Hirtelen visszafordíthatatlan lesz mindaz, ami eddig csak messzi, de biztosnak vélt jövő volt, hirtelen élesek lesznek a körvonalak, és olyan erővel élem meg a világba vetettséget, céltalanságot és elveszettséget, hogy végre sírni tudok. Legalábbis a könnyeim folynak. Csípik is az arcom, így emlékeztetnek rá, hogy amellett, hogy ez a könnyezés megkönnyebbülést hoz (milyen szép, nem?), ez az egész nagyon is csíp, nagyon is valóságos. Ha valamitől mindig is féltem, az a változás, még inkább az egyedüllét. Hosszú út vitt odáig, hogy ebbe egyáltalán bele merjek vágni, és még így is elemi erővel rúg hasba a valóra válással, a jelen-séggel való szembesülés. Legyünk őszinték: a harmincnyolcat töltöm be Erasmusos diákként, megszakítva egy tulajdonképp felépített életet, még ha a családot a szüleim és a testvérem jelentik is, fél évet töltök húszévesek közt, és ez, még ha a családot tulajdonképp a szüleim és a testvéreim jelentik is, mégis olyasmi, amiből messze kinőttem, aminek ráadásul talán sohasem voltam része. A barátokkal kocsmai beszélgetések mindig is inkább az én világomat jelentették, mint a sokidegenes házibulik, és bár alapvetően szociális lény vagyok és könnyen teremtek kapcsolatokat, a mély barátságok adták mindig is a biztonságot, a felszínes kapcsolatok, ha csak azok voltak épp, leginkább a magány mélységeit árnyalták, semmint magaslatokat adtak volna, vagy legalább zsombékokat a lápon való átkeléshez. Ha ez utóbbit mégis, akkor könnyebb volt a mocsárba billenni róluk, mint átszökdelni azon a segítségükkel.

És most ez vár rám. Tele voltam romantikus álmokkal, hogyan libbenek majd könnyed léptek szárnyán Siena bájos utcácskáin, hogyan ragyogom majd tele a világot a szabadságtól megigazult, átszellemült és letörölhetetlen mosolyommal, hogyan leszek majd könnyed, akinek nem számít a kor, hogyan érzem majd magam huszonpárnak vagy inkább kortalannak, hogyan élem meg minden ízében ezt az ízes, színes, átható toszkán kalandot, és most, hogy közeledünk, sehol sincsenek a könnyed léptek, ólomsúly van rajtam, ahol nincs, ott a céltalanság és értelmetlenség érzete burkol a láthatatlanság darócköpönyegébe, és nemhogy be nem ragyogom a középkori utcácskákat, melyeket még sose láttam, hanem szürkén próbálok semminek tűnni rajtuk, vagy lyukat üt a képzelt bazaltkövekbe ez a rajtam ülő mázsás nehezék, és a láthatatlan, szürke testemmel együtt merülök alá Dante poklának legmélyebb bugyrába, lehet, hogy egyből, azonnal oda, ahol aztán néma sikollyal olvadok el és leszek semmivé valami megérdemelt tűzben, amely felemészt.

Mi a #@>*t  keresek én itt?