Néhány évvel ezelőtt azt álmodtam, hogy valahol, valamilyen úton-módon találkoztam George Clooney-val. A körülményekre nem emlékszem, csak arra, hogy beszélgetni kezdtünk, és meghívott, hogy menjek vele egy nagyobb utazásra a hajójával. Én erre közöltem, hogy rendben, de van két feltételem. Az egyik, hogy nem nyúl hozzám, a másik, hogy én fizetem a magam részét mindenből. Beleegyezett nagy nehezen, és elmentünk az útra, amelyből csak valami fedélzeten fogyasztott koktélra emlékszem. És arra, hogy tartottuk magunkat a megállapodáshoz.
Amikor felébredtem, meglehetősen furcsállottam ezt az álmot, és fejcsóválva mosolyogtam magamon, hogy még álmomban is vannak elveim. A barátnőim persze lehülyéztek, ki a fene mondana nemet Clooney-nak, és pénze is van elég, micsoda marhaság volt a kitételem. Miközben én azt gondoltam, nem akarok megvehető nőcske lenni, és ennek a látszatát is kerülni szeretném - ez így van a valóságban is, nem csupán álmomban.
A regiment látogatását követő napon végre elállt az eső, legalábbis nagyjából, és még a nap is kisütött délelőtt. Várost néztünk, lejártuk a lábunkat, este pizzára vágytunk, bementünk hát egy pizzériába az úton, amely anyáék szállását az enyémmel összeköti, és amelyet az olasztanárnő később Siena főutcájának titulált. Korán érkeztünk, a helyiek olyankor még nem gondolkodnak vacsorán, mire mi végeztünk, akkorra telt meg az étterem. A hangulat nem volt a legjobb, kissé feszültek voltunk, ahogy a következő este is, ezek a vacsorák valahogy nem mindig akartak sikerülni. Érdekes módon éppen az első este telt remekül, holott rettentő sokat kellett várnunk a gigászi halra, amelyet megsütöttek nekünk. Mégis, noha aznap egész álló nap zakatolt bennem minden addig elfojtott félelem, akkor, arra a pár órára úgy tettem, mint aki csak nyaralni jött, és nagyokat nevettünk. Gyűjtöttem a "jó lesz nekem itt" tételt alátámasztó mozzanatokat, és aznap este volt belőlük, a szakács időnként kijött az asztalunkhoz elnézést kérni, hogy ennyit kell várnunk, olaszul beszélt hozzánk, nem zavartatta magát amiatt, hogy nem értjük a nyelvet, olyannyira nem, hogy sokszor már érteni is véltük, nem csak azért, mert a pincérnő olykor fordított nekünk. És ugyanez a szakács, aki akkor látott bennünket először, felajánlotta, hogy használjuk a parkolóhelyét, amikor ő nem áll ott. Mert közel van a szálláshoz, és így azokra az órákra mentesülünk a fizetős parkolás alól. Nem éltünk vele, de abban a pillanatban boldog voltam, hogy ebbe az országba, ebbe a városba pályáztam, úgy éreztem, lesz esélyem barátokat, de legalábbis kedves ismerősöket szerezni a helyiek között.
Ezt a lelkesedésemet a szombati orgia jócskán letörte, és a vasárnapi vacsora is felemás hangulatot hozott. Mígnem az öcsémmel kimentünk rágyújtani az étterem elé, és kijött utánunk dohányozni egy ismeretlen úr is. Az öcsém már korábban kiszúrta, ott ül George Clooney a szomszéd asztalnál, mondta. És tényleg. De legalábbis George Clooney sienai bátyja. Úgy állt meg, közepes távolban tőlünk, hogy az volt az érzésem, hogy tud magyarul, és hallgatja a beszélgetésünket. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy figyeltünk egymásra. Amikor elment, rám nézett és egy elbűvölő mosollyal kísérve fejet hajtott, néma üdvözlésképpen, és én viszonoztam, mind a mosolyt, mind a főhajtást. Nem tudhattam, persze, mi zajlik a fejében, de akkor úgy éreztem, roppant elegáns volt ez a megmozdulás, úgy éreztem, az érdeklődés és a szimpátia finom, de egyértelmű kifejezése volt ez, cseppet sem tolakodó, roppant tiszteletteljes, és felette stílusos. Akkor megint úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, ahol ilyen gálánsak a férfiak, ahol nem utánam fütyülnek vagy beszólogatnak, igaz, az elmúlt években jócskán ritkultak ezek az incidensek, lassan el is maradnak majd teljesen, túl vagyok azon a koron, amikor a nők élénk érdeklődést váltanak ki, a hamvasság múlik, pontosabban nyoma sem marad. Talán csak a szemekben marad valami vibrálás, ha jól él az ember. A nő. Mittudomén.
