Nos, miután a Facebook szennyes mamipornónak, obszcénnak (vagy -nek, ezt sose tudom eldönteni) és offenzívnek (ezt el tudom) vélte a blogot, megadtam magam a nyomásnak, túlerőnek, avagy túlnyomásnak, és a palackban uralkodó szellemet egy másik helyre költöztettem. Miután átmentettem a tartalmat és berendezkedtünk, itt folytatom tovább.

A bloggal ellentétben én nem költözöm, a lakótársakkal elcsitultak a dolgok, azóta már üldögéltünk hölgykoszorúban teázgatva a konyhában, úgyhogy helyreállt a világ rendje. Na meg pénteken búcsúvacsorát tartunk az egyiküknek, amely eseményre teljes jogú tagként hivatalos vagyok. Mindannyian készítünk valami ételt, erre tekintettel közös üzenőcsoportunkban egyikük feltette a kérdést, hogy van-e bárkinek valamiféle allergiája. "Igen, a vízre" - jött a válasz, úgyhogy már nem érzem magam kellemetlenül a délután felpattintott esetleges söreimmel.

Egyébként is hasznos tagja lettem a közösségnek, ma például az egyikük édességet készített, ehhez keksztöretre (micsoda szó!) volt szüksége, és egy lábosban, fakanállal kezdte törögetni a kekszet, de hamar elfáradt benne, amit nem csodálok. A kiutazásom előtt megkérdeztem, hogy mennyire felszerelt a konyha, a válasz az volt, hogy minden van, holott például a mixerre is rákérdeztem, és hát nyilván nincs, sütiforma is alig akad. Pedig én a holnapi vacsorára a traditional hungarian dish helyett sütit vállaltam. Na mindegy, vagy összevásárolom lassan, ami kell, vagy lemondok a sütemények készítéséről. Ez utóbbit képes vagyok megtenni, ha kellőképp beilleszkedem itt, és ez sütik nélkül is sikerül. Otthon gyakran vasárnaponta sütöttem, amikor mindenki a családjával van elfoglalva, én meg leginkább semmivel, na olyankor nekiálltam sütni, mert a sütés elszórakoztat, kikapcsol, és ha az ember hétfőn beviszi az eredményt a kollégáinak, lesz, aki jóízűen megeszi. Már csak azért is mindenki számára előnyös üzlet ez, mert én az alapanyagokba fektetett pénzen nyerek egy nem depis vasárnapot, a kollégáim és (a) barátaim sütit, és mivel én általában alig eszem az elkészült, tepsinyi vagy tortaformányi mennyiségből, legalább ettől nem hízom jelentősen nagyobbra.

Na de volt az én konyhám is felszerelésben erősen hiányos, és kellett nekem is kekszet törnöm süteményhez, úgyhogy udvariasan javasoltam a fakanállal bajlódásban megfáradt lakótársamnak, hogy használja az alternatív megoldásomat, mely szerint egy borosüveg sokkal alkalmasabb keksztörésre a fakanálnál. Boros helyett rumos akadt, át is vettem a feladatot, őt pedig lenyűgöztem a leleményességemmel. Nem ez volt az első eset. Az erkélyen nincs hamutartó, és mivel többen dohányzunk ott, továbbá mert nem vagyok híve a csikkek eldobálásának, alufóliából remek kis céleszközt gyártottam, a sarokba dugtam, hogy ne fújja le a szél, és törekvésemet szentesítette a lakótársak őszinte rácsodálkozása, hogy ez milyen okos dolog, hiszen nem éghető, ellenben kis gombóccá lehet összecsomagolni, ha megtelt, és probléma nélkül dobható a szemétbe mindenestül.

Valahogy egyébként is furcsa itt a hozzáállás a dolgokhoz, ez persze nem az olaszokról szól, őket még ebből a szempontból nem ismerem, hanem a lakóközösségről. Az egyik helyiségben kiégett a villanykörte, ami elég zavaró, mert ezen keresztül kell a fürdőbe botorkálnom és vissza, és tekintve, hogy a helyiségen nincs ablak, de az ablakokon is hatalmas fa ablaktáblák zárják ki meglepően hatékonyan a fényt,, folyton nekimegyek az ajtóknak és ajtófélfáknak, ami egyrészt nem kellemes, másrészt zajt csap, és nem szeretek másokat zajokkal zavarni. A létezésemmel sem, de ezen dolgoztam sokat, és létezni már nagyjából merek, bár az együttlakást nagyon régen nem gyakoroltam, és nem hittem, hogy olyasmik fognak problémát okozni, mint hogy szépen a kellő időre bevegyem magam a fürdőszobába, mert az jár a fejemben, mi van, ha a másik is jönne. Fürdőből szerencsére több van, és a legtöbben rendelkeznek akkora szobával, hogy a piperecikkeiket is odabenn tartják, tehát bármelyik fürdőt használhatják szükség esetén, az én kis szobámban azonban ez nem megoldható, így lehetséges, hogy a saját frusztrációmat vélem másokba is belelátni, tehát feleslegesen frusztrálnak ezek a dolgok. Mindenesetre bizonyára nem két nap lesz túllenni rajtuk, és be is kell illeszkedni még, hiszen egy már kialakult közösség kialakult rendjébe újként belecsöppenni más, mint együtt alakítani ki a rendet. Ha a villájukba jövök, tiszteletben kell tartanom a... Frászt kellene pedig, pont ugyanannyiba kerül nekem itt lakni, mint nekik, tehát a jogaim is azonosak. Ezeket leginkább magamnak írom, afféle tréning ez a lelkifurdalás nélküli fürdőszobahasználathoz.

Mindenesetre amikor megkérdeztem, hol találok egy létrát, mert holnap vennék izzót, de a belmagasság olyan nagy, hogy magas létrára van szükség az izzócseréhez, meglehetősen furán néztek rám a többiek, ők ilyenkor szólnak a tulajdonosnak, hogy csináljon valamit, ő pedig idehív valami szakit vagy barátot, aki megoldja. Az izzócserét. Nyilván ugyanúgy létrával.

Nekem ez a hozzáállás nagyon idegen; minek várjak egy szakira, aki két egyeztetést követően megjelenik, amikor magam is megoldhatom seperc alatt? Azt hiszem, ezt a mindenfélét megszerelést és helyzetek célszerszám nélküli megoldását a nagymamámtól örököltem. Neki van mindig biztosítótű, vagy ahogy tőle tanultam, ziherájsztű a kardigánja gombjai mellé tűzve, a szekrénye tele volt szalagokkal és madzagokkal, és bármit kellett gyorsan helyretenni, megoldotta valamivel, ami a majdcsakjóleszvalamire-fiókból került elő. Nekem is van ilyen fiókom otthon, és amikor rendrakáskor megtizedeltem a tartalmát, az konkrétan megviselt. Hogy majd nem lesz ott, ami épp jó lenne arra, amire kellene valami.

Még szerencse, hogy anya csomagolt nekem alufóliát, a csajok meg isznak rendesen, és akadt üveg a keksztörésre. Én sajnos a rend nevében kidobáltam az enyémeket. Mostanáig!