A megérkezés csendes volt, átvettem a kulcsokat gyorsan, mert rendnek kell lenni, kérem, ebben a házban, ahová érkeztem, házirend van, be kell tartani, mert különben baj lesz, a házinéni pattogósan diktál, mikor érkezünk, kérdi, nem tudom pontosan, mondom erre, autóval jövünk, nehéz kiszámítani, "Must check in latest at 19", mondja erre, "max 20", teszi hozzá engedékenyebben. A másik, velem egy napon érkező lány vonattal jönne, "No trein (sic!)! Bus!" - jön rá a válasz, "Trein is shit" - jön az indoklás is. Szinte látom és hallom, ahogy a meglehetős csípőre tett kezekkel, erős olasz akcentussal kinyilatkoztat a mamma, ellentmondást nem tűrő hangon, villogó szemekkel.

Nos, a "mamma" egy hónappal sem múlt még harminc. Hogy az olaszsággal jön ez a mammamódi, vagy a vagyonnal, azzal, hogy huszonévesen egy meseszép villát örökölt és abban most ő a főnök, nem tudom. Mindenesetre azért választottam ezt a helyet, mert itt van házirend. A konyha és a fürdők legyenek kifogástalan állapotban, ha nem, a lakók fizetik a takarítást, idegenek csak bejelentés mellett jöhetnek, bulikat tartani pedig szigorúan tilos. Viszont van egy gyönyörű kert, van egy csodás, talán art nouveau lépcsőház, kissé rokokóba hajló, pazar(nak szánt) villabelső a szalonokban (ezek volnának a közösségi tereink), és sok ott lakó lány, nem afféle tipikus huszonéves erasmusosok nyilván, hanem komoly kis hölgyek, akikkel a rokokóba hajló kanapékon nem ám elnyúlva, hanem fegyelmezetten ülve olvassuk majd a könyveinket, fel-felsóhajtva szívjuk magunkba a tudományt, kifogástalan állapotban tartjuk a közös helyiségeinket, és ha nagyon hiányoznak az otthoniak, olykor talán sütünk közösen egy-egy adag madeleine-t az eltartott kisujjal kortyolt rubinszínű tea mellé, mielőtt visszavonulnánk cellaszerű szobácskáinkba, hogy ott aztán végképp átadjuk magunkat a... nem tudom, az imádságnak, vagy valami.

Nos, az én szobácskám valóban szinte cellaszerű, nem a börtönökkel, hanem a kolostorokkal asszociált értelemben. Puritánnak is mondhatnám, ha nem volnának néhány hete ellenérzéseim ezzel a szóval kapcsolatosan is bizonyos, közelebbről meg nem nevezett okokból. Én választottam ezt a szobát, még az interneten keresztül, talán épp a fent vázolt ábrándképek miatt, na meg azért, mert jóleső kontrasztot képez a villa többi helyiségével, meg mert van némi perverz vonzódásom a kolostorokhoz meg a kerengőkhöz. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik falat egészében uraló hatalmas, ódon szekrénynek csak egy része áll majd rendelkezésemre, mint ahogy azt sem, hogy szép ez a romantikus képzet a cellácskáról, de a ház minden szobája háromszor ekkora, következésképp azokban el lehet férni élés, nem csak alvás szempontjából.

Minderre akkor döbbentem rá, amikor kevéssel éjfél előtt visszatértem a villába a családommal elköltött vacsora és elköltött este után, továbbá miután őket a szállásukra kísértem. És mivel meg akartam érkezni, ha már álló nap a bizonytalanság érzésével voltam teli, és ehhez a megérkezéshez szükséges volt a cella, valamint a közös helyiségek általam elfoglalható szegleteinek alapos és szisztematikus belakása is különböző használati tárgyaim útján, nekiálltam a belakásnak.

A belakás során szembesültem vele, hogy a bidével is felszerelt fürdőszobában áll a por, a toalett lefolyójában pedig bizony vastag várat építettek a domestost sosem látott baktériumok - még hogy szarból nem lehet, ugye. Így aztán nekiálltam a rendelkezésemre álló szegényes eszközökkel letakarítani legalább a mosdó körüli felületeket, ahová apácához méltatlan mennyiségű piperécskéim helyeztem szisztematikus rendben, majd miután a ruháimat elhelyeztem a szűkös számú polcokon, az anyukámtól kapott horgolt kiskirályfit keblemre ölelve próbáltam az obligát sarokszámolgatás után álomba szenderülni a város legforgalmasabb útjának zajára, melyet az ódon ablakok vetemedett fakeretei inkább beinvitálnak a szobába, semmint kívül tartanák őket. A tél utolsó harapásait úgyszintén.