Másnap adminisztratív teendők adódtak az egyetemen, harmadnap pedig elkezdődött a nyelvkurzus, és érdekes dolgok derültek ki számomra, például, hogy a japánok képtelenek meghallani a különbséget az l és az r hang között, hogy bizonyos oroszok nem képesek kiejteni a t hangot, és ehhez hasonlók. A csoportunk nagyon vegyes, vannak brazilok, kolumbiaiak, japánok, kínaiak, németek, norvég, spanyol, cseh, holland, török, bolgár. Az Ázsiából érkezettek kiteszik a csoport majd' harmadát. A tanárok fantasztikusak, minden nációról sokat tudnak, és hihetetlen, hogy a legkülönbözőbb neveket milyen gyorsan megjegyzik és archoz társítják, és mindezekhez a nemzetiséget is. A kurzus után csapatostul a város felé vettük az irányt, hogy beszerezzük a tanfolyamhoz szükséges nyelvkönyvet, és valaki felvetette, hogy este csinálhatnánk valamit közösen. A legtöbben benne voltunk, már ami az európai és amerikai kontinensről érkezőket illeti, és amíg vártuk, hogy eljöjjön az este, a villánk kertjében elkortyolgattunk egy-két sört a csapat másik magyarjával, akivel ugyanarról az egyetemről érkeztünk, és akiről a sör (na jó, meg egy üveg bor) mellett folytatott beszélgetésből kiderült, hogy nagyon helyén van az esze.
Jött az üzenet, a norvég lány kijelölte az időt és a helyet, amikor és ahol találkozunk, egy kis osteria volt nagyon közel hozzám, és mint a közel lakók általában, korrekt késéssel érkeztem. A többiek asztalánál nem volt már hely, különben is épp vacsoráztak, rendeltem egy pohárka vöröset, elhelyezkedtem a szomszéd asztalnál, egy lány csatlakozott hozzám, majd még egy, és akkor elnéztem a többiek asztalán túlra, a mosdó és a konyha felé, és a sarokban ott ült, megint egyedül, bizony, ott ült George Clooney sienai bátyja. És biccentettem, és biccentett.
A délutáni söröktől (na jó, és boroktól) némileg spiccentett, de mindenképp egyszerélünk-állapotomban úgy éreztem, hogy ez sorsszerű. Úgyhogy fogtam magam és a csekélyke olasztudásomat, odaléptem az asztalához, és megkérdeztem, hogy meginvitálhatom-e a signorét egy cigizésre. Utólag remélem, hogy ez olaszul kevésbé hangzik pajzánul. Mindenesetre meginvitálhattam, és lehet, hogy valóban sorsszerű volt a találkozás, legalábbis azt mondta, olyan, mintha régóta erre várt volna, olyasmit mondhattam neki, ami nagyon az elevenébe talált, mert a beszélgetésünk nagyjából ötödik percében megölelt, és megköszönte, hogy épp most épp ezeket osztottam meg vele. Az előbb ideírtam, hogy miről is volt szó, de leírva annyira giccses, hogy inkább maradjon homályban.
Az asztalához ültem, néhány csoporttársam is csatlakozott hozzánk. Az egyik lakótársam azt mondja, itt nagyon furcsán viselkedik a bor. Csak úgy ott terem a poharadban a semmiből. Nos, az este úgy folyt, ahogy a chianti, és ahogy az emlékeim össze.
Mindenesetre álljon itt egy kép, melyre engedélyt kaptam ugyan, de legyen inkább részben kitakart és homályos, ahogy az emlékeim.
Mégiscsak így stílusos.
