A hétvége csendesen telt, regenerálódni próbáltam itthon és dolgozni, mert azt is kell, meg szeretem is. Továbbá viharos szél tombolt - ettől aztán szerencsére kedvem sem volt kimenni, nem csábítottak a felfedezésre váró utcák és terek. Vasárnap este tele voltam várakozással, és azzal vegyes félelemmel is. Hétfőn ugyanis nem a nyelvórákra készültem menni, hanem Professor M óráira. Izgultam, hogy milyen lesz, azt hiszem, mindenképp izgultam volna, de úgy, hogy az első órát, a diritto ecclesiasticót, vagyis nagyjából az állami egyházjogot olaszul fogom hallgatni azzal a nyelvtudással, amely bár képessé tesz arra, hogy kenyeret kérjek a boltban, vagy megkérjem a hotelben a recepcióst, hogy cserélje ki a törött széket vagy a koszos párnát a szobámban, nem érzem, hogy garancia arra, hogy jogi tárgyú előadásokat kövessek az egyetemen.
Hogy kevésbé legyek kétségbeesett, felkészülésképpen nekiálltam körmöt lakkozni, abból nagy baj nem lehet. Püspöklilára, hogy érezzem a témát is közben.
Reggel óracsörgés előtt kidobott az ágy, gyorsan összekaptam magam, tököltem a szekrény előtt egy sort, hogy nincsegyrongyom-mitvegyekfel, félelmemet végül a komoly nő jelmeze mögé igyekeztem rejteni, és a farmerszoknyához fehér blúzt vettem, arra fekete kordzakót, és laza kontyba tűztem a hajam. Igyekeztem ellensúlyozni a szemem alatti, szerencsére egész enyhe karikákat, a szemhéjra egy kis halványzöld került, hogy visszahozzam valahol a nyakamban lógó medál színeit, és bár az éjjel száradt meg az este frissre mosott zakó, a komoly nő imidzshez elkél egy kis Chanel a fül mögé.
A medált ugyan nem az alkalomhoz vettem fel, egyszerűen csak hordom, ahogy azt a két gyűrűt is, amelyet kívüle ékszerként rendszerint magamon tudok, éjjel-nappal. A függőt ezüstös foglalatban egy darab üveg alkotja, némi finom csiszolással, halványzöldben játszik, és az üveg egy régi templomablakból való. Róth Miksa üvege, akihez több szállal kötődöm; ő készítette a gimnáziumom templomának ablakait, és az első műhelyéül szolgáló házat rombolták le nemrégen az utcában, ahol lakom. Anyától kaptam, amikor kiderült, hogy Sienába jövök. Az ezüstláncot, melyen függ, és a keresztet, amely kíséri, a nagymamám adta nekem.
Elindultam hát, a nap sütött, a csizmám kopogott, a lábam elé kellett néznem a macskaköveken, a fülemben olasz dalok szóltak, és próbáltam magabiztosságot magamba szívni a napfényből, a zenéből, a macskakövekből, meg az engem diszkréten körüllengő Chanelből. Utóbbiból leginkább azért, mert Anyának van ilyen illata, és ha olyan lehetek, mint ő, vagy akár csak hasonló, akkor minden rendben van.
Magamon a tudd-ki-vagy-kiegészítőkkel mégsem próbáltam túl erősen tudni, ki vagyok. Nekem ezzel az időszakkal nincsenek terveim. Nem akarom tervek közé szorítani magam, nem akarom behatárolni, mi történik itt. Nem tervezek itt maradni. Nem tervezek gesztenyét kikaparni magamnak. Szeretném, ha görcsök nélkül, muszájok nélkül, a dolgokkal szembeni erős elvárások nélkül alakulhatna az életem, mert hiszem, hogy így van esélye alakulni bármerre is. Ugyanakkor meg akarok felelni. Hogy pontosan minek, kinek, azt nehéz megmondani. Az elvárások nélküli önmagamnak talán, legyen ez bármekkora ellentmondás. És annak a képnek, amely mégis él bennem magamról. Noha engedem változni, megtalálni azokat az alapokat, amelyek mégiscsak engem alkotnak és jelentenek valahol. Leginkább talán önmagam előtt. Jó nagy baromság ez, majd dolgozom még rajta.
