez így igaz. Csakcsupán az alkoholt felejtettem el ma estére megvenni, így aztán, miután otthon lepakoltam, ismét útnak indultam, ezúttal a belváros irányába. 

Gondoltam, elsétálok a jogi egyetem épületéig, megnézem, hol is tanulok majd márciustól (a nyelvórák egy másik egyetemen zajlanak), és közben a tegnap olvasni kezdett könyv helyszíneire is megpróbálok ráismerni. Eközben az utcán haladtomban balra néztem, ígéretes kapu tátongott nyitva, legott általmentem rajta, és hát az fogadott, ami ebben a városban egyáltalán nem mondható rendkívülinek, ettől még lenyűgöző, a város pedig épp ettől lenyűgöző.

A jogi egyetem mellett egy templomféle oldalában egyetemistaforma fiú dohányzott, és miután elszívta a szépen megsodort cigarettát, lazán belépett a templomajtón. Utánaeredtem. Odabenn olyasmi fogadott, amit még itt is nehéz elképzelni. Az oltár és a bejárat súlyos fakapuja között egyszerű, modern asztaloknál diákok tanultak. Ez itt egy afféle... nem is tudom. Könyvtár? Olvasóterem, könyvtár nélkül? Mindenesetre azt hiszem, stílszerűen elidőzöm majd itt a jog és vallás témájú szövegekkel.

Hazafelé bementem a másik szupermarketbe, hogy szert tegyek az obligát, ám korábban elfelejtett borokra, és hosszasan időztem a polcok előtt, mert őszintén szólva fogalmam sincs, mi micsoda, és a felső polcon drága, alsó polcon gagyi szisztéma sem látszott kirajzolódni. Úgyhogy levettem találomra egy szimpatikusnak és pénztárcabarátnak egyszerre tűnő vöröset, valamint egy hasonló fehéret. Hazasétáltam, kibontottam a remekül funkcionáló bilancia da cucinámat, fogtam a dagasztótálamat, és meggyúrtam a süteménytésztát. Most a hűtőben pihen. Ideje kimennem, a formába simogatni a tésztát, és ideje elővennem az újdonatúj robotgépet, hogy krém is kerekedjen beléje.

A borok mellé vettem egy karton bubis vizet is. Úgy döntöttem, ha már a süteményem francia lesz, megtanítom a nemzetek leányait fröccsöt inni.