Korán odaértem, kiderült, hogy az órarendi kiírással ellentétben nem egészkor, csak negyedkor kezdődik az óra. Kényelmesen lepakoltam a székre a táskám és a kabátom, és leültem egy másikra. A terem azonban kisvártatva megtelt. Már majdnem minden szék foglalt volt, amikor belépett Professor M, öltönyben, fehér ingben, és egy gyapjúmellényben. A mellény egyszerre volt aranyos és komikus rajta, nem az az utolsó divat szerinti dizájnerdarab volt, épp ellenkezőleg. Viszont kölcsönzött neki valami korosodó angol úriemberes bájt. Jókedvűen, halkan kezdte az órát, és csodáltam, ahogy a hallgatói felé fordult. Feltette a kérdést, hogy szerintünk mi is a kurzus tárgya, mi lehet a diritto ecclesiastico. Amikor az elérhető székek végképp megteltek hallgatókkal, a táskák és kabátok a lábainkhoz kerültek, és még mindig érkeztek újabb fiatalok, miközben mesélt és rávezette a válaszra a hallgatóságot, a legnagyobb természetességgel kezdte el kipakolni a sarokból a néhány ott fellelhető ülőalkalmatosságot, és kérte a hallgatóságot, hogy jöjjenek be az ajtóból, majd összébb húzzuk magunkat.
Az óra első felében a kivetítőn egy angol nyelvű idézet volt, és amíg az volt a háttér, meglepően flottul tudtam követni az órát, olykor már-már el is feledkeztem róla, hogy olaszul folyik. Könnyű persze a latin nyelvekkel, olyan sok kifejezés ismerős máshonnan, hogy ha hallja az ember, és nem arra figyel, hogy nem érti, akkor önkéntelenül is megérti az angol vagy például a francia felől. Amikor azonban olasz szövegrészletet vetített a projektor, és az olaszok szeme persze játszi könnyedséggel szaladt végig a sorokon, nekem akkor adódtak nehézségeim, akkor tudatosult bennem, hogy nem értem ezt a nyelvet. Még. Vagy nem rögtön. Ne legyek olyan szigorú magammal.
Professor M mozgalmassá tette az alkalmat, interaktívak lesznek az órái, ez is és a másik is, amelyre járok. Utóbbit angolul tartja, és az első óra zsúfoltságához képest furcsa volt a másik családias mivolta: összesen hatan vagy heten lehettünk hallgatók.
Nem lesz könnyű ez a félév nekem. Mindig is voltak bizonyos hiányosságaim, és mindig is meglehetősen hiányosnak gondoltam a történelmi ismereteim. Ebből a hiányból aztán bokrok nőttek, vagy inkább fordítva, e hiány körül elsivatagosodott minden, az információk csak koppantak egyet és a homokba süllyedtek, nem szökkent szárba semmi belőlük. Ehhez a két órához más-más nehézségek tartoznak majd. Könnyebben értem a témát az olasz nyelvű kurzuson, de nehezen a nyelvet. Időről időre találok egy-egy fogódzót, amelybe kapaszkodva ha meg nem is világosodik egészen, de derengeni kezd, miről is van szó, de az első alkalom a bevezetés volt, nem hagyom ezáltal megvezetni magam, még ha örömmel tölt is el, hogy nem voltam olyan elveszett, mint vártam, tudom, hogy ez az érzés csak várat magára, de nem marad el. A másik órához, ahhoz, hogy ott tartani tudjam a lépést, nem csak nyelvi nehézségek tapadnak. Az angollal könnyebben boldogulok ugyan, de alapvető ismereteim hiányoznak az arab világról, így most azt sem tudom, hol kezdjem kiolvasni az internetet, a nem strukturált információk világában könnyen elvész az ember.
Ez tipikusan az a helyzet, amelyből szívesen kimenekülök. Ha nem vágok bele, nem is vallhatok kudarcot. Magam előtt, Professor M előtt. Ugyanakkor az a helyzet ez, amelyből ha kimenekülök, az maga a kudarc, ha őszinte vagyok, magam előtt, Professor M előtt. És én nem akarok menekülni. Igaz, a túlontúl kevés lehetőség közepette nincs is nagyon hova. De nem bánom. Fel akarom kötni a gatyát és bízni akarok abban, hogy menni fog. Tulajdonképpen épp ez a lényeg, tágítani a saját határaimat. És hazafelé, miközben ezeken tűnődtem, ez fogadott a bazaltköveken. Egyedül jöttem, lássuk, mit tartogatsz, Sienina, azt hiszem, készen állok.
